Halál a növényházban

Ahogy belépünk a Bárka színháztermébe, lenyűgöző látvány fogad: embernagyságúnál magasabb élő bokrok sűrű dzsungele. Érezzük a növények és a föld illatát, a levegő növényházra emlékeztető nedvességét és sűrűségét, halljuk a levelek susogását. A Katrin Brack által kigondolt „díszletnek" köszönhetően a néző fizikálisan is máshogyan éli meg a befogadást, hiszen az előadás során a levegő egyre fojtogatóbb lesz, s ennek (is) köszönhetően Az ügynök halála szereplői között egyre növekvő feszültség szinte tapinthatóvá válik.

A színpadot uraló növényzet előtt háromszemélyes bőrkanapé áll a nézőtér felé fordítva, vele szemben egy tévé, mellette pedig egy fotel. Luc Percevalnál ennyi maradt a dráma szerzői utasításaiban pontosan meghatározott amerikai középosztálybeli lakásbelsőből. Willy már az előadás kezdete előtt a kanapén ül, mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal, a tévére meredve, kezében a távirányítóval. Az előadás alatt mindvégig görcsösen ragaszkodik e két attribútumához (a kanapéhoz és a távirányítóhoz), amelyek családfőként megilletik. Két oldalára odatelepedhetnek a fiai, de a kanapé közepére esetleg csak Linda, az anya ülhet le egy pillanatra, Willy távollétében.

A sűrű, buja növényzet számos metaforával szolgál, amelyek a rendezésben és a színészi játékban is visszaköszönnek, s így rendkívül koherenssé teszik az előadást. A dzsungel mindenekelőtt labirintus, valós próbatétel, a színészek nagy zajt csapva, valódi erőfeszítések árán vágják keresztül magukat a rengetegen. A növényzet felidézi a szunnyadó ösztönök, a természet szégyentelensége, a tudatalatti asszociációit. S valóban, Perceval előadásának hőseit az ösztönök vezérlik, reakcióik hirtelenek, agresszívek, sőt Biff nem egyszer a hányingerét sem tudja leküzdeni. A család tagjai alulöltözötten lófrálnak a színpadon, Happy gátlástalanul vakargatja nemiszervét. A szereplők ösztönössége és félmeztelensége, a köztük lévő intimitás és agresszió, valamint a háttérként szolgáló őserdő a milleri dráma családképe helyett inkább törzsi hierarchiát idéz, ahol a család(törzs)főt csak az menti meg a „trónfosztástól", hogy ő birtokolja a hatalmat biztosító és jelképező szent tárgyat, a távirányítót. Ugyanakkor a színpadot elborító növények erdeje a szürrealitást is beemeli az előadásba, a levelek között felbukkanó arcok és alakok óhatatlanul Henri Rousseau képeit idézik fel.

Perceval pontos szimbólumrendszerként használja a szereplők öltözetét, illetve magát a „felöltözöttséget". Az előadás elején Willy leveszi zakóját és ingét, amelyeket Linda akkurátusan összehajtogat, majd ő is megszabadul cipőjétől és blúzától. Szoknyában és kombinében, térdén Willy összehajtogatott zakójával mereven, engedelmesen ül a fotelban. Biffet boxerben és atlétatrikóban, Happy-t pedig alsónadrágban és pólóban látjuk meg először. Ben, a báty félmeztelenül, indián tolldísszel a fején bukkan elő a bokrok közül. A családtagok hanyagságával éles kontrasztban áll Willy főnökének kifogástalan business-eleganciája, Biff iskolatársának trendi és divatos ruházata. Az előadás végére - a halállal való találkozásra - azonban mindenki felöltözik, Willy felveszi zakóját, mielőtt egy ismert slágert fütyörészve végigdőlne a kanapén, majd a család és az ismerősök is illőképpen felöltözve állják körül a ravatal-kanapét. Még a képzeletbeli ledér szerető is elegáns kiskosztümöt ölt, sőt ő az, aki gondosan begombolja a halott zakóját.

