Vízrajz

A klasszikus balettből a mozdulatművészet és a modern tánc világába átszármazott Pálosi István táncos-koreográfus, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat (a közelmúltig: Még 1 Mozdulatszínház) igazgatója elkészítette eddigi legnagyszabásúbb koreográfiáját. A Nemzeti Táncszínház nagyszínpadán bemutatott Bóják című alkotás Saint-John Perse Nobel-díjas francia költő azonos című versének adaptációja, tánckép-füzér, melynek színlapján Perse vallomása olvasható, amiben poémája „inspiratív erőteréről" szól. Az 1887-ben született s huszonegy éve elhunyt, a rendkívüli elismeréssel 1960-ban jutalmazott Perse neve felénk kevesek számára hangzik ismerősen: az Alexis Saint-Léger Léger néven született költő diplomáciai tanulmányait követően fényes pályára állt (írói álneve beszédes: per se latinul annyit tesz: önmaga által). A Francia Antillákról nem sokkal születése előtt repatriált család sarja Pekingben szolgált, majd külügyminisztériumi főtisztviselő lett. A háború elől 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált, s a Kongresszusi Könyvtár munkatársa lett. A nácibarát vichy-i rezsim bukása után az USA-ban maradt, ám immár mint hazája nagykövete: diplomáciai pályáját nem adta fel - így különös, kettős identitást hordozva nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Líráját alapvetően meghatározza folyamatos - önként vállalt vagy kényszerű - vándorlása a világban, különös otthontalansága, a távollét élménye, a sokkultúrájúság.

„Dicsőíteni akartam, egész hevében és büszkeségében, annak az emberi létnek vagy inkább emberi vonulásnak drámáját, melyet a mai tetszelgés annyira lenéz és lefitymál, hogy meg akarják fosztani minden jelentőségétől, minden fenséges összefüggésétől azokkal a nagy erőkkel, amelyek megteremtenek, átjárnak, összekötnek bennünket. Maga az ember teljessége - minden idők emberének testi és erkölcsi teljessége, hatalomra hivatottságával és isteni hajlamával - ezt akartam talpra állítani a legcsupaszabb talajon, beteljesülő sorsának tündöklő éjszakájával szemben. És a Tengert választottam, jelképesen, mint e sors feltáruló tükrét - mint az összeáramlás és sugárzás helyét: valódi „mértani hely" ez és a tájékozódás táblája. Ugyanakkor örök erők mércéje, ahonnan tartalékot meríthet a tökéletesüléshez és önmaga túlhaladásához az ember, ez a kielégíthetetlen vándor." - citálja a költőt az előadás színlapja.

Pálosi koreográfiájának tere (a látványt Fenyves Márk tervezte) valóban tengeri látképet idéz. A folyamatosan szivárgó füst s a játék - átjárható - hátteréül szolgáló, monumentális textilkép a ködben úszó, nagy vizet juttatja eszünkbe. Az öt sávra bontott, ám egyetlen látványt kiadó anyagon hatalmas, szemre emlékeztető forma, mely egyszerre ujjlenyomatot is idéz. Az áttetsző anyagra varrt, kalligrafikus ábrázolat, jel, nyomhagyás mintha fürkészné a nézőt. A háttérvászon voltaképp nem háttér, hiszen a játék terét mélységében nagyjából egyharmad-kétharmad arányban bontja meg. Lágyan, transzparensen osztja fel a színpadot. A mögé kerülők láthatatlan, fekete dobogókon lépdelnek, fény csak testükre esik. Mikor elénk lépnek, az anyag átlátszó, keskeny tüllsávval fedett hasítékait használják bejáratként. A bóják tere e hatalmas képet leszámítva üres és sík, mint a nyugodt tenger felszíne. Játékosai a függönyön át, illetve oldalról jelennek meg, vagy e két irányban távoznak. A koreográfia kezdetén egyfajta bemutatkozást láthatunk: fríz alakjaiként (pózukban olykor - a játék során a továbbiakban is - ókori egyiptomi domborműveket vagy a Nizsinszkij Faunjáról fennmaradt, archív fotókat idézve) vagy frontális nézetű szobrokként, sorra jelennek meg a táncmű alakjai, s hosszabb-rövidebb, egyéni vagy csoportos, rövid, olykor csak villanásnyi kompozíciókban mutatják meg magukat. Emlékezetes Zarnóczai Gizella saját abroncsos szoknyájával szellemesen játszó, érzékeny szólója.

