Dõlnek a fák, nõnek a fák a testben
Juhász Zsolt: Meggyeskert - Duna Táncműhely
Meggyeskert. Üres tér, fekete táncpadlóval és kivetített képpel a hátsó falon. A térben egy férfi és egy nõ járja körbe a másikat. Kert, de nem érzékelhetõ módon. Nincs benne fa, levél, gyümölcs. Ebben a meggyeskertben nem az eredendõ teremtés, hanem a létezés teremti meg magát. Egy férfi és egy nõ, néptáncos tónussal érintgeti egymást. A kivetített kép, mint valamiféle párás legelõ, erõteljes zölddel emelkedik el a faltól. Már nemcsak ízlelgetik a másik testét, lassan meg is találják egymásban a kert nyughatatlan nyugalmát. A fa mérhetetlen méltóságával ringanak bele az üres térbe. Kezük a lomb, testük az elhanyagolt törzs, és tátong bennük az idõ. Elkezdenek az égig nyújtózni, a messziség megfoghatatlanságáig nõni. Megérintenének valamit, de még azt sem tudják, milyen messzire van.
A szél ziháló erõvel ringatja a férfit, a döntés ernyedetlen erejével mozgatja. Miközben a nõ a föld simaságával öleli körbe a szerelme lábait. Egymáshoz tartozás. A gyökér és a fa násza. A férfi megpróbál kilépni a nõ által teremtett mozdulatból, de a következõ pillanatban visszaemeli lábát az összekulcsolt kezek közé. Visszatér a nyugalom kulcsolásába, a biztos oldhatatlanságba. Karjai a zsizsegõ szélbe feszülnek. Bátor, nyers és fiatal. Teste megfeszül. Minden izma mérhetetlenségig próbálja legyûrni a saját testi korlátit. Gyõz. Elernyedett teste lágysággal lazul bele a térbe. Talán önállósági harca delén van. Talán belsõ vívódásának elején van. Talán elindult, hogy maga mögött hagyja egy gyermekkori kert ízeit. Talán Az elõadás nem helyez le sem érzékletes, sem konkrét "gyökérrendszert", amibõl lekövethetném az általuk alkotott meggyeskert növekedését, életét Egy-két motívum eléggé esetleges.
Aztán ahogy egy tavaszi nap levegõje lengi be a természetet, úgy sétálják körbe a nem létezõ kertet. A mozgásuk ritmusa lassan alakul összhanggá. Óvatosan kezdenek el egy lélegzésre szusszanni. A kivetített tájkép szinte már az üvöltés zöldjéig fokozódik. Éles, és egy kissé már oda nem illõ. Az eddig felépült kertvilág puritánabb és asszociatívabb volt, mint ez a fajta direkt képiség. Nem ezt a fajta mérhetetlen ízletességet tálalta eddig. Mintha elvennének a saját kertembõl egy marék földet azzal, hogy ilyen mértékben láttatják velem a kivetített képen a táj különbözõ fáit és a telt színeket. Illusztratív német erdõ, a dús legelõvel, a harapható levegõvel. Azzal, hogy megmutatják, már nem tudom elképzelni. Azzal, hogy ennyire erõteljes a színvilága, nem tudom a finoman rajzolódó mozdulatokhoz illeszteni. Inkább nézném, miként bomladozik ki a férfi és a nõ szerelme, találnám ki, hogy a testük milyen fának a törzsébe költözik bele. De a kép akkora figyelmet kap, hogy a konkrét történet szinte zárójelbe kerül.
Aztán a mozgásuk olyan lesz, mint az összekapcsolódó fák szenvtelen ölelkezése. De nincsenek egyedül. Egy kertben sem lehetünk csak önmagunk. A tér négy pontján négy férfi áll meg. Mint az õsz bölcs hírnökei, elindulnak, hogy találkozzanak egymással. Lassan és egy irányban. Mint ahogy az évszakok követik a sorsukat. Utakat jelölnek ki, lehetõségeket lehelnek egymás testébe. Aztán olyanok lesznek, mint az idõ múlása. Felgyorsulnak, és a térformára hatva egyre kisebb körbe zárják a szerelmeseket. A négy férfi mozdulatai élesebben hordozzák a néptánc kontúrját, és a szólóik feszesebbek. Precízen mozognak és egyszerre. Mozgásetûdjeik a tér alakzatait veszik fel. Kiûzhetik e fiatal szerelmeseket a kertbõl? Elvehetik-e tõlük a nem létezõ gyümölcseik? A férfiak egy jellegzetes mozdulattal a szemük elé ívelik a kezüket. Eltakarnak, elhallgatnak és messzetartanak valamit. Végül a nõ és a férfi szemét is befedik a tenyerükkel. Befolyásuk alá vonják a pár testét, és új életet lehelnek belé. Kivezetik õket a kertjükbõl, és bevezetik õket a saját kertjükbe.
