Legendás idők

“Az izgat, hogy a színpadon minél bonyolultabb történéseket hozhassunk ki a szövegből.” – mondta a rendező egy interjúban. (Színház 1998/1.) Leginkább valóban ezek a bonyolult történések jellemzik Mohácsi János előadásait, így A mandátumot is. Egyedülálló a magyar színházban Mohácsinak az a képessége, ahogy mozgásba hozza a színészeket. Bár nagyon szilárd elképzelései vannak arról, hogy miért nyúl egy-egy darabhoz, és általában arról is pontos képe van, hogy milyen irányban fogja az alapanyagot megdolgoz(tat)ni, mégis úgy tud próbálni, hogy színészei a legtökéletesebb szabadságot élvezve valódi alkotótárssá válhatnak. De egyedülálló Mohácsi János alkotói munkájában az is, ahogy a próbák során záporozó gegeket, zabolázatlan játékokat, sokféle színészi ötletet végül jól komponált egésszé gyúrja össze, nagy alapossággal megszervezve szövi össze ezeket az előadásban végül megjelenő a bonyolult történéseket. A színpadot időnként eluraló látszólagos zűrzavart közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy nagy gonddal megalkotott és lenyűgözően pontosan működő rendszer. Éppen ezért olyan időigényes egy-egy Mohácsi-előadás elkészítése, hiszen ennek a rendszernek nemcsak a kitalálása, hanem működtetésének üzembiztossága, az előadás ritmusának megtalálása is hosszú, koncentrált munkafolyamatot feltételez. A mandátum 2000. májusi bemutatóján azt a munkafázist érhettük tetten, amikor már minden részlet a helyére került, de még hiányzott az előadásból az a magabiztos oldottság, amely természetessé, magától értetődővé teszi a mondatokat, mozdulatokat. Mohácsi János azonban egyike azon ritka, önnön munkájával szemben maximálisan igényes színházi rendezőknek, akik a premier lebonyolításával nem tekintik teljesítettnek a feladatukat. Ezért a bemutató után is tovább dolgozott színészeivel az előadáson. (Az újabb próbákat részben egy kényszerű szereplőváltás is indokolta: a nyár elején hirtelen elhunyt Kerekes László szerepét Puskás Tivadar vette át.) Novemberben a budapesti vendégjátékon már ezt a valóban elkészült produkciót láthattuk – egy hosszú évek óta egyenletesen magas színvonalon dolgozó alkotó újabb remekét.

