Önarckép útközben

2005. szeptember elején láthatta a magyar közönség Nagy József és a Centre Choréographique d'Orléans alig két hónapos bemutatóját, az Utolsó tájképet (a darab első változatának bemutatója még 2004 tavaszán, Nevers-ben volt). Az akkori zenésztárs, Tarasov távozott a produkcióból, Nagy József pedig úgy döntött, vándorként vállára veszi, és tovább hordozza ezt a kétszemélyes szólót, tánc-memorabíliát, egyetlen muzsikusa helyett már kettőt maga mellé szegődtetve. Az új változat, a Tájkép vihar után a Bárka fesztiválon volt látható. Az előadásokat Halász Tamás mutatja be.

Az Utolsó tájképben Nagy József és a litván-orosz zenész, Vladimir Tarasov keserédes kép- gesztus és mozgássorozata két nagyszerű elme találkozásának „real time" élményét adta a lelkes publikumnak. A táncos-koreográfus a félbeharapott mondatok és gesztusok, a bűvös sejtetés nagymestere talányos képek füzérét hozta létre muzsikustársával: egy drámaian izgalmas világ maguk teremtette-fantáziálta kulisszái közt zajlottak e játék történet-szilánkjai.

Az új változatban koreográfia két ponton markánsan változott, ám emlékezetünk szövedékét egy megismert egység, teljes műegész esetében természetesen a legkisebb módosítás is képes alapvetően szétzilálni, s megajándékozni az újdonság élményével. A Nagy teremtette kiinduló képek közt egyaránt találhattunk hangsúlyos, magában álló, és különböző mértékben egymáshoz kapcsolt, egymásba simított szilánkokat. Ahogy eső után a földből kihúzott növény gyökerével jókora földlabdacs is kijön, így bolygatta meg, így befolyásolta az eszközölt változás a darab egészét is.

Az alkotás tere jórészt nem változott: a színpadot széltében kettéosztó többelemű, ikonosztázra és a hagyományos japán építészet alapelemére egyaránt emlékeztető bűvös fal megmaradt. A zenész(ek) helye, melyen most számtalan ismert és sose látott hangszeren játszott az egyaránt nagyszerű Szelevényi Ákos és a francia Gildas Etevenard, ugyancsak változatlanul a rendezői jobb oldal tekintélyes, azonos részét foglalta el.

Az Utolsó tájkép nyitányaként láthatott kétszereplős jelenet megváltoztatása igazán szembetűnő, alapvetően meghatározó felütés, s a játék hangulatát, az általa kiváltott érzeteket alapvetően befolyásolónak bizonyult. Hogy az „eredetiben" ott, akkor mi is történt és hol, a legcélszerűbb magamat idéznem: „Az Utolsó tájkép sötétségben úszó színpadának jobb felét ferdén döntött reflektorállvány égői világítják meg: az ember ennek formájáról egyszerre asszociál sportstadion, vagy műtő fényforrásaira. Természetesen az utóbbival pontosabb a párhuzam: a precíz, vékony fénynyalábok különös asztalra vetülnek. Deszkával keretezett lapján csillogó acéledénykékből feltett, gondos teríték - e fölé hajolnak, mint elmélyült orvosok az előadók: Nagy és Tarasov. Pingponglabdákat vesznek elő: a hófehér labdacsokat ejtik, lökik, gurítják a fémedények közé, azok öbleibe. Az asztal négy sarkán kicsi mikrofonok ejtik rabul a legfinomabb neszeket is. Révületbe ringatóak ezek a finom pendülések, indonéz gamelán gongjait idéző hangok. Érzékeny kézzel játszik a táncos és a zenész, most egyenrangú, egynemű partnerként a zeneasztalon. Nagy körömnyi cintányérocskát vesz elő, Tarasov egy tekintélyesebbel rukkol elő. A két férfi a hangicsáláshoz orravalókat tesz fel. A zenészé piros gombóc, bohócos. Nagyé is piros, de hegyes - madárcsőr. A miniatűr, cizellált „jam session" végeztével szétrebbennek ők ketten."

 

Fotó: archív

 

Az asztal helyén most jókora, leginkább talán házikót formázó fémépítmény áll. Hegesztett idomaira, a két oldalsó, egymással szemközti négyszögre hat-hat húrt feszítettek. A két zenész ezeken kezd el játszani. A döngő, pengő, komor hangokat a félhomályba borult színpadról halljuk. Nagy rejtezve lép a képbe: kisszobányi méretű, feketés fémfóliába kucorodva tűnik fel, a zörgő anyag mint jókora kendő takarja alakját. E furcsa, puha, mégis merev anyagba zártan, hegyes orrú vakondként hatol be a fémrudak keretezte, kis térbe. Ágál, hatalmasra emelkedik: a zörögve mozgó, absztrakt forma egyszerre groteszk és félelmetes. A két zenész hirtelen a vékony fémbe döfi a kezében tartott dobverőket: a lemez, mint szuronyok hegyén a leölt állat gereznája, a magasba emelkedik, s megpillantjuk Nagy Józsefet. A táncos, immár felfedve alakját, kockázatos játékba kezd a súlyos, statikus fémidommal: megbillenti, egyik pálcáját vállgödrébe ejti.

