A múlt gödrében
56 06 / Õrült lélek, vert hadak
Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Mohácsi János legújabb munkája 1956-ról szól. De a forradalom konkrét eseményei meg sem jelennek az elõadásban, hisz a rendezõt nem a történelem érdekli, hanem az, ahogy a jelen tükrözõdik benne. Az 56 06 / õrült lélek, vert hadak címû kaposvári bemutatót Mátyás Edina mutatja be.
Egy ötventhatos ünnepséggel kezdõdik Mohácsi János elõadása Az ünneplõk kosarakon ereszkednek alá a magasból, mert a felavatandó emlékmû afféle "mélységes mély a múltnak kútja" projekt. ("Ne mondjuk inkább feneketlennek?") A nemzeti gödör mélyén megbújik valahol ötvenhat is, de ott lapul az egész magyar történelem. A nyelvtanilag bicegõ, semmitmondásban szárnyaló avató beszédet a miniszterasszony-elnök (Csapó Virág) tartja, amelyre vérmérsékletük és pártállásuk szerint reagálnak az ünneplõk. Közben tüntetõk zajos csoportja jelenik meg, az ellenzék kivonulással fenyegetõzik, az össztársasági elnök (Tóth Géza) már az avató beszéd néhány kitételét is méltatlankodva fogadta. "Hallgattassék el a másik fél is!" - mondja most.
Ezután ereszkedni kezdenek az ünneplõk a nemzeti múlt mélységes mély gödrébe. Elõbb a rendszerváltás jeleneteit pillantják meg, aztán a közelebbi és a távolabbi múltbeli történéseit látják. Eljutunk egészen a Csodaszarvasig, aki ijedten vágtat tovább ("Hová megy? Akkor mi nem is vagyunk magyarok?"). Aztán az õsrobbanásnál visszafordulnak, és némi üzemzavar után megérkeznek 1956-ba. "Ötvenhat nem ilyen, nem ennyire szürke" - mondják többen csalódottan. De szavaik belevesznek a sötétbe. És amikor újra kivilágosodik a szín, a nézõk elõtt is megelevenedik mindaz, amivel találkozhatnak.
Öt hosszabb jelenet következik, amelyeknek látszólag kevés közük van egymáshoz, csak tematikusan kapcsolódnak össze. Az egyes jelenetek önmagukban kerek, zárt egységnek tekinthetõk. A Mohácsi-elõadások közül így építkezett már a Csak egy szög vagy a Megbombáztuk Kaposvárt is, korábban a Tom Pain vagy a kaposvári fõiskolásokkal nemrég készített másik Foster-darab, az I. Erzsébet is. Az efféle tematikus szerkezeteket régóta használják a színházak, ha nem történetet akarnak elmesélni. Elég, ha a misztériumjátékokra vagy a moralitásokra gondolunk, vagy nyomukban a drámai költeményekre, például Az ember tragédiájá ra. Efféle színekbõl áll a legújabb kaposvári bemutató is, csak épp az egész emberiség története helyett csupán ötvenhatot (és környékét) ábrázolja - természetesen a Mohácsitól megszokott hangütésben, a szarkazmusba hajló humor, az abszurditásba forduló irónia nyelvén.
A fél-keretszínt (az aláereszkedést) követõ elsõ jelenet egy álmos, hétköznapi családi estét jelenít meg, amelybe váratlanul törnek be a hatalom képviselõi. A házkutatás, a megfélemlítés szinte már rutinszerûen zajlik. És hamarosan meglesz a döntõ bizonyíték is: egy lakásban rejtegetett lõfegyver. Még az sem zavarja a ballonkabátos, kalapos nyomozókat, hogy a pisztoly - mint kiderül - az egyiküké, csak véletlenül ejtette el. Akkor viszont zavarba jönnek, amikor kiderül, hogy a családnak nincs telefonja (hiába adták be több éve a kérvényt). Így már nem felel meg a lakás az egyik nyomozó anyósának, tehát nem kell internálni a családot. Bocsánat, tévedtünk - mondják -, és elindulnak egy emelettel lejjebb, ahová már bekötötték a telefont.
