Útközben

Ekkor még nem érdekelte, hogy a világ mennyi féle lehetne, s mégis mennyi minden nem lesz. Még nem nevezte rossz időjárásnak az esős időt, még nem volt számára kegyetlen a mínusz húsz fok, és nem nevezte csúnyának a ragyás arcú bácsit sem. Ártatlanságában nem vált külön a Paradicsom a Pokoltól, bölcsessége még nem különbözött az állatétól, természete még tiszta, eszményítetlen természet volt, és még nem kérdezte azt sem, hogy miért van az ember. Még nem azt nevezte szabálynak, amit én, még nem adott nevet a jónak és a rossznak. Már ismerte ugyan a betűket, de még nem az számított evidenciának számára, hogy a könyv olvasását azzal az oldallal kell kezdeni, amelyiket a legkisebb számjeggyel jelöltek.

Talán nem is jutott volna eszembe most ez az eset, ha nem tűzöm ki magamnak a feladatot, hogy Nagy Józsefék Woyzeck című előadásáról írjak. Mivel ez az egyetlen előadásuk, amelynek csak egy irodalmi mű képezi az alapját, eleinte kézenfekvőnek tűnt, hogy filológiai dolgozatot készítek, ahol a dráma megírt mondatait szembesítem az előadás néma akcióival. Kezdetben még úgy véltem, a Woyzeck-előadásról szólva ez a megfelelő eljárás ahhoz, hogy a társulatot jellemző egyik legjellegzetesebb alkotói módszert bemutassam. Sokszor ugyanis egy-egy irodalmi mű jelentéktelennek tűnő mondata, esetleg egy-két szava indukálja a színpadi történéseket, így a Büchner műve alapján készült munka kitűnő alkalmat szolgáltathatna arra, hogy, ha nem is a teljesség igényével, de valamit leírjak az előadáskészítésnek erről a módjáról is.  Úgy gondoltam, ha ezúttal filológiai eljárással közelítek, egy olyan újabb szegmensét fogalmazom meg Nagy József előadásainak, amelyre az eddigi írásaimban még nem tértem ki. Megkeresni a színpadi akcióknak azt a magját, amelyet a drámai szöveg indukált, és leírni, hogyan változott meg öntörvénye szerint, amikor elvált a szövegtől. Szép feladat lett volna filológiai dolgozatot készíteni egy mozgásszínházi előadásról, ha egyszer csak nem bizonytalanodtam volna el annak értelmét illetően.

Sokáig úgy képzeltem, hogy ebben az aprólékos munkában nagy segítségemre lesz az a könyv, amelyet Somlósi Lajos fotóiból Eln Ferenc állított össze úgy, hogy a fotók mellé a dráma francia nyelvű változatának mondattöredékeit helyezte. Ezek a mondattöredékek, összhangban a színpadi történetnek a létezés rejtőzködő természetére irányuló tartalmával, elmosódva, homályosan, de az olvashatóságot nem zavarva mutatkoznak a fotók mellett. A fotók elrendezése sem követi az előadás egyenes vonalú menetét, és a töredékek sem a dráma megírt sorrendisége szerint következnek egymás után. Olyan képregény ez, amely nem történetet mesél el, hanem a szövegtöredékekkel és a fotókkal együtt egyetlen költeménnyé áll össze. Akkor még úgy gondoltam, hogy a színpadi történet sorrendjének rekonstruálása is könnyebb feladat lesz, mint korábban bármikor, amikor Nagy József előadásairól írtam, hiszen Kende János filmet is forgatott az előadásból, és azt videón bármikor megnézhetem.

Meglepetések akkor kezdtek érni, amikor komolyan nekiláttam a feladatnak. A ’96-os budapesti előadás után annyi már nyilvánvaló volt, hogy nem a dráma megszokott interpretációja az előadás, vagyis sem erkölcsi, sem hitbeli problémákkal nem foglalkozik. A színpadi történet magva is inkább ugyanaz az eset, amely újsághír formájában Büchner számára is kiindulópontul szolgált. A valódi tartalom, a történet mögött húzódik. A lét legtávolabbi, ezért titokzatos, az ember számára szorongást keltő horizontján, amibe beleszédül, és szabadulni nem tud az ember, ha tekintetét egyszer oda veti.
Az akkor még bombázásoktól meg nem zavart Belgrád egyik színházában láttam utoljára az előadást három egymás utáni este, napközben pedig számtalanszor elolvastam a drámát abban reménykedve, hogy a mondatok és a színpadi akciók között valamiféle megfelelést találok. Csakhogy minden egyes olvasás után felfedeztem olyan mondatokat a szövegben, amiket addig nem vettem észre. Lehetetlen, gondoltam, hogy a tizedik elolvasás után is számtalan olyan mondatra bukkanok ebben a rövid szövegben, amely teljesen ismeretlen a számomra! Lassanként kénytelen voltam külön kezelni a szöveget az előadástól, az előadást pedig a szövegtől.

