Optimális optimizmus

- Mikor indult a közös történet?

Mucsi János: l991-ben, bár Zsoltnál egy kicsivel elõbb érkeztem a Dunához. Igazság szerint az akkoriban már húsz éve vezetett és igen erõs Zalka együttes, meg a sikeres privát foglalkozásom mellett nem gondoltam, hogy komolyan kéne venni a Duna vezetõi posztjára kerülés lehetõségét, de a kihívás persze mégis izgalmas volt. És közben többen is akarták a váltást, így végül elvállaltam a küldetést. Még Novák Ferenccel, vagyis Tatával is leültünk errõl beszélgetni, aki megerõsített abban, hogy alkalmas lehetek a Duna kimozdítására, ám hozzátette, hogy attól kezdve felejtsem el, hogy a jól megkezdett alkotói folyamatban tovább lubickolhatok. És azután elsõsorban tényleg a "gálya" jutott, és a megszûnés körüli hercehurca örökös feszültsége.

- Amikor átvetted a társulatot, még a régi struktúra mûködött a belügyminisztériumban?

Mucsi János: Ha a régi rend szerint ment volna még vagy öt évig a kultúra finanszirozása! Akkor megalapozhattunk volna egy kiegyensúlyozott mûködést, mert mindenre volt pénz! Ha a miniszter egy papírra ráírta, hogy Eng., akkor megvolt hozzá az anyagi bázis is.

- Akkoriban még tényleg stabilabb lehetett a pénzügyi háttér, ám a belsõ, intézményen belüli és többszörös hierarchiára épülõ korabeli lobbykon is sok múlott! Ráadásul az ún. szolgálati út miatt esetenként akár nyolc különféle beosztású és rangfokozatú ember aláírásának is szerepelnie kellett a papíron!

Mucsi János: Késõbb viszont már fújdogált a változás szele, de én a Zalkánál - amelyik csapat a honvédséghez tartozott - különben is megszoktam, hogy ha kell, keresztülvittem a dolgokat a politikai helyettesi meg a párttitkári poszton is. Mindenesetre a Dunához érkezésem után egy hónappal már majdnem kaptam egy fegyelmit, mert a próbateremben porzó parketta miatt megrendeltem egy balettszõnyeget, vagyis volt azért némi konfrontáció

- Most épp milyen szervezeti formában mûködik az együttes?

Mucsi János: Ez év január elsejétõl ismét kht-ként. Azelõtt egy évig közalkalmazottak voltunk a Duna Palotában, elõtte négy évig kht korszak volt, azt megelõzõen ugyancsak közalkalmazotti státuszban dolgoztunk… Tulajdonképpen a minisztérium tulajdona a kht is, csak ezúttal a Duna Palotával együtt lett a kht üzemeltetõje, vagyis az újonnan megalakult Duna Palota Kht-hoz tartozik az együttes is.

- És mire jó ez a változás?

Mucsi János: Jó kérdés! A korábbi és a mostani munkáltató is arra biztatott, hogy ezeket a dolgokat csináljuk végig, hogy maradjunk életben, ami persze maga a totális bizonytalanság. Valószínûleg senki nem mer ígérni semmi biztosat, hogy meddig tart a történet. Hogy Magyarországon mikor lesz vége, mikor mi kerül a megszorítások közé, hogy mitõl kell megválni, mit kell eladni, fölszámolni a különféle túlélési technikák szerint. És a kulturális területen általában sok áldozat van, pedig a költségvetésnek elenyészõ hányadát teszi ki az erre fordított összeg! Az is tanulságos lehet, ami például a Honvéd együttesnél zajlik, és az Állami Népi Együttesben is masszív ellenállás kellett ahhoz, hogy a társulat megmaradhasson nemzeti intézménynek, a tagok pedig közalkalmazotti státuszban. A leépítéseknél különben nálunk is volt kötelezõ dózis, most például a korábbinál kevesebb táncosnõnk van, és komoly meneteink voltak azért is, hogy Zsolt meg tudjon õrizni egy elfogadható létszámú tánckart. Ha nem próbálkoznánk mindenféle dolgokkal, nem pályáznánk agyba-fõbe, talán már rég nem is volna Duna…

- Milyen konkrét összefüggésben vannak a pályázatok a napi mûködési lehetõségeitekkel?