Ez még nem ötvenhat, csak a megfélemlítésnek, a lelki terrornak, a szorongásnak az a légköre, ami elvezetett ötvenhathoz. És ami máskor és máshol is fenyegeti a kisembert, akinek sem ideológiához, sem politikához semmi köze, egyszerûen csak élni szeretne. Nem véletlenül hívják a kaposvári elõadásban Tótéknak a családot. Örkény mûvére tudatosan játszik rá Mohácsi, hiszen még a keresztnevek is azonosak. (Az apa Lajos - Szula László -, az anya Mariska - Petõ Kata -, a fiú Gyula - Hornung Gábor -, a kislány Ágika. De nekik volt még egy harmadik gyerekük is, Robika is, aki nemrég meghalt. A koporsóját laza mozdulattal borítják fel a nyomozók.) E párhuzam nyilvánvalóvá teszi azt, amirõl nem igen szokás beszélni: Örkény szemléletmódjának egyetlen igazi örököse van a magyar színházban: Mohácsi János. A világ abszurditásának azt a képtelenül nevetséges és mélyen emberséges ábrázolását folytatják elõadásai, amelyet Örkény drámái alapoztak meg. Például a Pisti a vérzivatarban azon jelenete, amikor a kivégzést vezénylõ parancsnok szabadkozik, hogy nem tudják elég szakszerûen elvégezni az emberek likvidálását, az áldozatok pedig elõbb letorkolják a katonákat felkészületlenségükért, majd tanácsokat kezdenek el osztogatni, hogy mit is lehetne csinálni.
A következõ szín viszont már a nagypolitikát ábrázolja, pontosabban annak paródiáját mutatja. A jelenet alapötletét az a történelmi mozzanat adja, amikor Kádár Jánost (Kocsis Pál) Moszkvába szállították, és a szovjet pártvezetés utasításokkal látta el õt, mielõtt visszaküldték volna a helyzet rendezésére. A furcsa szerkezetek között vörös ruhába öltözött figurák bizarr sürgés-forgását látjuk. Senki nem az, ami: a nõk férfiak, az elvtársakra nem ismerni rán, a múltõrzõ fridzsiderbõl olyanok lépnek ki, akik ott sincsenek. Így idézõdik fel a nagypolitika néhány fontos eseménye: például Nagy Imre, Kádár és Andropov, szovjet nagykövet találkozója (több variációban láthatjuk, ki hogyan viselkedett), vagy Maléter elfogása a tököli repülõtéren. Ezek a pici betétjelenetek az egyébként is bizarr környezetben afféle történelmi burleszkként hatnak. Végül megjelenik Hruscsov (Csapó Virág) is, aki töri ugyan a magyart, de kedélyesen biztatgatja Kádárt: "János, azt csinál, amit akar." Majd amikor Kádár szenvedélyesen a forradalom követeléseit kezdi sorolni (a szovjet csapatok azonnal kivonulását, kilépést a varsói szerzõdésbõl), Hruscsov megdorgálja: János te nem ért magyar nyelv? Mondom: azt csinál, amit mi akar. És János érti: magabiztos tartása szép lassan készségessé hajlik.
A szünet utáni elsõ szín egy kórházban játszódik. Kint zajlanak a harcok (vélhetõleg a szovjet tankok megtámadták Budapestet), folyton sebesülteket hoznak, még a folyosón is mûtétek zajlanak, közben az ápolónõk röpcédulákat gépelnek (ezer helyett hattal lesznek kész), a padláson felkelõk bujkálnak, akikért késõbb karhatalmisták érkeznek. Teljes a káosz. Ebben a zûrzavarban bármi megtörténhet, bármilyen érték a visszájára fordulhat. Amihez ragaszkodni kellene, az épp a pusztulásba vezet. Például a doktornõ (Gubás Gabi) azt hiszi a volt szerelmérõl (Tóth Richárd), a mentõkocsi vezetõjérõl, hogy ÁVH-s, mert megtalálta a fényképét, amely egyenruhában ábrázolja õt. Persze a fiú azt állítja, hogy csak a hecc kedvéért fényképezkedett a rokona uniformisában. (Az ötlet nyilvánvalóan a közelmúlt egyik újsághírére utal. De nemcsak errõl a mozzanatról juthatnak eszünkbe napjaink. Turcsányiné - Lestyán Luca - például úgy figyeli a kórház életét, mint egy tb ellenõr: ügyel, hogy betegenként hány tampon jár, szüntelenül ellenõrzi az adminisztrációt.) Úgy donganak a doktornõ körül az ápolónõk, mint a modern kor erüniszei. Vésztörvényszékük gyorsan kimondja az ítéletet a mentõsre: halál, amit a doktornõ egy rögtönzött mûtét keretében haj végre. A fõorvos - Felhõfi Kis László - nem szójátéknak szánja az utasítását: ha végeztek vele , pakolják ki a mentõautót.
