A szabadság napjai

Miközben könyvében Szőcs szabadon egyesíti a fikciót és a dokumentációt (összhatásában az utóbbira helyezve a hangsúlyt, még azokat a magánéleti szálakat is forrásokkal támasztva alá, amelyeket maga a drámai műfaj hitelesít), maga az előadás egyáltalán nem törekszik történelmi hitelességre. A valószerűség helyett a stilizáció uralja a színpadot. Olyan fajta teatralitás, amelyben a szöveg, a mozgás, a zene, a színpadi kép egyaránt fontos szerepet kap. Ezek összhatásából nagyszabású látomás születik a debreceni színházban a szabadság napjairól és a forradalom leveréséről.

A színpadra állításhoz Vidnyánszky természetesen egyszerűsítette Szőcs Géza darabját. Elhagyta például a keretjátékot. Ebben angliai egyetemisták szerepelnek, akik 1958-ban hallanak arról, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték, és bár nagyon keveset tudnak a forradalomról (egyáltalán a magyarokról), mégis megpróbálják felidézni a magyar szabadságharc képeit. A darab gerincét ezek a "diákszínpadi" próbákon megszülető jelenetek adják. Elhagyja Vidnyászky a harminc évvel későbbi folytatást is, amelyben a darab néhány szereplője jelenik meg a rendszerváltás utáni Budapesten. Így kétségtelenül tisztább, áttekinthetőbb anyag születik, amely azonban továbbra is számtalan színpadi problémát vet fel.

Az egyik legfontosabb nehézség az, hogy a darab sajtos foszlány-dramaturgia alapján építkezik, nincs hagyományos értelemben vett története, de visszatérnek benne szereplők, folytatódnak események, de azok a jelenetek is hangsúlyozottan epizódszerűek, amelyek korábbi témákat folytatnak, inkább csak villanásokat tartalmaznak, s nem a különféle történetszálak fordulópontjainak kibontását. A nagy történés (a forradalom története) és a pici, önmagukban zárt jelenetek között nincsenek köztes (a figyelmet is irányító) egységek, így végletesen epizódszerűnek hat a darab. Ezt az érzetet erősíti, hogy sok az olyan anekdotaszerű, pici jelen benne, amelynek se előzménye, se folytatása. Szőcs Géza bizonyára a keretjátéknak szánta a sok kicsi részletet összetartó szerkezeti váz szerepét. Ezt Vidnyánszky a teátrális elemek céltudatos, következetes alkalmazásával pótolja. (Amikor leül kicsit az előadás, az többnyire annak köszönhető, hogy a részlet hangsúlyosabbá válik, mint az az egész, amiben elhelyezkedik.)

Az egyik szálon a nagypolitika eseményei jelennek meg. Szőcs három szereplőt emel ki: Nagy Imrét (Horváth Lajos Ottó), Maléter Pált (Csíkos Sándor) és Kádár Jánost (Eperjes Károly). Polarizálódásukat már az első jelenetük jelzi, amelyben Kádár egyrészt letorkollja Nagyot , majd közli: Moszkvához kell fordulni a rendzavarás leverése érdekében. Amit Nagy Imre forradalomnak nevez, azt Kádár erőszakkal is vérbe fojtaná. Maléter érvelni próbál, de Kádár fenyegetőzni kezd: ha nem csatlakoztok hozzám, akkor végetek.

Ez a szakítás jelöli ki a három figura szerepét a későbbi jelenetekben. Nagy Imre - elsősorban a nemzetközi segítségben bízva - a forradalom vívmányait igyekszik megóvni, Maléter a szovjetekkel való tárgyalást szorgalmazza, Kádár viszont kezdettől a fegyveres intervenciót készíti elő. Egyrészt joggal vethető fel, hogy Szőcs, aki kötetében nagy hangsúlyt fektet a történések adatszerűségére, forrásokkal való alátámasztására, itt kissé egyoldalúan értelmezi a tényeket: Kádárnak kezdettől azt a szándékot tulajdonítja, amely csak később válhatott tudatos törekvésévé (és talán akkor sem szabad választásává). Malétert viszont olyan makulátlan hősnek mutatja, amelynek némileg ellentmondanak azok a források, amelyek szerint az első napokban a forradalmárok lefegyverzésére törekedett a Kilián laktanyában.