A zenészek orrán nincs kedélyes(nek is felfogható) bohócorr, a táncos viszont viseli a különös csőrt, melynek alakja rímel a csuklyaként korábban reá boruló formára. A játék innentől kezdve visszavált „ismerősbe". Látjuk a falfelületre vetülő trükkfilmet, mely azt az érzéki csalódást kelti, mintha a pauszpapír falak mögött maga a táncos mozogna. Árnyéka a finom felületre vetül. Ujjaival gyerekes képet fest, mely már ott látható a papíron: hajócska hullámzó víz tetején. Először úgy tűnik, mintha tovább festené az ábrát.

A trükk most is működik: a felismerés zsivaja fut végig a közönségen, mikor (a valósnak gondolt Nagy, vagyis a sziluettje) a kezében tartott tálkából festéket loccsant a pauszpapírra, s a folt pontosan olyan formát mutat, mint ami az anyagon egy példányban már ott van. Egy motívum csak, ami egyetlen példányban látszik a falon: egy halacska. Az egész festés-jelenet felvételről megy, s az eredeti kép eredeti megalkotását rögzíti.

Az Utolsó tájkép képei ismert rendben követik egymást, s egy újdonsággal találkozhatunk most, Nagy féllábú, drámai jelenésével: arcát itt is (akárcsak az előadás szinte teljes terjedelmében) takarja. Ezúttal fekete csuklyát visel. Tőle tudom, e töredék akkor született, amikor eltört, begipszelt lábával próbált mozogni. A játék számos képében fedezhetünk fel állatokat idéző mozdulatsorokat: ez itt sebesült, vergődő kutyát formáz.

Szelevényi és Etevenard, ez a két végtelenül kreatív, sokoldalú muzsikus természetesen saját, egyéni és felcserélhetetlen hangzásvilágát vitte hozományként e koreográfiába. A Tájkép vihar után már az ő sajátjuk: ilyen szempontból a felidézett, azonosított, emlékezett momentumok sem azonosak az Utolsó tájkép-beliekkel, hiába ismerünk rájuk. A mozdulat és a vele egyenértékű hangzás, az egymás nélkül nem létező hang és gesztus új kémiai kötéseivel találkozhatunk. Így lesz az ismerősnek tűnő is új, ismeretlen.

Festőóriások sorát ismerjük, kik munkásságának jelentős (ha nem éppen döntő) részét önarcképek teszik ki: sokuk kulcsműve is valamely autoportréjuk. A Tájkép vihar után a színlap szerint is az Utolsó tájkép (új) változata. Nagy mintha technikát váltott volna: rézkarc helyett mondjuk, litográfiát alkalmazott tárgya (önmaga) ábrázolásához.

A Tájkép vihar után címében is sötétebb, pontosabban másképp nyomasztó: az „utolsó" drámaiságát a „vihar", pontosabban az elmúlt vihar jelzete váltotta fel. Maga a koreográfia összességében jóval sötétebb színekkel festett, hangszerelt. A mozdulatanyagában „változatlannak" nevezhető részekre az új (vagy kicserélt) elemekből vetülő reflexfények (hogy maradjunk a képzőművészeti hasonlatoknál) is sokkalta komorabbak. Az önarckép személyesebb és lényegre törőbb, bár saját benyomásaim szerint kissé széttartóbb, egyszersmind keserűbb, mint volt első változatában. Mesetöredékei nem feketedtek meg, de a duóból trióvá lett előadás szereplői közti távolságtartóbb viszony nyomán a „főalak" magányossága, magára utalt volta sokkal tapinthatóbb. A hazafelé, szülőföldje tartó alkotó így nyilatkozik a színlapon: „Ahogy Dante az Isteni színjátékot indítja: / az életem fele útján vagyok / És a másik felét most már / az ittlétből szeretném felépíteni." új önarckép-változata sűrű, nehéz festékkel, drámai ecsetvonásokkal felvitt portré - e tekintetben valóban idevalósibb.
Nagy József: Tájkép vihar után

Centre Choreograhique National d'Orleans

Látvány: Michel Tardif, Julien Fleureau, Olivier Berthel
Fény: Rémi Nicolas
Videó-koncepció: Thierry Thibaudeau
Hang: Jean- Philippe Dupont
Zene: Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard
Koreográfus: Nagy József

Előadók: Nagy József, Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard

Helyszín: Bárka Színház