Minden megtörténhet

Erdman darabja egy szabályos, félreértésekre épülő bohózat az új rendszerbe beilleszkedni akaró, ám alkalmasint a cári világba visszavágyódó kisemberekről. A történet egy érdekházasság körül bontakozik ki. A forradalom előtt jobb napokat látott Szmetanyics, hogy biztosítsa családja pozícióját a proletárállamban, úgy dönt, hozzáadja egyik fiát, Valerjánt a hajdan ház- és bolttulajdonos Nagyezsda Petrovna partiképtelen lányához, Varvarához. Hozományként azonban egy párttagot kér a családba. Hogy ne álljon húga házasságának útjába, az igen sokoldalú Pavel Szergejevics Guljacskin egy mandátumot hamisít magának, amivel még a rendőrséggel fenyegetőző rátarti társbérlőt, Ivan Ivanovicsot is sikerül megfélemlítenie. A házasság mégis meghiúsul, mert Szmetanyicsék cárnőnek hiszik Guljacskinék hercegi ruhába öltöztetett cselédjét, Nasztyát, és Valerján őt veszi feleségül. A szépen induló restaurációt Ivan Ivanovics szakítja félbe, lelepleződik álcárnő és álmandátum, de hiába: nem jön a rendőrség, hogy letartóztassa a csalókat.
Erdman bohózatában – a műfaj szabályainak megfelelően – az egyes helyzetek ismétlődése a komikum fontos forrása. Ilyen hagyományos bohózati helyzet például a nagyhercegnő ruháját (később az ebbe felöltöztetett cselédlányt) rejtő láda többszöri felbukkanása. Mohácsi nyíregyházi előadása nemcsak maximálisan kihasználja ezeket a bohózati helyzeteket (számos poénnal, játékötlettel gazdagítva és gyakran az abszurditásig fokozva őket), hanem a darab egyes elemeit továbbgondolva újabb ismétlődő szituációkat is teremt, sőt ezekre az ismétlődésekre építi az előadás dramaturgiáját. Így születik meg például annak a jelenetnek a párja, amikor Guljacskinékhoz álrokonok – néhány utcai zenész – érkeznek. (Pavel – Gazsó György – annak feltételeként, hogy belép a pártba, azt köti ki, hogy Varvara – Szabó Márta – a hitelesség kedvéért szerezzen rokonokat a munkásosztályból, mire megérkeznek lánykérőbe Szmetanyicsék). Ugyanezeket a zenészeket látjuk viszont a második felvonásban is, már mint a cárnő visszatérését ünneplő Szmetanyicsék (szintén “szerzett”) arisztokrata rokonait, akik természetesen az új helyzetben már nem akarják felismerni Guljacskinékat. Ez az ötlet nemcsak egy hálás színpadi helyzetet teremt, hanem egyben arról a világról is árulkodik, amelyben minden megtörténhet.

A Nagy Félelem

Erdman darabjában kétszer támad pánik a szereplők közt a rendőrség érkezésének hírére, ám az mindkétszer vaklármának bizonyul. A nyíregyházi előadásban ezzel szemben végig jelen van az elemi fenyegetettség, hogy bármelyik pillanatban rátörhetnek bárkire, és “ha jönnek, akkor visznek is!” Fejvesztett kavarodással kezdődik az előadás: kívülről kiáltások hallatszanak (“Jönnek, jönnek!”), Guljacskinék ki-be szaladgálnak a szoba és a konyha között, páni félelemben mindenféle eszközzel, partvissal, létrával, biciklivel, asztallal próbálják elbarikádozni a bejárati ajtót, és kétségbeesetten igyekeznek eltüntetni a kompromittálónak tűnő füzeteket, képeket. Mulatságos ez színpadi nyüzsgés, de korántsem ok nélküli Guljacskinék rémülete, hiszen a kívülről behallatszó zajokból és párbeszédből a jelenet végén kiderül, hogy valóban jöttek, és valóban vittek: egy gyereket a szomszédból. A terror létező, kézzelfogható valóság A mandátum világában. (Később is emlegetnek hirtelen eltűnt vagy elhurcolt embereket.) Az időről időre felröppenő hírre, hogy “jönnek”, általában a menekülés, elrejtőzés, illetve a mentegetőzés az általános reakció. (Az ellenállás a szereplők közül csak Pavelre jellemző: bonyolult csapdákat és akadályokat buherál a látogatók ellen.) Nem én voltam, ismételgetik rettegve, és mintha már a vallatószobában faggatnák őket, magukat mentve próbálják vélt bűneiket a másikra rákenni.
A Nagy Félelem bármelyik pillanatban meglepheti az embert, még a gyakran felharsanó kiáltás (Jönnek!) vagy a megszólaló csengő sem szükséges hozzá. A nagyhercegnő ruháját rejtő ládával érkező Tamara Leopoldovna (Zubor Ágnes) a láda mellett egy kis csomagot is átad Nagyezsda Petrovnának (Csoma Judit), amiből az egy pisztolyt emel ki. Aztán a rémülten eltartott pisztoly csöve lassan szembefordul a halálra váló Nagyezsda Petrovnával, aki erre rögtön vallani kezd: “Nem én voltam, Tamara Leopoldovna volt!” A Nagy Félelem megsemmisít mindenfajta emberi kapcsolatot, a rettenet pillanataiban válogatás nélkül mindenki mindenkit önként elárul. Ezek a figurák nem a Krétakör esendő, szűk látókörű, de jó szándékú kisemberei, akik képesek összefogni egy közös cél érdekében. A mandátum állandó fenyegettetésben élő, végletekig kiszolgáltatott alakjaiból hiányzik mindenféle szolidaritás vagy együttérzés (sőt, ahogy azt az álrokonok példája is mutatta, még az érdek sem teremt közöttük tartósabb kapcsolatot).  Nincs ártatlan ember, bármikor bárkiről elhihető, hogy bűnös – bűnös egyszerűen az, akit visznek. “Azért ezek nem véletlenül mentek oda, ahova ezek mentek. – És vitték, akit vittek.” – nyugtázzák fellélegezve Guljacskinék a szomszéd gyerek elhurcolását. 
Az, hogy mindenkiből egycsapásra bűnös válhat, bocsánatossá teszi a rettegve elzsolozsmázott vallomásokat. Tamara Leopoldovna a pisztolyos közjáték után, mintha mi sem történt volna, megígérteti Nagyezsda Petrovnával, hogy nem szól senkinek a ládáról. Ebben a világban nincs már erkölcsi súlya az árulásnak, oly mindennapivá válik, hogy többnyire senki észre sem veszi. Ritka az olyan pillanat, amikor valaki a veszély elmúltával döbbenten eszmél saját elhangzott szavai értelmére, s tekint bűntudattal a másikra.