Egy másik szálon visszatérnek Tóték is. Ágikát hozták kórházba, akinek tüdõgyulladása van. Hiába a család aggodalma, hiába kérnek figyelmet, még a hálapénzt is elõre nyújtják, ebben az õrületben igazán senki nem törõdik velük. Így Ágika hamarosan meghal. A mûtõsfiú, aki az elhunyt holmijait hozza, még meg is dorgálja õket: "idõben kell kórházba jönni!" De megjelennek Tóték a következõ színben is, amely a magyar-osztrák határon játszódik, és a disszidálókat ábrázolja. Már csak ketten vannak: a két kisebb gyerekük halott, a nagyobbik pedig nem jön velük, mert Molotov-koktélokat dobál a tankokra. Nem szülök több gyereket - mondja Mariska. És Lajos megérti, hogy odaát sem kezdhetik újra az életük. És közben lassan leereszkedik - szó szerinti is - a vasfüggöny.
Az utolsó szín születésnapi ünnepséggel kezdõdik: Tót Gyulát köszöntik nagykorúvá válása napján a kék egyenruhások. Aztán kiderül, hogy mindez: a torta, a gyertyák, az éneklés, merõ gúny, hisz a karhatalmisták pusztán arra várnak, hogy Tóték utolsó gyermeke betöltse a 18. évét, és kivégezhessék. Aztán a doktornõ következik. Harmadiknak pedig Nagy Imre (Kovács Zsolt). De a kötél megfeszülésének pillanatában kinyílik a hátsó fal, és begördül a csehszlovák ipar büszkesége, egy nagyon régi Skoda. Kádár János száll ki belõle, és Hruscsov levelét nyújtja. De érkeznek más látogatók is. Egy If várából szökött szerzetes (Karácson Tamás) azt magyarázza Nagy Imrének, hogy merre és hogyan kell ásnia (a kõport mindig gondosan lenyelve), hogy 89-re a Hõsök terére érjen. A ledöntött Sztálin "hiányos öltözék"-ben jelenik meg, a csizmája úgy gurul utána. Amikor Sztálin elmegy, Nagy Imre - elnyûtt cipõje helyett - felpróbálná a csizmát, de az megkergeti õt. Aztán megérkezik Armstrong (Nagy Viktor) is, és felviszi Nagy Imrét a Holdra. Együtt tûzik ki a magyar-amerikai zászlót, és a volt miniszterelnök mondhatja el az elsõ szavakat Holdon: "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén…" - kezdi, de más nem jut az eszébe. Végül Nagy Imre lánya érkezik. "Hát nem tudod? Amnesztiát kaptál. Ott a kezedben Hruscsov levele. Ma van az esküvõm" - mondja, és egymásba karolnak. Így indul el apa és lánya az ünnepségre, bele a hûvös, ködös ismeretlenbe, miközben a fejük felett egy akasztott ember himbálódzik.
1956 korábban is fontos témája volt a kaposvári színháznak. Már az 1982-es Marat/Sade -ban is az eltaposott forradalomról beszéltek. Tíz évvel ezelõtt drámapályázatok írtak ki, ezzel számos 56-os dráma megszületését inspirálták (Jeles: Szenvedéstörténet , Spiró: Kvartett ), Hamvai Körvadászat át be is mutatták. Nem elõzmények nélkül nyúlt hát a témához Mohácsi. Elõadása fontos, de nem igazán átütõ erejû bemutató. Talán hiányoznak az anyagból azok a meglepõ, új ötletek, amelyek sajátosan egyedi nézõpontot teremthetnének a továbbélõ múlthoz. Talán a megújuló kaposvári társulat tagjai sem beszélik kellõ mélységgel Mohácsi nyelvét. (A "régi" színészek - elsõsorban Kovács Zsolt, Kocsis Pál - most is egészen kiválóak.)
