A kívülálló

Marie Brolin-Tani neve nem ismeretlen a hazai közönség előtt; 2000-ben az Orfeo, 2003-ban pedig Macbeth című darabját láthattuk, mindkettőt a Győri Balett előadásában.

A svéd koreográfusnő a Stockholmi Balettakadémián tanult, majd 1992-ben a dániai Århusban regionális színházat alapított, melyben kilenc éven át dolgozott koreográfusként; az MBT Danstheater mára Dánia egyik jelentős kortárs táncművészeti központjává nőtte ki magát. Brolin-Tani 2001 óta a Skånes Dansteater művészeti vezetője. Az élőzene, az országhatárokon átnyúló együttműködés (az évek során Dél-Afrikától a lengyel Poznan Balettig számos együttessel dolgozott együtt) és a klasszikus témák hármas egysége szinte minden művében megjelenik; példaképp említhetnénk a koppenhágai királyi színházban 2005-ben színpadra állított Aïdát - vagy a Győri Balett számára készült Hamletet.

Aki Shakespeare-drámához nyúl, annak egyszerre van könnyű és nehéz dolga; adott az elődök sora, akiket meg lehet tagadni, akiknek az értelmezését át lehet értelmezni, újra lehet fogalmazni, szétszedni és összerakni. Születtek-születnek az eredetihez nagyon hasonló, epigongyanús művek, és születnek annyira újszerűek is, hogy a többszörösen rárakódott jelentésrétegek alatt rá sem ismerni a klasszikus alapanyagra. A szélsőségek között vezető utak is meglepően sokfélék lehetnek; kortárs alkotóként (a definíciót sokszor és sokan boncolgatták az Ellenfény hasábjain; a rövidség kedvéért most elégedjünk meg annyival, hogy többről van szó az itt és most lázadásánál) az érem sokadik oldalát mutatják fel, új szögből láttatják a kiindulási alapként szolgáló művet, kiemelnek egy jelentéktelennek tűnő szálat, vagy más kontextusba helyezik a történetet.

Marie Brolin-Tani az arany középutat járja; a Shakespeare-darab egy kevéssé hangsúlyos aspektusára világít rá, hogy elmondja, amit el akar mondani. A tézis a következő: aki képtelen továbblépni, meghal.

Hamlet viszonyát a környezetéhez éppen ez a lélektani blokk határozza meg. Gertrud jóval férje halála előtt túlteszi magát működésképtelen házasságán. A gyilkosság ebből a nézőpontból érthetővé, sőt szükségszerűvé válik; az akadályon át szokás lépni, ez a darwini alaptörvény. A biológiai-ösztönvezérelt és a morálisan kötött életfelfogás között feszülő ellentét Hamlet és a világ közötti ellentétként ábrázolódik; nem is annyira ellentét ez, mint inkább monarchia formájú húsdaráló, ami felemészti a főhőst és azt a néhány embert a környezetében, aki Hamlethez hasonlóan nem tud - vagy nem akar - továbblépni. Polonius az előbbire, Ophelia az utóbbira példa.

A múltba kövültség újabb tüneteként értelmezhetjük a megcsalatás kóros, oidipuszi félelmét, a nő figurájának összemosódását az anya és a kedves alakjában. Marie Brolin-Tani Hamletjében a két nőalak szinte mindig együtt jelenik meg a színpadon. Bár egymástól függetlenül, külön világokban mozognak, mozdulataikban mégis többször találkoznak és teremtődik meg közöttük az egység, mint Hamlet és Ophelia között a valóságban. A többszólamúság, a különálló, mégis párhuzamosan futó életek egyre inkább kidomborítják Hamlet elszigetelődését; ő az ember, aki nem illik a „normális", a jelenben élő emberek közé.

A dán királyfi nemcsak a hűtlen és állhatatlan nőket nem képes elfogadni; a férfiak is mind becstelen árulók, gyilkosok a szemében. A kísértet-apa figura, Hamlet példaképe, bálványa és egyben továbblépésének kerékkötője még annyira sincs jelen Hamlet életében, mint az amorális külvilág; amikor végre előlép a színpad hátában függő lepelkolosszusból (az embertelenül magas alak az erőszak anonymusa, a túlvilág kapuja; a nagy testvér, aki figyel), higanyszerű olvadékonysággal kifolyik Hamlet ölelő karjai közül, és néhány mozdulat erejéig ő is beáll a Gertrud-Claudius-Ophelia által alkotott karba. A főhős tökéletesen egyedül marad.

Dánia börtön, és Hamlet saját kezével csapta magára a zárkaajtót.

A rácsokat azonban nemcsak a dán királyfi hordja a fejében, és a „még sokan mások" kategóriába, szabad asszociációs alapon, akár a volt kelet-európai blokkot is besorolhatjuk. Végső soron tehát igazolható a ballonkabátos, barnásszürke tömeg megjelenése és az unisono, jelképekkel teli mozdulatsor, melyet Hamlet is átvesz, persze csak kívülállóként - vagyis sem magánemberként, sem közéleti szereplőként nem képes másokkal azonosulni.