 

Történelem nélküli világ

Ebben az állandó fenyegettetésben természetes, hogy mindenki menti a bőrét, és (bár titokban a régi rend visszatérését reméli) megpróbál alkalmazkodni a forradalom által megváltoztatott, kilátástalanul összekuszált viszonyokhoz. De még a leleményes Guljacskin igyekezete is reménytelen, hogy átlásson a forradalmon. Pavel Szergejevics a lakásban található képek hátuljára Lenin képét ragasztgatja, és madzag, csiga meg egy vasaló segítségével úgy szereli fel őket a falra, hogy a látogató személyétől függően vagy az eredeti képet vagy pedig Lenin szigorú tekintetét lehessen a szoba felé fordítani. Ebben a buzgólkodásban nem elsősorban az ideológiai pikantéria kacagtató, hogy a Hiszek Uram, hiszek kép hátsójára is rákerül a Lenin, hanem ennek az egész helyzetnek az abszurditása. Mert vajon melyik képet fordítsák Szmetanyics úr felé, aki ugyan pravoszláv ember, de egy kommunistával szeretne atyafiságba keveredni?
Bár A mandátum figuráinak zsigereibe ivódott a hatalomtól való félelem, mégis alig van valami halvány sejtésük arról, ki is irányítja ezt a megváltozott világot. “Vlagyimir Iljics Lenin a legfőbb proletárjuk nekik.” – magyarázza Pavel az anyjának. “És az olyan, mint a cár.” – próbálja értelmezni ezt a tényt Nagyezsda Petrovna. “Nem teljesen, anyuka. Olyan, mint a többi.” – helyesbít Pavel. “Folyton részeg.” –  érti meg az anyja. “Nem részeg, anyuka! Igénytelen, idegbajos, ingerlékeny, irigy és alacsony.” – pontosítja Guljacskin. De a legfőbb hatalom megtestesítője nem marad meg ezen a profán szinten a kisemberek képzeletében: Lenin alakjához A mandátum világában sokféle csodás történet, legenda és hiedelem társul. Olykor a mesék álruhás uralkodójaként (mint Harun al Rasid vagy Mátyás király) jelenik meg a szóbeszédben: “Ez a Vlagyimir Iljics, a Lenin álruhában szokott ellenőrizni az öntudatra szikkadt tömegek között.” Mások szerint átmegy a falon és jár a vízen (sőt a földön is, bár ezt a szkeptikus Guljacskin már kétségbe vonja). Van, aki úgy tudja, hogy “ért a madarak nyelvén. Kiül a Kreml szélére, és úgy beszélget hozzájuk, mintha ő anyaszülte volna mindegyikőjüket. És a madarak elmondanak neki mindent, ami csak Oroszországban történik. Azért tud mindent mindenkiről.” A Lenin körül kibontakozó mitológiában mesemotívumok keverednek Krisztus-reminiszcenciákkal, a közhelyes szólás (’azt csiripelik a madarak’) Szent Ferenc-i legendává nő. De nemcsak a hatalom titokzatos mindenttudására születik mesés magyarázat, hanem mindannak eredetét is mitikus történetek mondják el, amit a forradalom épített Oroszországban, és amely történetekben Lenin mint teremtő isten szerepel: “ahol Lenin dühösen toppantott egyet, ott alakult ki a Donyec-medence … sőt, nemcsak a föld süllyedt be, de a gyárak is azonnal fölépültek. … ahol tizennyolc telén Szibériában tüsszentett, ott munkatáborok támadtak a semmiből. Ahol meg egy helyben koncentráltan tüsszögött, ott meg koncentrációs táborok.” Szmetanyicséknak éppen ez utóbbi mítosz segít eldönteni, hogy Tamara Leopoldovna hozzájuk került ládájában vajon nem az álruhás Lenin lapul-e. A ládában kucorgó csuromvizes Nasztya nagyot tüsszent, mire a megriadt Szmetanyics és a fiai hosszú pillanatokig dermedt csendben várják, mi fog történni, és csak amikor semmi nem mozdul, akkor lélegeznek fel megkönnyebbülten: “Akkor ez nem Lenin.”