Mohácsi István-Mohácsi János-Kovács Márton:
56 06 / õrült lélek, vert hadak
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szûcs Edit
Fény: Dénes Attila
Mozgás: Uray Péter
Rendezõ: Mohácsi János
Szereplõk: Boateng Sheila, Csapó Virág, Felhõfi Kiss László, Gubás Gabi, Hornung Gábor, Husztóti István, Karácsony Tamás, Kocsis Pál, Kovács Zsolt, Lestyán Luca, Mester Szilvia, Mózes Balázs, Nagy Ilona, Nagy Imre, Nagy Viktor, Némedi Árpád, Patocskai Katalin, Petõ Kata, Sebesi Tamás, Serf Egyed, Simon Viktória, Sipos Eszter, Száger Zsuzsanna, Szentgyörgyi István, Székely György, Szula László, Tóth Géza, Tóth Richárd, Valcz Péter, Vékes Csaba
Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola zenekara (tanár: Bogáthi József)
A szakértõk (továbbiakban árnyékkormány): Barabás Edit, Csíkvár Gábor, Karácsony Tamás, Kemény György, Kovács Márton, Némedi Árpád, Ódor Vera, Sebesi Tamás, Rozs Tamás, Váldi Csilla, Zságer-Varga Ákos
Ezután ereszkedni kezdenek az ünneplõk a nemzeti múlt mélységes mély gödrébe. Elõbb a rendszerváltás jeleneteit pillantják meg, aztán a közelebbi és a távolabbi múltbeli történéseit látják. Eljutunk egészen a Csodaszarvasig, aki ijedten vágtat tovább ("Hová megy? Akkor mi nem is vagyunk magyarok?"). Aztán az õsrobbanásnál visszafordulnak, és némi üzemzavar után megérkeznek 1956-ba. "Ötvenhat nem ilyen, nem ennyire szürke" - mondják többen csalódottan. De szavaik belevesznek a sötétbe. És amikor újra kivilágosodik a szín, a nézõk elõtt is megelevenedik mindaz, amivel találkozhatnak.
Öt hosszabb jelenet következik, amelyeknek látszólag kevés közük van egymáshoz, csak tematikusan kapcsolódnak össze. Az egyes jelenetek önmagukban kerek, zárt egységnek tekinthetõk. A Mohácsi-elõadások közül így építkezett már a Csak egy szög vagy a Megbombáztuk Kaposvárt is, korábban a Tom Pain vagy a kaposvári fõiskolásokkal nemrég készített másik Foster-darab, az I. Erzsébet is. Az efféle tematikus szerkezeteket régóta használják a színházak, ha nem történetet akarnak elmesélni. Elég, ha a misztériumjátékokra vagy a moralitásokra gondolunk, vagy nyomukban a drámai költeményekre, például Az ember tragédiájá ra. Efféle színekbõl áll a legújabb kaposvári bemutató is, csak épp az egész emberiség története helyett csupán ötvenhatot (és környékét) ábrázolja - természetesen a Mohácsitól megszokott hangütésben, a szarkazmusba hajló humor, az abszurditásba forduló irónia nyelvén.
A fél-keretszínt (az aláereszkedést) követõ elsõ jelenet egy álmos, hétköznapi családi estét jelenít meg, amelybe váratlanul törnek be a hatalom képviselõi. A házkutatás, a megfélemlítés szinte már rutinszerûen zajlik. És hamarosan meglesz a döntõ bizonyíték is: egy lakásban rejtegetett lõfegyver. Még az sem zavarja a ballonkabátos, kalapos nyomozókat, hogy a pisztoly - mint kiderül - az egyiküké, csak véletlenül ejtette el. Akkor viszont zavarba jönnek, amikor kiderül, hogy a családnak nincs telefonja (hiába adták be több éve a kérvényt). Így már nem felel meg a lakás az egyik nyomozó anyósának, tehát nem kell internálni a családot. Bocsánat, tévedtünk - mondják -, és elindulnak egy emelettel lejjebb, ahová már bekötötték a telefont.
Ez még nem ötvenhat, csak a megfélemlítésnek, a lelki terrornak, a szorongásnak az a légköre, ami elvezetett ötvenhathoz. És ami máskor és máshol is fenyegeti a kisembert, akinek sem ideológiához, sem politikához semmi köze, egyszerûen csak élni szeretne. Nem véletlenül hívják a kaposvári elõadásban Tótéknak a családot. Örkény mûvére tudatosan játszik rá Mohácsi, hiszen még a keresztnevek is azonosak. (Az apa Lajos - Szula László -, az anya Mariska - Petõ Kata -, a fiú Gyula - Hornung Gábor -, a kislány Ágika. De nekik volt még egy harmadik gyerekük is, Robika is, aki nemrég meghalt. A koporsóját laza mozdulattal borítják fel a nyomozók.) E párhuzam nyilvánvalóvá teszi azt, amirõl nem igen szokás beszélni: Örkény szemléletmódjának egyetlen igazi örököse van a magyar színházban: Mohácsi János. A világ abszurditásának azt a képtelenül nevetséges és mélyen emberséges ábrázolását folytatják elõadásai, amelyet Örkény drámái alapoztak meg. Például a Pisti a vérzivatarban azon jelenete, amikor a kivégzést vezénylõ parancsnok szabadkozik, hogy nem tudják elég szakszerûen elvégezni az emberek likvidálását, az áldozatok pedig elõbb letorkolják a katonákat felkészületlenségükért, majd tanácsokat kezdenek el osztogatni, hogy mit is lehetne csinálni.