Mucsi János: Nálunk soha nem volt olyan rovat, hogy produkció, beruházás, felújítás, külföldi büdzsé; mindez csak a bevétel terhére mehetett. Ezért is fontosak például a Duna Karnevál immár 12. éve zajló programjai, az olyan jóízû, nagyvolumenû produkciók, mint a Nekünk Mohács kell vagy az István, a király , amelyekben… rendszeresen közremûködtünk, vagy az általunk ugyancsak sikerrel megpályázott harmadik EU-s projekt, az Európai Tánckaraván projektje, amelyben nyolc partnerrel kell együttmûködni; a rendkívül sikeres produkcióból megint rendeltek két estét az agrigentóiak, annyira szeretik. E látványos felszíni történések mögött azonban rendkívül intenzív munka zajlik, s ennek ára van; az ember egyszerûen bedarálódik a napi menetekbe. Mert mûvészeti vezetõként húszórás üzem van, ha valaki csak a telefonok töredékét elintézi, ha elmegy a hivatalosan elvárható helyekre, akkor már nincs idõ elmélyülten felkészülni egy alkotásra. Táncolni, alkotni, intézményt vezetni egyszerre nem lehet!

- Úgy tûnik, benned rekedtek bizonyos dolgok, pontosabban alkotói ambícióid sérültek alapvetõen a Duna Mûvészegyüttes élén töltött 15 év alatt! A változásnak ennyiben számodra akár még pozitív hozadéka is lehet.

Mucsi János: Ha majd egyszer megnyugszanak körülöttünk a kedélyek, ha biztosítottnak tûnik a továbblépés, akkor talán még újból nekiláthatok az alkotásnak, hiszen totális hiányérzet maradt bennem e téren. Ugyanakkor az az élet sora, hogy akinek vannak tapasztalatai, vannak kapcsolatai, s van energiája, annak tolnia kell a társulat szekerét, ameddig csak lehet! Ebben azonban elõbb-utóbb szétforgácsolódik az ember, s egyszer csak azon kapja magát, hogy elmerül a dagonyába. Hogy alkotóként már nem hívják, és a "képek" is egyre kevésbé jönnek, mert a szutyokkal álmodik.

- Pedig a társulat mellett sok más feladatod is van: a Magyar Táncmûvészek Szövetségének társelnöke vagy, több kuratórium munkájában is rész veszel… Elfáradtál?

Mucsi János: Nem elfáradtam, hanem finoman szólva bizonyos dolgokból elegem van! Valójában folyamatosan olyan helyzetben kell dolgoznom, élnem, olyan stratégiákkal találkozom nap mint nap, amelyekkel nem tudok azonosulni. Más volt a gyerekkorom, más ifjúságom öttusás sportvilága, más az amatõr táncoslét hõskorszaka.

- Érdekes módon e hõskorszak szolnoki fesztiváljainak versenyprogramjában épp olyan alkotók mûveit szemlézték, akik aztán a hivatásos együttesek élén is meghatározó személyiséggé váltak: a pályáját késõbb a színház felé fordító Szigeti Károly mellett Novák Ferenc, Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin és Timár Sándor volt az elsõ vonulat tagja, késõbb pedig Foltin Jolán, a Dunánál 1983-tól tánckarvezetõ Mosóczi István és Mucsi János neve szerepelhet e listán.

Mucsi János: Abból a szempontból tényleg szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen alkotók közelségében lehettem, mert ez kiváló iskola volt, és a konkrét tanulmányokon túl a személyesség, a megnyilatkozások súlya, hitele ugyancsak inspirálólag hatott. Örök élményem marad például a Népszínház együtteséhez kötõdõ idõszak, amikor annak a zseniális alkotónak a közelségében lehettem, aki a kortárs mûvészetben messze megelõzte a korát; Györgyfalvay Katalin szinte csak a próbateremben szeretett létezni, s mûvei is különleges atmoszférájú folyamatokban születtek meg. Novák Ferenctõl is sokat tanultam; a Tata egy kissé atyai mester is, életem fordulópontjain, így a Dunához kerülésem elõtt is, nemegyszer leültünk beszélgetni. Ugyanakkor tanulságos ez a korszak olyan szempontból is, hogy a mozgalom hatalmas lendülete, erõteljes mûvészi hozadéka mellett hamarosan megtapasztalhattuk a széttartó utak közti feszültségeket. Egyik efféle élményem volt például, amikor a Bihari együttes táncszínházi irányú, kísérletezõbb darabját az autentikus elkötelezettségû Bartók együttes nem nézte meg. Igazából nem sokat lehet kezdeni ezzel az alapállással, viszont kissé rímel arra, ami a táncszakmában - és nem csak ott - ma is történik, arra a zilált megosztottságra, amely miatt a Kerekasztal sem tudott zöldágra vergõdni, s amely miatt a szakma alapjaiban nem tudja az érdekeit képviselni.

- És mûvészeti vezetõként épp itt lép színre Juhász Zsolt! Dunás történeted azonban már régen tart: hogyan kerültél az együtteshez?

