Hidegen fújnak a szelek

Borozni, ölelni, ölni

Pusztán versre koreografálni 1982-ben újító tett lehetett itthon. Olyan versre, amely a zsarnokság természetérõl szól (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról , 1950), állásfoglalás is. Aki most ajakbiggyesztve lesajnálná az egészet, annak hozzáteszem, hogy az illetõ néptáncos volt. A néptáncos pedig inkább hagyományt ápol, mintsem új utakat tör. Az akkor huszonhat éves Zsuráfszky Zoltán - a Budapest Táncegyüttes jelenlegi mûvészeti igazgatója - egy, a kecskeméti Katona József Színházban megrendezett zártkörû Illyés-emlékesten mutatta be elõször az Egy mondat …-ot. A darab elkészítésére Jancsó Miklós kérte fel. Újrajátszását, más, rövidebb lélegzetû koreográfiák felújításával együtt a forradalom ötvenedik évfordulója sürgette.

Zsuráfszky az Egy mondat …-ot Tardy Balázs színmûvész kérésére (aki egy mûtétet követõen megvakult) vele közösen táncolta el. Ezért aztán csak tapogatózni tudok, milyen lehetett a darab újkorában, és mit üzenhetett annak idején az átkosban. A Vendégek jövetele (1986) mozdulatnovellája felett viszont érezhetõen elszállt az idõ. Az alapötlet ma is akceptálható, mozgásformáját viszont vastagon belepte a por. A sárral bekent félmeztelen legény hadakozása a köteleken ráncigált, kitömött liszteszsákokkal Fitos Dezsõ mackós elõadásában, nem gyakorolt rám különösebb hatást. A Rókatánc (1996) hasonlóképpen járt. Nem értem, és azt sem tudom, hogyan illeszkedik ide. Miért mennek le "rókába" az elõzõleg férfiasan figurázó táncosok? Hiányzik a köztes láncszem. A koreográfiai "egypercesek" második etapja azért izmosabb. A Nem voltak semmilyen régi szép idõk (2001) címû részt - a Fordulj kedves lovam (1986) forgatagával együtt - logikusan áthangolja, hogy az együttes korhû, ötvenes évekbeli ruhákban táncol. Ám nem a divat teszi, hogy a lányválasztós körjáték fölött baljós fellegek gyülekeznek. Amikor a megtagadott, félrelökött legény elraboltatja a kikosarazóját, ez - az ötvenes évekre kijátszva - többet jelent holmi falusi perpatvarnál. Az Õsz az idõ (1993) ugyanezért az áthallásért ütõs. Tizenöt legény tömörül egy vastag kötéllel határolt szûk körben. A Muzsikás együttes borongós lassújára hármasával kapaszkodnak egymásba. A középen állók társaik vállára támaszkodva megmerevednek, lábuk elemelkedik kissé a földtõl, és járás közben a levegõt tapossák. Tehetetlen korpuszként hordozzák körbe õket. Késõbb a katonás, bokacsattogtatós tömegbõl idõnként kiemelkedik valaki. Magasra tör, társai fölé, furamód szalutál, majd visszahúzza a csapat. A záró kép olyan, mint egy archív fotó ötvenhatból. Csak a lyukas zászló hiányzik.

Az Eddig vendég …(1986) egzakt körtáncai után egy korábbi fesztiváldíjas alkotás, a Hidegen fújnak a szelek (1986) következik. Egy miniatûr remekmû. Arányos és attraktív. Húzós-zúzós. Öt férfi figurázik benne erõbõl. Felsõtestük, lábuk úgy csavarodik, mint egy dugóhúzó. Táncuk mindent elsöprõ tornádó. Aztán felhangzik Sebestyén Márta hangja, õk meg feszesen beleállnak egy-egy vakító, szoros fénynégyzetbe. Hosszan mozdulatlanok. Mesteri ellenpontozása ez a vad erõfitogtatásnak. Késõbb botot ragadnak, és két kézzel a fejük fölött tartva, halált megvetõ bátorsággal vetõdnek egymás után többször a kemény padlóra. A bot fegyver lesz, a béke háború. A fegyvert jobbjukhoz szorítják, masíroznak és csattognak. Szinte egyhelyben. Mennek, mégsem haladnak. Nincs hova el. Maradnak.