Az utolsó segítséget Somlósi és Eln könyvétől vártam. Megkértem Gemza Pétert, az előadás egyik szereplőjét, barátomat, volt tanítványomat, akitől szintén sokat tanultam, hogy a könyv francia mondattöredékeit fordítsa le nekem magyarra, én pedig majd megkeresem a magyar műfordítás megfelelőit. Ennek ellenére azon igyekezett, hogy ne nyersfordításokat küldjön, hanem megtalálja a magyar nyelvű változatban a vonatkozó részeket, de még így is nagyon lassan haladt a munka. Akkor derült ki, hogy – holott úgy hitte, már szinte kívülről tudja a szöveget – ő is ugyanazzal a problémával áll szemben, mint én, minden egyes újraolvasáskor addig ismeretlen mondatokat fedezett fel, a francia szöveg magyar fordításait pedig nem találta. Közben Somlósitól is kaptam nyersfordításokat, és én is elkezdtem keresni azok megfelelőit a drámai szövegben. Szinte semmire nem haladtunk, miközben hosszú hetek teltek el. Egyszer aztán Gemza felhívott, mondván, rájött a technikára. Ki tudja, miért, egyszer csak visszafelé kezdte olvasni a szöveget, az utolsó laptól haladt előrefelé, és csodák csodájára, a keresett mondatokat kezdte megtalálni. Felfedezését elmesélte Nagy Józsefnek is, aki állítólag csendesen csak annyit felelt, „Én rendszeresen így olvasok”.

Ő is azok közé tartozik, akik, miután elejétől a végéig elolvasták a könyvet, a belső összefüggésektől függetlenül is tovább foglalkoznak a szöveggel. A végéről az eleje felé haladva, vagy a könyvet tetszőleges helyen kinyitva véletlenszerűen kiválasztott mondatokat olvas, azokat immár a történettől elkülönítetten is értelmezi, és így nemcsak a történet felépítése, hanem a történetet alkotó mondatok is önálló világot teremthetnek. Egy másik lehetséges szövegkörnyezet tűnik fel a láthatáron, egy másik lehetséges világ, amely annak a beavatkozásával állhat össze teljessé, aki ezeket a mondatokat a többitől megkülönböztetve kiválasztotta.

Amikor magam is így kezdtem olvasni a drámai szöveget, és lassacskán rátaláltam a keresett mondatokra, nemcsak azt az utat közelítettem meg, amelyet Nagy József társaival megtalált, de ahhoz is közelebb kerültem, amelyen Somlósi és Eln is haladt. Fokozatosan lemondtam a történetről, a dráma költeménnyé lett, és egyre kevésbé láttam már értelmét a filológiai dolgozatnak. Attól kezdtem ugyanis tartani, hogy az interpretáció nevében alkotott elméleti konstrukció megint átejt engem, és anélkül, hogy észre venném, egyszer csak úgy teszek, mintha interpretációs feladatot végezve az előadásról írnék, valójában azonban a megkonstruált eljárás tökéletességét igazolom az előadásról történő szólás ürügyén. Mivel bármiről, még ugyanannak a dolognak az ellenkezőjéről is képes vagyok elméleteket gyártani (ezt tanultam), írás közben nehéz eldönteni, hol a határ az elméleti konstrukció alkalmazása és a dolog valódisága között.

Pusztán azért kellene foglalkoznom az előadással, hogy egy lehetséges szempontrendszer alapján vizsgálva alkalmassá tegyem a fogalmi megragadás számára? Közvetítsek? Bizonyítsak? Ugyanakkor az a gondolat is folyamatosan kísért, hogy az elméleti konstrukció maga is alkotás! Ezért vajon az interpretáció nem azonos minőségű-e az ürügyéül szolgáló előadás színházban megélt világával?
Ideje abbahagyni. Még beleszédülök.




Woyzeck avagy a szédület karcolata

Zene: Rácz Aladár

Rendező: Nagy József

Szereplők: Bicskei István, Döbrei Dénes, Gemza Péter, Frank Micheletti, Nagy József, Sárvári József, Varga Henrietta

08. 08. 4. | Nyomtatás |