Juhász Zsolt: A Nagy Albert vezette Szeged Táncegyüttessel a Zalai Fesztiválon szerepeltünk, amikor az egyik elõadáson a vállamra koppintott János, hogy van-e kedvem a Dunához csatlakozni. Szimpatikus volt, amit mondott, mert az mégis más dolog, ha nem csak különféle stílusú ornamentikát vonultatnak föl a színpadon, hanem valamit kezdenek is a matériával. De arról is szó került, hogy az együttes nyitott szemléletet képvisel, s ebbe beletartozik a kitekintés igénye, a vendégmûvészek fogadása is, ahogy aztán az évek során valóban sok alkotó - pl. Bozsik Yvette, Mándy Ildikó, Kovács Gerzson Péter, Horváth Csaba is - megfordult a társulatnál. Eközben pedig már magam is folyamatosan dolgoztam, és idõvel jó néhány darabot koreografáltam az együttesnek.

- Meg a Duna Táncmûhelynek! Hogyan kapcsolódik ez az alakulat a Duna Mûvészegyütteshez ?

Juhász Zsolt: A Mûhely nem önálló stábként mûködik; egy-egy produkcióra szervezõdik az együttes táncosaiból, és az adott darab karakterének megfelelõen mindig más típusú elõadókat találni a szereplõk között. Az évek folyamán ugyanis tényleg megfogalmazódott, valódi formát nyert a szó, hogy kísérleti , mert bizonyos dolgokat nem lehet megcsinálni az ún. nagy Dunával.

- Érdekesen egészítitek ki egymást: zenei analógiával élve János nagyzenekari mûvekben gondolkodik, ahol a súly az energiákra, nagyformákra esik, Zsoltot viszont mintha inkább a kamarajellegû megfogalmazások, a személyesebb színpadi megnyilatkozások vonzanák, elsõrendûen az irodalomtól inspirálódva.

Mucsi János: Zsolt szívesen végiggondol egy egész darabot két-három emberrel, s bár én is szeretem a lírai fogalmazásmódot, kedvemre való szólókat és duókat koreografálni, egyszer csak rám tör a vehemencia…

Juhász Zsolt: Igen, a költészet, és igazság szerint a képzõmûvészet is a vonzalmak körébe tartozik, ugyanis a szegedi Tömörkény István Mûvészeti Szakközépiskola szobrász szakán végeztem; máig elõveszem a pasztellkrétát, sõt, mostanában még olajképeket is készítek. De a költészet bennem mélyen kapcsolódik a tánchoz. Legfrissebb, február 4-i bemutatóm például Ady Endre szerelmi lírájához kötõdik, amely líra azonban a szabadság elvontabb árnyalatait is felvillantja: Sepsiszentgyörgyön, a Háromszék együttessel dolgoztam ezen a darabon, s a közös munka nagyon jó élményeket hozott. Az egyik este pedig, amikor a Bocsárdi rendezte elõadás után beültünk a mûvészbüfébe, ugyanezt a frissességet éreztem a színészek beszédében is, pedig már messze volt a premier!

- Milyen mozgásanyagot vittél?

Juhász Zsolt: Ha azt mondom: kortárs néptánc, jobbról is, balról is támadnak, hogy akkor ez micsoda… Azonban a Háromszék együttes is azt az elképzelést vallja, hogy ha a néptánc színpadra, színházba kerül, akkor legyen "színházszagú". Szemléletükhöz képest azonban egy kicsit azért vadabb az, amit én csinálok: kérdés, hogy a közönség minként fogadja majd. A darab különben azért is érdekes, mert színészek is kaptak benne feladatokat, így a munkában már megjelent az a fajta komplexitás, amely engem kezdettõl nagyon érdekelt. Emlékeim szerint még a Duna együttesbe kerülésem idején élték virágkorukat a stúdiószínházi produkciók, amelyek atmoszférájukkal különleges lehetõséget rejtenek, talán mert közelebb van a hús, a test, szinte bele lehet látni az elõadókba.

- Ha már a kamarajellegrõl, kísérletezésrõl esett szó, megkérdezném: mennyit tudtok egyik régi elõdötökrõl, Somogyi Tiborról, aki a Duna élén sajátos, "avantgárdnak" nevezett korszakával írta be magát a magyar táncmûvészetbe?

Mucsi János: Személyes élményem sajnos nincs róla, de azt hallottam, hogy erõs kisugárzású egyéniség volt, akivel nagyon szerettek dolgozni a táncosok. Meg azt, hogy jót tett volna a Dunának, ha marad. Tulajdonképpen miért hagyta el az együttest?