Bartók sztereóban

Meg lehet-e szólaltatni Bartókot a néptánc nyelvén úgy, hogy az ne naftalinszagot árasszon a harmadik évezred digitalizált világában? Ez volt az igazi tétje az est második felében bemutatott Zsuráfszky-koreográfiának. A Makrokozmosz címû táncköltemény Bartók 1936 szeptemberében komponált Zene húros hangszerekre, ütõkre és cselesztára elnevezésû - a szakirodalomban csak Zene ként emlegetett - négytételes mûvére készült. Zsuráfszkyt nem a parányi atomok világa, hanem a Zené ben feltáruló, a világmindenség, a makrokozmosz hangját megpendítõ, nagy ívû muzsika foglalkoztatta.

Arra most nem érdemes sok szót vesztegetni, hogy milyen mélységû Bartók és a néptánc, népdal, népzene, néphagyomány kapcsolata, hiszen ennek a témakörnek magyar és idegen nyelven már könyvtárnyi szakirodalma van. A kettõ társíthatósága olyannyira evidens, mint a huszonnégy óránkénti napfelkelte a távoli horizonton. Mégis: bármely Bartók-darab tánccá formálása mindenkor komoly kihívást jelent. Különösen akkor, ha az alkotó lealacsonyító iszapbirkózásra kényszerül a kultúrharcot folytató Bartók-örökösökkel, mint ez A csodálatos mandarin színre vitelénél a közelmúltban többször megesett (Bozsik, Horváth Csaba), és a reményteli terv így el sem jut a megvalósulásig, vagy csak csonka verzióként él tovább.

Bartók - nem történetet mesélõ - grandiózus mûveinek színpadra tételénél a központi kérdés, hogy a koreográfus megtalálja-e a kulcsot a zenei formák mozgásbeli interpretációjához. Érdekes adalék, hogy amikor Bartók a Bázeli Kamarazenekar vezetõjének, Paul Sachernek a kérésére annak idején megalkotta a Zené t, a hozzá írott leveleiben felhívta a figyelmet mûve hagyománytipró ritmikájára. "Helyenként bizony szokatlan lesz a ritmus, talán a gyors nyolcadok 5/8 taktusban és hasonlók, de ezen már nem tudtam segíteni" - írja Bartók. Zsuráfszky a ritmika kulcsával nyitja a zenemû zárját. Ez a megoldás tálcán kínálja a néptáncelemek használhatóságát. A koreográfus erre építi fel a tételek mozgásszerkezetét, és ezen keresztül vetíti elénk a Zene struktúráját, rejtélyes hangulatát.

Korunk mûvészete nem izmusok, hanem szerteágazó egyéni kalandok gyûjteménye. A markáns önkifejezés diadala. Ezért felettébb körülményes stíluskategóriák felállításán ügyködni, ha olykor, a rendezettség látszatának fenntartásáért, elkerülhetetlennek is tûnik. A szimfonikus jelzõ eddig többnyire a cselekménytelen balett és kortárs táncalkotásoknál forgott közszájon, ott, ahol a zene és a mozdulat együttese bûvös harmóniává forrt a színpadon. Eljött az idõ, hogy - a valamikori vonulatokhoz immár autentikusabb táncrétegekkel kapcsolódva - tágítsuk a kört, és óvakodva kijelentsük: a Makrokozmosz szimfonikus néptánc.

A gyakran archiválásba gubózó néptáncszakma modern-kortárs kezdeményezései között Zsuráfszky tánckölteménye figyelmet érdemlõ alkotás. Kár, hogy a nyitó tételben látottak még nem ezt erõsítették. A zenemû itt a káoszból teremt átmenetet a tagolt világba, pianissimóból egyenletesen fejlõdik a tételközpont radikális erejû robbanásáig, a fortissimóig, majd fokozatosan visszahajlik halk elõadásmódba, miközben a zenei forma mind karakteresebbé válik. Zsuráfszky a mozgásszervezésben hûen követi a piramis-fúga szerkezetét, és a tételt meghatározó bartóki teremtésgondolatot. Szorosan rátapad a muzsikára, mint egy lerázhatatlan kolonc.