A következõ szín viszont már a nagypolitikát ábrázolja, pontosabban annak paródiáját mutatja. A jelenet alapötletét az a történelmi mozzanat adja, amikor Kádár Jánost (Kocsis Pál) Moszkvába szállították, és a szovjet pártvezetés utasításokkal látta el õt, mielõtt visszaküldték volna a helyzet rendezésére. A furcsa szerkezetek között vörös ruhába öltözött figurák bizarr sürgés-forgását látjuk. Senki nem az, ami: a nõk férfiak, az elvtársakra nem ismerni rán, a múltõrzõ fridzsiderbõl olyanok lépnek ki, akik ott sincsenek. Így idézõdik fel a nagypolitika néhány fontos eseménye: például Nagy Imre, Kádár és Andropov, szovjet nagykövet találkozója (több variációban láthatjuk, ki hogyan viselkedett), vagy Maléter elfogása a tököli repülõtéren. Ezek a pici betétjelenetek az egyébként is bizarr környezetben afféle történelmi burleszkként hatnak. Végül megjelenik Hruscsov (Csapó Virág) is, aki töri ugyan a magyart, de kedélyesen biztatgatja Kádárt: "János, azt csinál, amit akar." Majd amikor Kádár szenvedélyesen a forradalom követeléseit kezdi sorolni (a szovjet csapatok azonnal kivonulását, kilépést a varsói szerzõdésbõl), Hruscsov megdorgálja: János te nem ért magyar nyelv? Mondom: azt csinál, amit mi akar. És János érti: magabiztos tartása szép lassan készségessé hajlik.
A szünet utáni elsõ szín egy kórházban játszódik. Kint zajlanak a harcok (vélhetõleg a szovjet tankok megtámadták Budapestet), folyton sebesülteket hoznak, még a folyosón is mûtétek zajlanak, közben az ápolónõk röpcédulákat gépelnek (ezer helyett hattal lesznek kész), a padláson felkelõk bujkálnak, akikért késõbb karhatalmisták érkeznek. Teljes a káosz. Ebben a zûrzavarban bármi megtörténhet, bármilyen érték a visszájára fordulhat. Amihez ragaszkodni kellene, az épp a pusztulásba vezet. Például a doktornõ (Gubás Gabi) azt hiszi a volt szerelmérõl (Tóth Richárd), a mentõkocsi vezetõjérõl, hogy ÁVH-s, mert megtalálta a fényképét, amely egyenruhában ábrázolja õt. Persze a fiú azt állítja, hogy csak a hecc kedvéért fényképezkedett a rokona uniformisában. (Az ötlet nyilvánvalóan a közelmúlt egyik újsághírére utal. De nemcsak errõl a mozzanatról juthatnak eszünkbe napjaink. Turcsányiné - Lestyán Luca - például úgy figyeli a kórház életét, mint egy tb ellenõr: ügyel, hogy betegenként hány tampon jár, szüntelenül ellenõrzi az adminisztrációt.) Úgy donganak a doktornõ körül az ápolónõk, mint a modern kor erüniszei. Vésztörvényszékük gyorsan kimondja az ítéletet a mentõsre: halál, amit a doktornõ egy rögtönzött mûtét keretében haj végre. A fõorvos - Felhõfi Kis László - nem szójátéknak szánja az utasítását: ha végeztek vele , pakolják ki a mentõautót.
Egy másik szálon visszatérnek Tóték is. Ágikát hozták kórházba, akinek tüdõgyulladása van. Hiába a család aggodalma, hiába kérnek figyelmet, még a hálapénzt is elõre nyújtják, ebben az õrületben igazán senki nem törõdik velük. Így Ágika hamarosan meghal. A mûtõsfiú, aki az elhunyt holmijait hozza, még meg is dorgálja õket: "idõben kell kórházba jönni!" De megjelennek Tóték a következõ színben is, amely a magyar-osztrák határon játszódik, és a disszidálókat ábrázolja. Már csak ketten vannak: a két kisebb gyerekük halott, a nagyobbik pedig nem jön velük, mert Molotov-koktélokat dobál a tankokra. Nem szülök több gyereket - mondja Mariska. És Lajos megérti, hogy odaát sem kezdhetik újra az életük. És közben lassan leereszkedik - szó szerinti is - a vasfüggöny.