Mondhatnánk azt is, hogy a figuráknak ez a fekete-fehér leegyszerűsítése egyébként is idegen a dráma alapvetően polifonikus szemléletétől, de úgy tűnik, Szőcs nem is drámai szereplőkben gondolkodik, hanem afféle politikai idolokban, akik egyértelműen jelezhetik a kínálkozó utakat. Nem személyiségeket rajzol meg, nem lelki konfliktusokat bont ki, hanem olyan történelmi nevekre hivatkozik, amelyek szimbolikus tartalmakat képesek hordozni. Drámai szereplők híján a nagypolitika jelenetei sem drámai konfliktusokat bontanak ki, ehelyett a történelem és a nemzeti sors értelmezése szempontjából fontos gondolatok, megállapítások elhangzására teremtenek alkalmat.

Abban a jelenetben például, amelyben Nagy Imre és Maléter a szovjet nagykövettel, Andropovval tárgyal, nem az a fontos, hogy sikerül-e az álláspontjukat elfogadtatni vele, inkább az, hogy Nagy Imre kijelentésére, miszerint az ország a Nyugathoz kíván tartozni, Andropov elmondhassa, hogy a Nyugatnak sokkal rosszabb véleménye van a magyarokról, mint gondolják. Majd Ferenc Ferdinándot, a lelőtt trónörököst idézi, aki szerint "minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, huszár vagy háziszolga, mind forradalmár, mind felforgató." Ehhez az előadásban még Maléter hozzáteszi: a felkelő nép hazája vagyunk (rájátszva a 60-as évek slágerére, a Felkelő nap házára).

A nemzeti önértelmezésnek ez csak az egyik síkja a darabban. A másik - az előbbivel is vitába szálló - nemzetkép Nostradamusból indul ki. A Narrátor (Újhelyi Kinga) idézi őt előbb franciául, aztán magyarul: "Változik a hatalom / gyilkos testvérharcban./ Pusztulnak a magyarok / élet-halál sarc van. / Még a szolgaságnál is / rosszabb itt a törvény / Sír a főváros, jajong, / öcs a bátyra törvén." Ehhez Maléter hozzáteszi: "a jóslat óta a magyarok minden egyes évszázadban egymásnak estek legalább egyszer, de volt úgy is, hogy kétszer."

A forradalmár nemzet, illetve a széthúzó magyarság képzete mellett a nemzeti önértelmezés harmadik szintjeként az idegen elnyomás fenyegető réme válik hangsúlyossá az előadás utolsó részében. A szovjet tankok érkezésekor, a forradalom leverésében ez be is teljesedik. Ez az a mélypont, amiből egyfajta kibontakozást jelez az előadás fináléja. A konkrét történelmi tényt a nemzeti sors általános szintjén értelmezi az Adyt továbbíró záródal: "Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: / Veréshez szokott fajta… / Üssön csak ostorozzon. / Mert a magyarok mindig, de mindig győznek, / Oroszok mennek, törökök jönnek, / tatárok dúlnak, elmegy az osztrák, / Szent Anya képét lábbal tapossák. / És mégis megvan a nyelv, / és mégis megvan az ország." Ady mégis-moráljának aktualitását jelzi ez a befejezés.

De a történelem mint a jelen tükörképe, a jelenetszervezés szintjén is megfigyelhető a darabban. A szovjet katonai vezetőkkel való tárgyaláskor sem a helyzet drámai nyitottságát, az események kimenetelének eldöntetlenségét érzékelteti a szöveg. Épp ellenkezőleg. Maléter Tökölre való indulása előtt Bibó (Jámbor József) Török Bálint elfogását, Buda elfoglalását idézi, mint lehetséges történelmi párhuzamot. Ez olyannyira valósággá válik az előadásban, hogy Maléter a következő pillanatban egy lyukas fejű történelmi képből kilépve Török Bálint jelmezében jelenik meg, Bibó pedig Tinódi Lantos Sebestyénné vedlik, hogy elénekeljen a hős keserű sorsának históriájából néhány strófát.