Két ezüstösen csillogó, fátyolosan áttetszõ hatalmas lepel alatt az élet csírái bomlanak. A táncosok a rájuk feszülõ burkot tornásszák nyújtózva-ágaskodva egyre magasabbra, mígnem a gomolygó, alaktalan tömeg teljesen felegyenesedik, a hártya "megreped", elõtûnnek a táncosok, és e lassú ébredésben a leplet két végtelennek tetszõ kígyóvá sodorják. Ezt átkarolva és görcsösen egymásba kapaszkodva vonulnak a színpadon. Aztán az emberlánc csigaként föltekeredik, hogy a zenei csúcsponton széles törzsû fává "terebélyesedjen", melynek ágas-bogas koronáját az égbe fúródó karok sokasága mintázza meg. Zsuráfszky a személytelen, alaktalan anyagból ekkor lép át a személyesbe. Amikor a faalakzat felbomlik, a táncosok szétspriccelve összegömbölyödnek a földön, és kúszva párokká szervezõdnek. A férfi-nõi intimitásra, kapcsolatrezdületekre szétváló csoportkép összhangban áll a zenében karakterizálódó ellentétpárokkal. Ez az elsõ tétel talán legmeggyõzõbb mozgásképe. Az már sutácska, amikor a gubószerû formából "felsóhajtó" alakok magasba dobálják a lepleket, majd ügyetlenül összegyûjtik, és rendezetlen sorban kilábalnak a színrõl. Talán ez utóbbi jelenet jelzi leginkább, hogy a koreográfus a nyitányban csak gyürkõzik a témával. Fejben birtokolja a zenedarabot, de annak formavilágát képtelen kortársi szemlélettel színpadra tenni. Mozgásszínházat rendez. A hetvenes évek amatõr színjátszását porolja le. Olyan eszközöket alkalmaz, ami a teátrum világában réges-rég lerágott csontnak számít.

Zsuráfszky a második tétel táncos karakterû, népdalszerûen tagolt zenei matériáját már következetesen néptánc elemekbõl variálja dinamikától dagadó, "ropogós" és lüktetõ táncalakzattá. Hatásos erõdemonstráció. A dolog érdekessége, hogy Bartók a Zené ben úgynevezett sztereo-hatást alkalmaz, azaz kettõs vonószenekart foglalkoztat, közöttük kap helyet a zongora-hárfa és az ütõhangszerek csoportja, ami olyan minõségi átalakuláshoz vezet, hogy a baloldali vonósok által indított dallam a jobb oldalon ér véget, és viszont - az így kialakult kettõs zenekari hangzás (a sonic stage) egyenes szabály lett a modern koncertpódiumon. Zsuráfszky elõszeretettel használja ezt a módszert a táncalkotásban: egy-egy jellegzetes motívumot hullámszerûen vonultat végig a táncosok szórt rendszerén. Ha Bartók mono-hangzásból építkezik, azaz mindkét vonószenekar ugyanazt játssza, akkor a teljes kar - többnyire - egyfélét jár, ha viszont sztereo-hatással él, akkor az említett hullámzás lesz a koreográfia fõ jellemzõje. "A tétel egy ingerült reflexszel szökken talpra" - írja Lendvai Ernõ, az életmû egyik legalaposabb elemzõje és ismerõje. Ez a "tigrismozdulat" és a vadul egymásba harapó szólamok dinamikája eleve elrendelt helyzetbe hozza a táncot. A kar pattogós, ritmusra szökellõ bõsz karneválja keretezi a tételt. Egy körjátékban kiválasztódó szólistapár (Kocsis Enikõ és Fitos Dezsõ) kiemelt szerephez jut, az újabb táncos variációk gyakorta róluk "ragadnak át" a többiekre. A fõként ütõsökkel játszott zenei rész expresszív, éles taktusainál a lánykoszorú a kiválasztott nõvel, a legénysereg a férfivel kerül szembe. Replikázós egy táncjelenet. A vonósok pengetésére lányos körtánc görbül. A mély tónusú nagybõgõkre a csoportba verõdõ férfiak ugrósa felel. Forrongó hangkatlanból pattan ki újult erõvel a dinamikus zenei kezdet. A felfokozottság jelzésszerû páros- és körtáncokon át halad a robbanékony össztáncig. A táncosok végül háromszög formába tömörödnek a tér közepén, a legutolsó ütemet pedig idõben odatett fejbiccentéssel nyomatékosítják. Pontot raknak a fejezet végére"A harmadik tétel mágikus természet-zene" - állapítja meg Lendvai. Hídformájú, ötrészes szerkezetét (A-B-C-B-A) - ahol a tetõponttól (C) azonos idõtávban megszólaló részek rímelnek egymásra -, a koreográfia kitartóan kopírozza. A tételt nyitó xilofon ritmusát állítólag a japán no-drámák fadobja ihlette. Ehhez - kezdõ és záró részként - minimálmozgás társul a színpadon. A két szólista a színpad két oldala felõl érkezik. Lépnek párat, megállnak, kitartják, tesznek egy negyedfordulatot, majd ebben a ritmusban haladnak tovább. A többiek megfelelõ idõközönként követik õket, szinkronban a muzsika rétegzõdésével. Lassan benépesül a színpad, mintha labirintusban bolyongók keresnék a vészkijáratot. Ez a forma akkor durranna nagyot, ha a táncosok lába óramûpontossággal járna. Nem mondom, hogy nem fáradnak érte, de az egész mégsem olyan akkurátus és feszes, hogy süssön belõle az erõ. A tétel közepe ezzel szemben újfent a néptáncból szemezget pajkos forma- és ütemváltásokkal. A szólisták kiválnak, mindenki párra lel. Játékos hintamozgások bontják a nagy össznépi svungot. Lírai lassúk a szaporázóst. A zenei téma végül visszakanyarodik a kiindulóponthoz, és ahogy a sirató dallam alászáll, a színpad fokozatosan kiürül. A negyedfordulatos mozgásképpel távozó szólistáké az utolsó taktus.