Az utolsó szín születésnapi ünnepséggel kezdõdik: Tót Gyulát köszöntik nagykorúvá válása napján a kék egyenruhások. Aztán kiderül, hogy mindez: a torta, a gyertyák, az éneklés, merõ gúny, hisz a karhatalmisták pusztán arra várnak, hogy Tóték utolsó gyermeke betöltse a 18. évét, és kivégezhessék. Aztán a doktornõ következik. Harmadiknak pedig Nagy Imre (Kovács Zsolt). De a kötél megfeszülésének pillanatában kinyílik a hátsó fal, és begördül a csehszlovák ipar büszkesége, egy nagyon régi Skoda. Kádár János száll ki belõle, és Hruscsov levelét nyújtja. De érkeznek más látogatók is. Egy If várából szökött szerzetes (Karácson Tamás) azt magyarázza Nagy Imrének, hogy merre és hogyan kell ásnia (a kõport mindig gondosan lenyelve), hogy 89-re a Hõsök terére érjen. A ledöntött Sztálin "hiányos öltözék"-ben jelenik meg, a csizmája úgy gurul utána. Amikor Sztálin elmegy, Nagy Imre - elnyûtt cipõje helyett - felpróbálná a csizmát, de az megkergeti õt. Aztán megérkezik Armstrong (Nagy Viktor) is, és felviszi Nagy Imrét a Holdra. Együtt tûzik ki a magyar-amerikai zászlót, és a volt miniszterelnök mondhatja el az elsõ szavakat Holdon: "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén…" - kezdi, de más nem jut az eszébe. Végül Nagy Imre lánya érkezik. "Hát nem tudod? Amnesztiát kaptál. Ott a kezedben Hruscsov levele. Ma van az esküvõm" - mondja, és egymásba karolnak. Így indul el apa és lánya az ünnepségre, bele a hûvös, ködös ismeretlenbe, miközben a fejük felett egy akasztott ember himbálódzik.
1956 korábban is fontos témája volt a kaposvári színháznak. Már az 1982-es Marat/Sade -ban is az eltaposott forradalomról beszéltek. Tíz évvel ezelõtt drámapályázatok írtak ki, ezzel számos 56-os dráma megszületését inspirálták (Jeles: Szenvedéstörténet , Spiró: Kvartett ), Hamvai Körvadászat át be is mutatták. Nem elõzmények nélkül nyúlt hát a témához Mohácsi. Elõadása fontos, de nem igazán átütõ erejû bemutató. Talán hiányoznak az anyagból azok a meglepõ, új ötletek, amelyek sajátosan egyedi nézõpontot teremthetnének a továbbélõ múlthoz. Talán a megújuló kaposvári társulat tagjai sem beszélik kellõ mélységgel Mohácsi nyelvét. (A "régi" színészek - elsõsorban Kovács Zsolt, Kocsis Pál - most is egészen kiválóak.)
Mohácsi István-Mohácsi János-Kovács Márton:
56 06 / õrült lélek, vert hadak
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szûcs Edit
Fény: Dénes Attila
Mozgás: Uray Péter
Rendezõ: Mohácsi János
Szereplõk: Boateng Sheila, Csapó Virág, Felhõfi Kiss László, Gubás Gabi, Hornung Gábor, Husztóti István, Karácsony Tamás, Kocsis Pál, Kovács Zsolt, Lestyán Luca, Mester Szilvia, Mózes Balázs, Nagy Ilona, Nagy Imre, Nagy Viktor, Némedi Árpád, Patocskai Katalin, Petõ Kata, Sebesi Tamás, Serf Egyed, Simon Viktória, Sipos Eszter, Száger Zsuzsanna, Szentgyörgyi István, Székely György, Szula László, Tóth Géza, Tóth Richárd, Valcz Péter, Vékes Csaba
Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola zenekara (tanár: Bogáthi József)
A szakértõk (továbbiakban árnyékkormány): Barabás Edit, Csíkvár Gábor, Karácsony Tamás, Kemény György, Kovács Márton, Némedi Árpád, Ódor Vera, Sebesi Tamás, Rozs Tamás, Váldi Csilla, Zságer-Varga Ákos
07. 11. 23.
| Nyomtatás |
|
Szóljon hozzá!
|