De nemcsak a jelen felfoghatatlan változásait és megnyomorító hatalmát övezik mítoszok, hanem a múlt is legendákban létezik, éppen ezért bármikor újra megelevenedhet. Szemléletesen mutatja meg ennek a mitikus gondolkodásmódnak a jellegzetességeit az előbb már idézett jelenet. Tamara Leopoldovna az első felvonás végi nagy kavarodásban megkérte Valerjánt (Molnár Csaba), hogy mentse meg “mindazt, ami Oroszországból Oroszországban megmaradt”, vagyis vigye el biztos helyre a cárnői ruhát (és benne az ázott Nasztyát) rejtő ládát. A második felvonás elején meg is érkezik Szmetanyicsékhoz a láda, és megindul a találgatás, hogy mi lehet benne. Mivel folyik valami belőle, azonnal kész a következtetés: állat van benne, és mivel tudomásuk szerint a cárné annak idején a kozákoktól kapott egy vérbaglyot, nem kétséges többé, hogy Oroszország anyácska maradéka éppen ez a bagoly. Majd a tapasztalatot és a tényt összerakják a madarakkal társalgó Lenin mítoszával, és már az okát is tudják, miért került a cárné vérbaglya a ládába: nehogy a többi madár beárulja Leninnek. Természetesen Szmetanyicsék kíváncsiak a benn mocorgó bagolyra, ezért ki akarják nyitni a ládát. (Ez a helyzet aztán számos abszurd geg és mulatságos játék forrása lesz hosszú percekig.) Nasztya (Varjú Olga) végül addig kiáltozik, hogy ő nő, míg (bár erősen gyanakodva, hogy a bagoly egyszerűen csak hazudik) Valerján újra gondolkodni nem kezd: maradhatott-e meg nő Oroszországból? A nagyapának, Avtonom Szigizmundovicsnak (Felhőfi László) aztán eszébe jut, hogy beszélték: tizenkilencben a karakumi strandon látták fagylaltozni Miklós cár lányát. Erre Valerján és az apja (Gados Béla) azonnal levonja a logikus következtetést: ha a (már idézett) Lenin-legendák igazak, akkor a nagyhercegnőről hallottak is valóságnak tekintendők, következésképpen nem is lehet más a ládában, mint Anasztázia (= Nasztya). Ebben a jelenetben átértelmeződik az a klasszikus bohózati helyzet, hogy valakit a ruhája alapján másnak hisznek, mint ami, hiszen amikor itt a hercegnői öltözékben végül megjelenik a cselédlány, akkor az nem a tévedés forrása, hanem egy már kész – mitikus – tény (a cárnő visszatért) megerősítése lesz.
Ahogy a mitikus világkép történelem nélküli, ugyanúgy érzékelhetetlen A mandátum kisemberei számára a történelem lényege: a változás. Ez még akkor is igaz, ha Szmetanyicsék mást sem tesznek, mint a változásra várnak, hiszen nincsenek tudatában annak, hogy ami volt, az végleg elmúlt. Hiányzik belőlük az arra való ráeszmélés, hogy a jelen világa alapvetően különbözik más korokétól, illetve hogy a bekövetkezett változások visszafordíthatatlanok. Nem mondhatjuk, hogy ezek az emberek a múltban élnek, inkább valami sajátos időn kívüliségben, ahol egyszerre létezik múlt és jelen: “Istenem minő pillanat áll előttünk! De előttetek is! Mindjárt megjelenik a jövő! A jelen… és végül a múlt.” – kiált fel meghatottan Avtonom Szigizmundovics, midőn Nasztya végre kikecmereghet a ládából.