A kivetített képen karcsú fák. Magas és daliás alakjuk a felhõket cirógatja. Egymás mellett kopár magányukat próbálják elfelejteni. Vékonyak, kecsesek. Magányosak. Távolságaik emberléptékûek. A lombkoronájuk olyan, mint a megtépázott fejû halandó, akinek az idõ elhordta a haját. Dõlnek, elhullnak. Ez a kivetített kép már közelebb áll az elõadás szüzséjéhez. Hozzátesz, és érzékeltet a tánchoz. A színei sem olyan rikítóan ugranak le a fal síkjáról.
Ezalatt a tánctérben mérhetetlen energiával párosulnak az indulatok. A négy férfi tapsa, mint a levágott gallyak találkozása. Irányt ad, és meghatározza a szerelmesek lüktetését. Majd a viszonyok kiegyenlítõdnek. Közösen, valamiféle szél eregette lomb-táncba kezdenek. Együtt. A szerelmes férfi úgy emeli a nõt, mintha az kicsiny levelet hajtana rajta.. A négy férfi homokot lapátol a tér közepébe. Más irányokból, ugyanolyan kupacokat építenek. Kísérletezõ kertészek, irányítják és szemlélik a mozdulatsorokat. Energikus pontossággal teszik a földet a helyére. Tudatosak, akaratosak és kíméletlenek. A pár tánca azonban egyre szenvedélyesebb. Nagyon érzékletes a kép, ahogy a földön terülõ földkupac és a mozgásbeli emelések és rugózások találkoznak. Nem direkt, mégis érthetõ. Ez a motívum-finomság az, amibõl fel kéne építeni ezt az igazán izgalmas kertet. Érzem, hogy abban a percben ültetik el õket. Abban a percben kezdenek el gyökeret verni önmagukba. Örökre, vagy csak néhány percre. Nem kiûzni jött a négy férfi, hanem gyökereztetni. Megtervezett rendszerrel szinte belehelyezik õket a földbe. Faültetés. Favágás. Egy idõben.
A szereplõk közötti kapcsolat nincs pontosan megrajzolva. Nem érzékelhetõ, hogy a kert rendszerében ki milyen módon létezik. Lényük és találkozásaik csak részben érthetõek. Megfejthetõen elgondolhatóak, de nem koncepció szerint kitaláltak. Az elõadás alatt a viszony és a tánc akkor a leginkább áttetszõbb és érzékibb, amikor a férfi és a nõ néptánca elkezdõdik. Lendületes, ösztönös és mérhetetlenül érzékeny ez a rész. Mintha itt kezdõdne el igazán az elõadás. A pörgetések eleven energiával, a mozdulatok képszerûségükkel tükrözik az eget. A férfi úgy emeli és teszi a nõt a földre, mintha elültetné õt a homokkal fedett talajba. A tempó lassul. A vállon átkulcsolt karjuk alatt hol az egyikük, hol a másikuk próbálja elhagyni önmagát. Megpróbálnak kibújni egymásból, egymáson keresztül. Mindig ott lebeg, hogy mi van, ha a föld nem fogadja be õket? Ha nem tudnak gyökeret verni, ha nem tudnak gyümölcsöt teremni…ha egy másik kert kéne, ha egy másik pár illene. Eleve elrendeltnek tûnik a találkozásuk, de az érintkezéseik kibomlása közben mégis elhullik a varázs.
A fák, mint az öngyilkosok, úgy hullnak le a képrõl. Valami üresedik és elveszti a természetét. A homokkupac sírszerû lesz, és a szerelmesek belefekszenek. Elheverednek a kidõlt fák árnyékában. Ekkor már nincs kert, csak a kietlen táj és a kivágott erdõ csendje. Talán nem is volt valójában, csak a testük ültette.
Meggyeskert
Duna Táncmûhely
Jelmez: Túri Erzsébet
Zene: Kiss Ferenc
Videó: Kiss Sándor
Rendezõ-koreográfus: Juhász Zsolt
Elõadók: Pozsár Éva Kitty, Végh Tamás, Balogh Csaba, Ignéczi Gergõ,Vadász Dániel, Soós András