Lendvai Ernõ szerint "a finálé a mû költõi megoldását tartalmazza". Újdonsága, hogy a rondó formájú tételben a Zene vezérgondolata új módon tér vissza. A bolgár táncritmusú tételkezdet óriási körtáncot hív a színpadra. Az egybekapaszkodó, utóbb szétváló kar táncrajza félköröket, íveket és hullámvonalakat ír le. A kisebb csoportokra bomló fõalakzat az egymással párbeszédet kezdeményezõ hangszerek mintájára - a rész elején és végén - lendületes, ütemváltásos feleselésbe kezd. Ezek mûvészien elkapott pillanatok. A kicsiszolt egységben egyszerre három-négyfelé mozog a színpad. Pulzál. Dobban. Itt feltárul benne minden alkotói és elõadói erény, ami már a csúcsra jutást és a tetõpont crescendóját forszírozza. Férfias becsvágy, nyers erõ és ruganyosság. Meg nõies akarat, lágy erõ és pontosság. A tételközép ellenben nyugodt forgóssal és mozgáscsenddel telik meg. Kell ez is, hogy a bartóki mû záróbekezdése, ez a tomboló boldogságzene még feljebb hatoljon.

Zsuráfszkynál a zenével megélt harmónia a summa. A ritmus dallama. A muzsika tánca. De ötvenévesen, és ilyen alkotói múlttal a háta mögött azért még nem dõlhet hátra kényelmesen a karosszékében. Talán ha valamit lazítana hagyománytisztelõ gyökerein. Talán ha szabadabban tekintene a néptáncra, tovább absztrahálná. Talán ha porig rombolná, hogy újból felépítse azt. Akkor születhetne meg az igazi csoda.

Istenkísértésre biztatom? Ugyan már! Vajh Bartók nem ezt tette a népzenével?

…még Egy mondat…; Makrokozmosz

Budapest Táncegyüttes

Koreográfus-rendezõ: Zsuráfszky Zoltán

Társrendezõ: Pozsgai Zsolt

Elõadók: a Budapest Táncegyüttes tánckara és zenekara