Vidnyánszky is idolokként és nem drámai szereplőkként értelmezi a nagypolitika figuráit. Kiderül ez abból, hogy rendszerint egy pici emelvényre állítja őket, amely egy ügyes csörlő segítségével még körbe is forgatható, azaz több oldalról is rájuk nézhetünk ezekre a megelevenedő szobrokra. A koncepció világos, nehézséget talán csak a színészek számára okoz, hiszen valahogy mégis csak életre kell kelteniük azokat az alakokat, akiket sem a szerző, sem a rendező nem akar többdimenziós személyiségekként ábrázolni. A főszereplők más és más megoldást választanak. Csikós Sándor mintha valóban Maléter élő szobrát játszaná el, szűk regiszterben tartva jelenít meg határozott indulatokat. Horváth Lajos Ottó mintha mégis csak személyiséget próbálna meg építeni Nagy Imréből, egy vívódó, sorsával (és a nemzet sorsával) küszködő figurát jelez. Ezzel szemben Eperjes Károly egyértelműen komikus eszközökkel él Kádár megjelenítésében, gátlástalan pojácának mutatja őt, afféle bohócnak, aki minden pillanatában szánalmasan nevetséges. Eperjes néhol még Kádár jellegzetes hanghordozását is parodizálja, máskor meg egyértelműen burleszk helyzetekben látjuk őt (például amikor bicskájával kolbászt karikázva ítél az ország sorsáról, vagy amikor pici piros zászlókkal, afféle katonai forgalomirányítóként maga vezényli le a szovjet tankok bevonulását).

A politikának ezt a komikus felfogását az előadás más szintjei is megerősítik. Például többször is végigkarikázik a biciklijével a színpadon egy munkásasszony, aki a Gyurikáját keresi, mindhiába. Aztán amikor a szolnoki rádió bemondja, hogy megalakult a munkás-paraszt kormány, megnyugtatják őt: Marosán néni, megvan a Gyurika. ő is tagja a kormánynak. Erre az asszony kifakad: Még csak ez kellett! Hát hova jutott ez az ország! (A hazai és nemzetközik hírek egyébként is rendszeresen megjelennek az előadásban: egy pilótasapkás fiú (Kristán Attila) vonul végig a színpadon, hátán katonai rádió, a sisakjából mikrofon fityeg a szája elé, ő közli lelkesen vagy szomorkásabban az aktuális híreket. De amikor megszólal a szolnoki rádió, akkor egy másik fiú veszi át a helyét.)

A nagypolitika rétege mellett fontos szerepet kap a darabban egy magánéleti szál is. A forradalom első napjaiban találkozik egymással Susan (Varga Gabi), az Angliából a forradalom hírére Magyarországra érkező lány és a barguzini Pável ( Andrássy Máté), a szovjet katona, aki megsebesül, miközben kimenti a lányt a Kossuth téri golyózáporból. Találkozásukból szerelem szövődik, kapcsolatuk története az előadás talán legterjedelmesebb rétegét jelentik, miközben lényegében semmi nem történik velük: járják a várost, emberekkel találkoznak, részt vesznek a forradalom eseményeiben. És beszélgetnek sokat, álmodoznak, tervezgetnek, emlékeket idéznek, történeteket mesélnek. Mindez sok fontos motívummal gazdagítja a darabot, mégis némileg zavaró, hogy ez a hangsúlyozottan magánéleti szál is ugyanazon az emblematikus, szimbolikus szinten fogalmaz, mint a történelmi, politikai sík.

Így mutatja meg például Susan - mint afféle mintát - megmutatja Pávelnek Woroniecki herceg emléktábláját, akit 24 éves korábban kivégeztek, mert az osztrák császári csapatokból átállt a magyar szabadságharc oldalára. " Az a herceg igazi férfi volt - kommentálja az emléktáblát a lány. - Úgy élt, ahogy ő tartotta helyesnek. És nem úgy, ahogy mások akarták, hogy éljen. Szabad ember volt." "Az a szabadság, hogy kivégeznek?" - kérdez vissza Pável. "Az a szabadság, hogy akár ki is végezhetnek, de nem rendelkeznek veled" - replikázik Susan. "Nem adod át magad nekik, hogy láncon tartsanak. A halálodat megkaphatják, az életedet nem. A testedet igen, a lelkedet nem." Ez az emelkedett, ideologikus fogalmazásmód más jeleneteikben is megfigyelhető. Ugyanakkor némileg zavaró az intimitás hiánya, az érzelmek áttételes megjelenítése. Ez ismét csak megnehezíti a színészek dolgát, akik így némileg általános, kevéssé árnyalt alakokat rajzolnak elénk. Varga Gabi Susanja szelíd határozottsággal, megértő elszántsággal irányítja a kapcsolatukat. Andrássy Máté Pávelje jóravaló, nyitott fiú, aki a konok elhatározásait is szelíd mosollyal közli. Akkor is, amikor szembeszáll a parancsnokával, akkor is, akkor is, amikor elindul a szovjet tankok ellen harcolni és meghalni.