Én én vagyok

A mandátumban, ellentétben jónéhány korábbi Mohácsi-előadással, a szereplők számára egyetlen pillanatra sem nyílik lehetőség a szerepükből való kilépésre, ennek szerepként való megmutatására. Vélhetőleg nem az ötletek hiányoztak, hanem a rendezői szándék szorította be a színészeket a figurák szűk világába, és fosztotta meg őket a hálás poénokon túl attól az eszköztől, hogy ironikus távolságtartással kezeljék az általuk játszott groteszk alakokat. Ez az irónia nélküli színészi játékmód kiválóan érzékelteti A mandátum kisembereinek legfontosabb jellemzőjét, vagyis hogy képtelenek a saját sorsukra, illetve önnönmagukra reflektálni.
Én én vagyok – hangzik el a tautologikus önmeghatározás szinte minden fontosabb figura szájából az előadásban. “Mi mink vagyunk, ők meg ők” – mutatja be Nagyezsda Petrovna a munkásrokonokat Szmetanyicséknak. “De hát felség … ön végül is ön. Nem?” – szegezi Nasztyának a kérdést Szmetanyics (Gados Béla), mire az zavartan válaszol: “Nem, én én vagyok.” – és ebben mindketten megnyugszanak. Nasztya mint cárnő kinevezéseket osztogat az odacsődülő házbélieknek. A korlátlan lehetőségek mindenkit megmámorosítanak: ki-ki kívánsága szerint grófnő, tábornok, balerina vagy akár minden oroszok pátriárkája lehet. A kinevezésekért való tolongásban Szmetanyics kisebbik fia, Anatolij (Gyuris Tibor) egyre csak azt kérdezgeti: “És én? És én?” Aztán amikor Nasztya mindenkit kinevez, boldogan nyugtázza: “Én vagyok én! Én vagyok én!” Ez az önmeghatározás nem pusztán a létezést (’vagyok’), hanem annak sajátos egyediségét is állítja (’én vagyok’) anélkül, hogy képes lenne bármilyen tartalmat adni neki.
A mandátum bohózati figuráit néhány eltúlzott gesztussal, grimasszal, egy-egy jellemző szófordulattal karikatúraszerűen teremtik meg a nyíregyházi színészek. Fergeteges játékkedvükhöz azonban koncentrált figyelem és önfegyelem is társul, ezért a játék egy pillanatra sem válik ripacskodássá. Egy-egy mozdulat, váratlan gesztus, sajátos hangsúly sosem önmagáért a poénért történik, hanem a figurát jellemzi, vagy a szereplők közti kapcsolatról, illetve a körülöttük lévő világról árulkodik.
Gazsó György Pavel Guljacskinja állandóan tevékenykedik: szerel, szögel, ragaszt stb. (“Attribútuma” a kalapács, még Szmetanyicsék aranyhalát is megszögelné az akváriumban.) A tettek embere, nem ismer lehetetlent, átlát a forradalmon (az ajtó tejüvegére kapart lyuk által), ő az, aki kifundálja a problémák megoldásának módját, és meg is valósítja azt. De gyermeki örömmel csodálja mások találékonyságát is: hosszan és elragadtatottan szemléli például Szmetanyicséknál azt a csigarendszert, amivé az ő képfordító alkalmatosságát fejlesztették. (Anatolij készíthette, hiszen Guljacskinéknál ő csodálkozott rá Pavel találmányaira.) Gazsó Pavelja folyamatosan mozgásban van, állandóan sürög-forog (“vigyázat, ugrok”, figyelmezteti lépten-nyomon a többieket az első