A darab nem tartozik a lineáris, történetmesélős fajtába, ezért nem látjuk a vízbe fúló Opheliát, a megmérgezett királyi udvart, sem a haldokló Hamletet; a koreográfia belső vívódásokkal terhes táncmonológgal indul, és többszólamú mondattöredékkel fejeződik be - voltaképpen pont sincs a mondat végén. Erős hiányérzet marad a nézőben, amely arra sarkallja, hogy újra körüljárja a témát, hogy friss szemmel nézzen egy klasszikussá koptatott klisére. És van min rágódni; itt van a férje holttestén könnyedén átlépő Gertrud jelképezte nem-jó-nem-rossz életfolytonosság, az Ophelia alakjában megtestesülő terméketlenül fonnyadó jövő, a párhuzamos idegen sorsok, amik felőrlik azt, aki szembe megy a fősodorral, a múlt, ami gúzsba köt, és falat emel; és persze a Valami, ami nemcsak Dániában bűzlik.

Csak úgy érdemes a klasszikusokhoz nyúlni, ha valami újat tud hozzátenni az ember, és Marie Brolin-Tani érzékenyen kidolgozott, emocionális képeivel, szimbolikus, rétegekbe fejthető formanyelvével újabb színt visz a nagy Shakespeare-palettára. Kortárs módon közelít a témához, kortárs zeneszerzők műveiből illeszt hozzá kollázst - talán ezért is olyan szembeszökő, hogy a hamleti lét mozgatórugóját, a súrlódást, a konfrontációt, a halálos összeférhetetlenséget ennyire óvatosan és visszafogott eszközökkel ábrázolja.

A szenvedés, a gyötrődés Marie Brolin-Taninál szép, sőt fájdalmasan éteri. Az Opheliát alakító Sóthy Virág pihekönnyű, elegáns mozdulatait nézve szinte elhiszem, hogy a halál nem fáj - vagy legalábbis nem nagyon. A kelet-európai kar az éterizáció eklatáns példája; utalásszerűen sem jelenik meg a vasfüggöny világának durva, mocskos, groteszk, kisszerűségében nevetséges oldala. Pedig errefelé az elmúlás a legkevésbé sem volt olyan felemelő, mint a hattyú halála. A már említett zenekollázs a modern klasszikusok legharmonikusabb, legszívszorítóbban síró dallamaiból épül fel. Az összhatás olyan, mint csatakép vér nélkül, lakoma latrina nélkül. Kitakartuk, ami bántó, ami nem esztétikus; ez persze lehet alkotói hitvallás, ebben az esetben azonban nem elegáns dolog ennyire közeli, ennyire disszonáns korhoz nyúlni - felmutatni egy fájó igazságot, és pasztell polárszűrővel elmosni egy másikat.

Ha azonban hajlandóak vagyunk eltekinteni ettől az apróságtól, meg kell állapítanunk, hogy a polárszűrő jól működik: a balettszőnyegre festett rozsdavörös téglalap intim teret teremt a duetteknek; az egyszerű, mégis expresszív jelmezek és a háttérben pöffeszkedő hatalmas, üres kabát (úgy látszik, a Don Giovanni temetőbeli szobra bevált) megteremtette az atmoszférát, amiben remekül érvényesül a lelki mikrokozmosz legapróbb történéseit ábrázoló mozgás.

A feladat abszolút testre szabott a Győri Balett társulata számára. Sóthy Virág mellett Cserpák Szabina (Gertrud) és Pátkai Balázs (Claudius) kettősét érdemes kiemelni; a darab éltető elemét alkotó érzékenység a duettekben és a koreográfiai párhuzamokban bomlik ki leginkább; az egyik táncos belekezd egy mozdulatba, amit végül valaki más fejez be; Claudius felemeli Gertrudot, és az áttetsző kabát-apa mögött Hamlet roskad a földre. A második felvonás végére kikerekedik az egymás mellett elbeszélő, egymással látszatkapcsolatban létező, egymáshoz mégis millió láthatatlan szállal kötődő emberi lét portréja.

Marie Brolin-Tani Hamletje a klasszikus hagyományokra alapozó, elsősorban esztétikai értékekből építkező, puha-kortárs vonalat képviselő alkotás, amely a maga óvatos, csipkefinom módján szembemegy a keményvonalas feldolgozásokkal. Ha percekre is, de eltompulnak a csorba, disszonáns élek, áttetszővé válnak a külsőségek, és megláthatjuk az örök kívülállót; a saját félelmeiben fulladozó embert.

Díszlet: Hans-Olof Tani
Jelmez: Else Marie Alvad
Fény: Hans-Olof Tani, Hécz Péter
Zene: Sosztakovics, Lutoslawski, Glass, Enescu, Vasks, Desyatnikov, Bloch, Ravel
Koreográfus: Marie Brolin-Tani

Előadók: Horio Asuka, Cserpák Szabina, Dobi András, Dolbilov Aleksey, William Fomin, Fuchs Renáta, Hardi Beatrix, Gonzales Otero Hassan, Horváth István, Jekli Zoltán, Kovács László, Pátkai Balázs, Sebestyén Bálint, Sóthy Virág, Ströck Barbara, Varga Ágnes, Velekei László, Kara Zsuzsanna

Helyszín: Művészetek Palotája