- A Színházi Lexikon úgy fogalmaz, hogy a mûvészi eredmények "szakmai elismerése nem találkozott a fenntartók hivatalos elképzeléseivel". Saját emlékeim szerint pedig Tibor fogalmazásmódja, stílusa okozott problémát feletteseinek; azt mondták, hogy mûvei túlságosan is sötét tónusúak, vagyis nem álltak összhangban a korabeli ideológiákban megjelenõ "csodálatos perspektívákkal".

Juhász Zsolt: Most nem a politika, sokkal inkább a fölhígult közönségigény gyakorol nyomást az alkotókra! Nincs más lehetõség, megpróbálom kerülni a dolgot, bár bizonyos, jó értelemben vett popularitás, azt hiszem, mégis vállalható.

Mucsi János: Nem baj, ha egy alkotó olykor szélsõséges, de jó, ha tud olyat is csinálni, amire bárki beülhet. Ezzel együtt még a nehezen érthetõ mûvet is lehet élvezni, ha ereje van, ha érzékeimet szinte megtámadja.

- Vajon milyen ereje lett volna 56-os tárgyú bemutatótoknak, amely végül különféle okok miatt nem készült el?

Mucsi János: Az biztos, hogy a darab nem lett volna napi értelemben politizálós, belekotyogós, nem dolgozta volna fel konkrétan azokat az idõket, inkább - Illyés és Márai szellemi támasztékával - általában a forradalomról készült szólni. Azért vagyunk mégis bánatosak, mert sok munkát tettünk bele, jó atmoszférában készülõdtünk, hiszen reális esély volt a bemutatóra; a BM-tõl erre a célra kapott financiális támogatás birtokában ugyanis reménykedtünk az 56-os Emlékbizottsághoz beadott pályázatunk pozitív elbírálásában is. Nagyon szép anyag készült, megfelelõ referenciákkal, például az Angliában élõ író, Gömöri György is "tettestárs" volt. Végül egy fillért sem kaptunk. Nem értettem a dolgot, ezért fölhívtam ott valakit, hogy netán gond volt-e a stábbal, esetleg némelyek kilógtak belõle, de csak hebegett-habogott… Így talán nem is baj, hogy a bemutató elmaradt, hiszen valószínûleg nem lehetett volna annyira semleges, hogy valamiképp bele ne kössenek!

- A korábbi felállásban elég jól lavíroztatok az egyenetlen terepen is, ám mostantól más a szereposztás: státuszt váltottatok?

Mucsi János: Igen, Zsolt a mûvészeti vezetõ, övé az összes fõnöki macera, magam pedig egyelõre valamilyen tanácsadóféle vagyok, még nem hivatalosan megállapodott szituációban. Minthogy eddig is együtt dolgoztunk, a csere valójában a társulat tagjainak alig hoz változást; olyan év következik, amelyikben már kitûzött feladatok vannak, Zsolt is tudja, hogy mit akar csinálni, az év pedig úgy elrepül, mint a vihar.

Juhász Zsolt: Határozott tervnek gondolom, hogy mûvészeti téren bizonyos dolgok folytatólagosak legyenek. Koreográfusként mindez evidens, a társulati lét egyéb oldalait azonban most tanulom. A Duna Táncmûhelyben ugyan részben megtapasztaltam már, hogyan kell egy produkciót létrehozni, pályázni, bizonyos körülményeket megteremteni, ám közben mégis most szembesülök elõször azzal, hogy mennyi a kollégák fizetése, most kerülnek a szemem elé különféle táblázatok, szerzõdések, csupa olyasféle dolog, amellyel korábban nem foglalkoztam, mert nem érdekelt. Táncosként megtehettem, hogy elsõrendûen a mûvészetre, a próbaterem történéseire, a színpadra koncentráljak, addig tartott az én dolgom. Hogy mitõl nehéz mûködtetni egy társulatot, azzal nyilván ezután szembesülök.

- De azért lesz segítség!

Mucsi János: Amivel Zsoltnak kell majd foglalkozni, az igazság szerint egy ilyen személyiség ellen - ha úgy tetszik - merénylet! Nem vagyok kibékülve ezzel, ugyanakkor õ mégis csak hozzánk tartozik, és nagyon jó, hogy megpróbálja folytatni e téren is itteni munkáját. Az ügyet segítendõ létrehoztunk egy alapítványt, amely talán megkönnyíti Zsolt helyzetét is; rátalálhat közben saját vezetõi módszereire, megerõsödhet új feladatkörében. És az is fontos, hogy továbbra is járhasson mindenfelé, ameddig hívják, mert ha belesüllyed a dagonyába, úgy járhat, mint én.

Juhász Zsolt: Bennem azért a nehézségek mellett is van valamilyen belsõ optimizmus, és nagyon bízom benne, hogy az optimizmus mellé majd optimális társulati létezés is társul!