jelenetben), megy, gesztikulál, ő irányítja a történéseket, ő áll a középpontban. Ha mégsem, akkor is lankadatlan kíváncsisággal figyel, és ugrik, ha közbe kell lépnie. (És ha mégis visszahúzódik, akkor is fabrikál valamit, csak éppen titokban: például mandátumot ír a szoba sarkában álló fél zongora felén.) Ő az egyetlen, aki az álcárnőtől kapott kinevezését komolyan veszi, azonosul új szerepével, így miniszterelnökként valódi hatalmat szerez, sőt egy-egy pillanatra valóban veszélyessé is válik. A néppel társalgó cárnő csacska kívánságait érő első bátortalan ellenvetésre (“De a fagylalt hizlal!”) azonnal erélyesen fellép. A Krétakörben Gazsó Acdakjának a bíróválasztás alkalmával még hosszas szónoklattal kellett a nép dühét vetélytársa ellen fordítania. Pavel Guljacskinnak egyetlen mondat, egy hirtelen fenyegetővé váló pillantás elegendő, hogy ellenséget kreáljon a szerencsétlen közbeszólóból, és ráuszítsa a tömeget. (Majd – miután a cárnő leállítja a lincselést – maga is mindenkinek atyailag megbocsát, és még abból a lendületből azonnal új feladatot ad a népnek.) 
Szabó Márta elsősorban groteszk és eltúlzott mimikájával kelti életre Guljacskinnak a lányságától szabadulni vágyó csúf húgát. Varvara gyerekesen önhitt, rátarti és ostoba teremtés, akinek önnön értékeibe vetett naivan szilárd hitét senki nem ingathatja meg: “A lelkem is szép és a szempillám is ... és az is jól áll, ha mosolygok, kár, hogy ebbe a tükörbe nem fér bele.” Meg sem fordul a fejében, hogy Valerján apai kényszerből készül elvenni őt: képzeletében a mozifilmeken látott romantikus rajongássá színeződik az érdekházasság, és nem veszi észre, hogy a fiú zsigeri irtózással próbál kitérni előle – épp úgy, ahogy ő menekül Anatolij rajongó tekintete és kitartó közeledése elől.
Nagyezsda Petrovna Nyíregyházán nem egy volt háztulajdonos, csupán egy lecsúszott mosodás, egy igazi trampli. Nem olyan furfangos, mint a fia, de megvan a magához való esze, a nehéz időkben is képes talpon maradni. Hajdani arisztokrata kuncsaftjai immár nem a szennyesüket hozzák neki, hanem a segítségét kérik, vagy előnyöket remélnek tőle. Csoma Judit alapvetően intonációjával teremti meg a figurát. Eredeti hangszínéhez képest mélyebben és karcosabban beszél, erősen megnyomja a mondatok első szótagját, majd sietősen hadarja el a többit. 
Varjú Olga Nasztyája az első pillanattól kezdve úgy jön-megy, megbántottan és önérzetesen, mintha valóban cselédsorba kényszerült álruhás főhercegnő volna. Számára az érzelmes ponyvaregények mesés világa az igazi valóság, olvasmányai elhitetik vele, hogy méltatlan sorsa (akárcsak egy modern Hamupipőkéé) bármelyik pillanatban jóra fordulhat – természetesen egy megfelelő úriember rajongó szerelmének következtében. Ezért aztán képes elhinni (bár eleinte zavartan és megilletődötten fogadja), hogy valamilyen csoda, illetve a Valerjánnal kötött házassága folytán cárnő lett belőle.