Pálosi emelkedett, az idézett Perse-szöveghez atmoszférájában illeszkedő koreográfiája különböző méretű, alakú-értékű mozaikszemek tetszetős, de olykor igen szerkesztetlen, lineárisan egymáshoz kapcsolt sorozata. A Bójákat elsősorban a kiemelkedő látvány, a jellegzetes színpadkép s a kiváló fények tartják, fogják egybe. A koreográfus „gaudiánus" mozaikkészítőként illeszti, fűzi képeit. Táncosai játéka különösképpen olyan, mintha egy narratív, világos és közérthető történetet elbeszélő táncelőadás jeleneteit látnánk. Ezen érzetünket elsősorban a mozgásanyagon érzékelhető, meglepően erős klasszikus hatás, számos utalás, idézet váltja ki. Pálosi azonban helyzeteket, hangulatokat sorol, s nem pedig mesél: számtalan skiccből hoz létre egyfajta kollázst, a ritmust hullámfodrokként megadva, s nem masszív konstrukcióvá szerkesztve. Hogy a Bóják mégis erős hatást tesz nézőjére, pontosan a keresgélő, próbálgató kedv, e sokféleség (is) adja.

A koreográfia összetett zenei anyagának túlnyomó része Mahler-kompozíció, de találkozhatunk benne kortársi hangzással is. A játék első harmadában e felsorolástól, a képek sebes váltakozásától eshetünk zavarba, de ha befogadóként hozzászokunk az elektrokardiogram-jellegű struktúrához, a játék könnyen magával ragad. A Bóják előadógárdájában sokféle szempontból igen különböző táncosokkal találkozhatunk, kiknek eltérő karaktereit Pálosi kedvtelve, érezhető elragadtatással használja. Gantner István és Zarnóczai Gizella sokat tudó, örökfiatal testű, nagyon tapasztalt s rendkívüli kisugárzással rendelkező táncosok. Ők ketten - maguk a nyerő választás. Személyiségük hitele, játékuk, jelenlétük táncon túli ereje beragyogja a színpadot. A Zarnóczai minden mozdulatát, mimikus moccanását finom lakkrétegként borító bujkáló, bölcs szomorúság megigéz. Ő és Gantner mint e közösség királya és királynéja áll előttünk: higgadtan és méltóságteljesen. Fosztó András, Magusin Anna, Perfalvi Tünde Hedvig, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány Kinga és Vida Gábor, a fiatalok, az egyéniségekből összeálló „nép", kik távolról sem ítéltetnek alárendelt szerepre. Fosztó és Vida karakteresen eltérő dinamizmusa, férfiassága, Magusin lidérces és lágy, oféliai révülete, Szent-Ivány és Szelőczey eleganciája, Perfalvi finom rebbenékenysége a játék során többé-kevésbé karakterré érik.

Klasszicizáló, reprezentatív, s mégis lélekérintő munkát látunk. A Bóják olykor zsúfoltnak hat: a sokat, sokfélét mutatni vágyás nem csak a koreográfiai anyagban, de a remekműveket felsorakoztató zenei válogatásban is érződik. Ha a mennyiség minőségbe csap át, az az előadás táncosai jelenlétének, azonosulási képességének, a mozdulataikat igazivá tévő hitelnek tudható be elsősorban, s a kéznek, mely őket vezeti. Pálosi nem felfelé építkezik, nem szerkeszt drámai csúcspontot, horizontálisan gondolkodik-közlekedik. Koreográfusi munkájához intenzív látványt rendel. Térben, fényben, színben egyaránt gondolkodik. Tapogatózva keres, ismerkedik, szokik és szoktat. Munkája végeredménye egy tetszetős, eklektikus, hol feszesre, hol széttartóra sikerült látkép, koreografikus táj, számos szép momentummal.

Pálosi István: Bóják

Magyar Mozdulatművészeti Társulat

Látvány: Fenyves Márk

Fény: Pelle Zoltán

Zene: Gustav Mahler művei alapján

Rendező-koreográfus: Pálosi István

Szereplők: Fosztó András, Gantner István, Magusin Anna, Perfalvi Tünde Hedvig, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány Kinga, Zarnóczai Gizella, Vida Gábor

Helyszín: Nemzeti Táncszínház