Susan és Pável együttlétük során sok fontos, furcsa emberrel találkoznak. Az egyik ilyen találkozás a szovjet heroizmust ironizálja. Pável elmeséli a lánynak Nyikolaj Gasztyello repülőszázados történetét, aki sérült vadászgépével egy ellenséges harckocsioszlopba szállt be, miután zuhanás közben a navigátort még beléptette a Pártba. Aztán kiderül, hogy a legendás figura, akiről dalok és regények szólnak, kocsmáros Pesten (Kóti Árpád játssza), mert a post mortem Szovjetunió hőse mégsem térhet vissza a német hadifogságból, hogy legendából árulóvá változzon, hisz a szovjetek szemében a foglyok hazaárulók, akkor is, ha sebesülten estek fogságba.

A sok-sok epizodikus részlet között többször is megjelenik Csúcs Mátyás (Garay Nagy Tamás) állami ítéletvégrehajtó is, akinek egyszercsak megérzései támadnak. Figyelmeztetni akarja Nagy Imrét a rá leselkedő bajra. De aztán neki kell ezt a "bajt" beteljesítenie: nem tudja elcserélni a szolgálatot, így ő hajtja végre a halálos ítéletet Nagy Imrén és Maléteren.

A sok apró részletet a gazdag szövésű teatralitás rendezi nagyszabású látomássá a debreceni előadásban. A háttérben mindig történik valami, megjelenik, mozog néhány szereplő, megszólal és növekedni kezd egy-egy dallam, kibontakozik valamiféle kép. Ebben az összetett színházi nyelvben külön hangsúllyal van jelen a zene (Verebes Ernő munkája) és a mozgás. Horváth Csaba remek koreográfiája indítja az előadást, amely Illyés Egy mondat a zsarnokságról című embléma-jelentőségű versét pontosan felépített mozdulatokkal és gesztusokkal teszi a forradalom kitörésének látomásává. Ugyanilyen fontos részlet a forradalom leverését érzelmileg is átélhetővé tevő mozgásetűd, amelyben a szereplők a koporsóikkal viaskodnak.

Vidnyánszky Attila első debreceni rendezése alapvetően a pátosz megteremtésének színházi lehetőségét keresi, miközben számtalan groteszk, sőt abszurd mozzanat is van benne. A Liberté '56 ereje abból is adódik, hogy a sokszereplős társulat odaadóan, elszánt energiákkal vesz részt az előadásban.

 

Szőcs Géza: Liberté '56

Csokonai Színház, Debrecen

 

Díszlet: Alekszandr Belozub

Jelmez: Nagy Viktória

Zene: Verebes Ernő

Koreográfus: Horváth Csaba

Dramaturg: Kozma András

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Horváth Lajos Ottó, Csikos Sándor, Jámbor József, Eperjes Károly, Andrássy Máté, Varga Gabi, Kóti Árpád, Szűcs Kata, Varga József, Tóth László, Dánielfy Zsolt, Földeáki Nóra, Wagner Lajos, Alekszandr Belozub/Nagy László, Egres Katinka, Mercs János, Kádas József, Nagy Péter, Ivaskovics Viktor, Rácz József, Garay Nagy Tamás, Oláh Zsuzsa, Miske László, Vranyecz Artúr, Mészáros Tibor, Bakota Árpád, Krisztik Csaba, Kristán Attila, Újhelyi Kinga, Földes László Hobo/Boros György, Márkus Luca, Pál Eszter, Csobolya Balázs, Vidnyánszky Attila, Váradi Csongor, Márkus Luca, Nagy László, Kiss Gergely Máté

07. 11. 29. | Nyomtatás |