 

Nyelvi abszurditások

Mohácsi János előadásaiban a szereplők mindig rengeteget beszélnek. Nincs ez másképp A mandátumban sem, ám feltűnő, hogy korábbi előadások (pl. A kávéház vagy a Krétakör) gazdagon burjánzó, grandiózus képzavarokkal és sziporkázó szójátékokkal teli nyelvéhez képest milyen erősen redukált ennek az előadásnak a nyelvezete. A mandátumnak nemcsak a dramaturgiáját, hanem a verbális rétegét is az ismétlések határozzák meg. A legtöbb figura megnyilatkozásait egy-két állandó beszédfordulat “egyéníti”. “Ne cseszd a kecskét…” – ad hangot méltatlankodásának lépten-nyomon Avtonom Szigizmundovics. Csinálja “aki akarja, vagy anyuka!” – utasít vissza Varvara durcásan minden cselekvésre való felszólítást. De ezeken túl is tautológiákkal és pleonazmusokkal teli nyelvet beszélnek A mandátum szereplői. Míg a Krétakörben Acdak a bíróválasztáskor a klasszikus retorika (és a “klasszikus” kirekesztő beszédmód) szabályait követő ravaszul megfogalmazott beszédet vág ki, addig Guljacskin magát védendő csupán tautologikus önismételgetésekre képes: “Nők és férfiak és mások is! Fordítsák figyelmüket arra a tényre, milyen hősies hős áll önök előtt heroikusan. Ezen önhibáján kívüli nőszemély a cári trónra tör, de oda csak az én élettől megfosztott holttestemen át juthat át.”
Ugyancsak a terjengősség jellemzi azt a gyakran használt mondatszerkezetet, amikor egy egyszerű állításból hozzátoldó, illetve fokozó kapcsolatos vagy ellentétes mellérendelt összetett mondatot alkotnak. “Direkt szögeket vernek, ráadásul a falba…” – méltatlankodik Ivan Ivanovics. “A lányok nemcsak, hogy nap mint nap szülnek nekünk, de ráadásul gyerekeket.” – sopánkodik Nagyezsda Petrovna. “A múltkor is firkálja a falat, de krétával, és össze.” – panaszkodik Pavel Szergejevics. Ennek a formának az ellenkezője is gyakori, amikor is több szintaktikai szerkezet csúszik egymásba. “Varvara, vidd innen ezt a létrát, én fogjam megfogni?” – rivall a lányára Nagyezsda Petrovna. (Ez az utolsó mellékmondat egyenesen grammatikai abszurditás: jövő idejű felszólító mód.) Ugyancsak ő fejtegeti, hogy “a művésznek a múló pillanat megragadásában kell rögzíteni a valóság gyökerét.” Az is megesik, hogy az összekeveredett szószerkezetek együtt épp az ellenkezőjét jelentik, mint amit a beszélő közölni szeretett volna: “Nasztya, a ruha ugyan remekül áll, de most már végképp idejét múlt levenni.” – figyelmeztet Pavel.
Más Mohácsi-előadáshoz hasonlóan A mandátum szereplői is szívesen használnak egymáshoz roncsolt szólásokat. “Kígyó keblét melengettük a keblünkön.” – állapítja meg Szmetanyics az inasukról. “Úgy hazudik, mintha vízfolyásból olvasná.” – gyanakszik a bagolyra ugyanő. “Maga a romlás virágágyásába lépett.” – vádolja meg Ivan Ivanovics Nasztyát. “Oroszország anyácska gyámolító bértartópillérce leszel!” – gratulál ujjongva Valerjánnak Szmetanyics. Ritkábban ugyan, mint korábbi előadásokban, de azért itt is hallhatunk igazi vérbő képzavarokat: “A kommunisták talán halas piroggal vésik a haladás mérföldköveit az osztályküszöbön?” – kérdi megrovóan Pavel.

A jövő tekintete

Erdman darabja azzal ér véget, hogy a restauráció hírére összegyűlt emberek halálos rémületben várják a rendőrséget, ámde hiába: a hatalom nem vesz tudomást róluk. A nyíregyházi előadásban azonban, ahol a legfőbb proletárnak mindenről tudomása van, elképzelhetetlen volna, hogy végül ne jelenjen meg Lenin. Az első felvonás utolsó jelenetében álruhában, Mikulásként érkezik az őt krampuszként kísérő két csekistával, de a Guljacskinéknál vendégeskedő Szmetanyicsék és az álrokonok sem ismerik fel őket. A második felvonás végén már színről színre, valódi alakjában, a falon át és a földön járva jelenik meg Lenin (Avass Attila) és kísérete, és evangéliumi parafrázisokkal lát neki, hogy ítélkezzen: “Ha annyi hitetek volna, mint egy tollpihének, megszűnne az ember ember általi kizsákmányolása. Mert előbb táncol a teve a tű fokán, mintsem hogy a gazdag besántikáljon a kommunizmusba.” Lenin átható tekintete előtt mindenki lelepleződik: megmérettetett és könnyűnek találtatott.
Ebben az apokaliptikussá tágított utolsó jelenetben valóban elérkezik a történelem vége:  a kiválasztottak Leninnel együtt a falon át eltűnnek a mesék és legendák világában. Csak Guljacskinék számára nem nyílik átjáró, ők magukra maradván visszahelyeztetnek az időbe. “Bizonyított tény, hogy miként a kártya, legalább 15 véletlen fénykép meg tudja mutatni a jövőt. Megmutatom önöknek a jövőt!” – mondja a cári esküvőre érkező becsvágyó fotográfus, akinek – saját állítása szerint – már sikerült magát az Úristent is lencsevégre kapnia, sőt a ládából előbújó Ivan Ivanovics (Puskás Tivadar) személyében megörökítette az ördögöt is. És a fotós beváltja ígéretét. Amikor Lenin távozása után a magukra maradó Guljacskinék megfordítják a cárnő üdvözletére kifeszített orosz trikolórt, valóban megpillantják a jövőt: háromszor öt mozaikszerűen kirakott képből (köztük az Úristen és az ördög alakja, valamint a lakodalmas kavalkád egy-egy véletlen részlete) előtűnik Sztálin arca.
Így sejlik föl a múltnak a jelenbe átmenekített darabjaiból a jövő súlyos tekintete. 


Erdman–Mohácsi: A mandátum
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szücs Edit
Zene: Kazár Pál
Dalszöveg: Venyige Sándor
Rendező: Mohácsi János
Szereplők: Gazsó György, Szabó Márta, Csoma Judit, Varjú Olga, Puskás Tivadar, Zubor Ágnes, Gados Béla, Molnár Csaba, Gyuris Tibor, Felhőfi Kiss László, Kocsis Antal, Avass Attila, Róbert Gábor stb.

08. 08. 5. | Nyomtatás |