A fizikalitás, a testiség, a félmeztelenség meghatározza magukat a karaktereket is, hiszen a színészek hangsúlyosan exponált teste válik a szerep egyik leglényegesebb alkotóelemévé: Willy és Biff túlsúlyos, labilis, ezért gyakran agresszív, Happy kisportolt alkatú, flegma és pimasz, Linda törékeny, visszahúzódó, alázatos, Ben sovány, izgága. A szereplők testisége és meztelensége őszintén szólva csúnya (hiszen a rendező azt csúnyának akarja láttatni). Ám Percevalnál e testi elhanyagoltság, nemtörődömség és szégyentelenség kétségtelenül a lelki és morális kivetkőzöttség, züllöttség jele - ami alól kizárólag Linda jelent kivételt, aki szoknyában és kombinéban is megőrzi méltóságát.

Fotó: Matthias Horn

A strukturálisan rendkívül koherens előadás jelentősen újraértelmezi a drámában felvetett kérdéseket. Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy Miller 1949-ben leírt mondata, miszerint „Aki csődöt mond az üzleti életben, az csődöt mond a társadalomban, és annak nincs többé joga az élethez.", napjainkban érvényesebb, mint valaha. E gondolat természetesen Percevalnál is megjelenik, hiszen mai kontextusba helyezi a történetet. Ugyanakkor minden olyan momentum, amely a jelenbe emeli át Willy Loman drámáját, groteszk módon jelenítődik meg: Bernard digitális kamerája és hatalmas golfütő-készlete, Willy főnökének coming out-ja, Happy hosszas hadaró monológja, amely kizárólag reklámszlogenekből áll, s végül maga a tévé, amely mindvégig leköti a szereplők figyelmét.

Miller drámájának gerincét a sikeresség és sikertelenség kérdése mellett a család témája alkotja (amely szorosan összefügg az előző problematikával, hiszen a szülők - főleg ha ők maguk nem értek el nagy sikereket - gyerekeiket mindig sikeresnek akarják látni). Perceval rendezésében ez a szál dominánsabb, valójában a családot mint időtlen, mégis anakronikus, történelmi, mégis rituális jelenséget állítja előadása középpontjába. A kanapén terpeszkedő apa már elvesztette hatalmát és tekintélyét, fiaiban nem tiszteletet kelt, hanem szánalmat és lelkiismeretfurdalást ébreszt. Ragaszkodása attribútumaihoz nem más, mint kapaszkodás az elveszett rend utolsó töredékeibe. E felborult rend visszaállítására Linda heroikusan értelmetlen, eleve kudarcra ítélt kísérleteket tesz, az előadás egyik legerősebb jelenete, amikor Biff dührohamában felborítja az egyik növényt, a törékeny nő pedig hatalmas (és valóságos) erőfeszítések és küszködések árán talpra állítja a súlyos cserepet.

Miller hőseinek élete elszegényedik, kiüresedik, Perceval előadásának alakjai viszont szinte a növényi vegetálás passzivitásába süllyednek, amelyből időnként zsigeri agresszióval törnek ki. Az előadás ritmusát e két állapot határozza meg: a szereplők akár hosszú perceken keresztül bámulják a tévét, néma csöndben vagy párbeszédet folytatva anélkül, hogy egy pillantást is vetnének egymásra, a következő percben viszont artikulátlanul, fröcsögő nyállal üvöltenek a másikkal, eltorzult arccal dulakodnak. Ám Willy-t már semmi nem tudja tartósan kizökkenteni passzív vegetálásából, mind a családtagjaival folytatott agresszív összetűzések, mind a valós és képzeletbeli látogatókkal (bátyjával, szeretőjével, főnökével, fia iskolatársával) való megalázó találkozások után visszaül a kanapéra, és kezébe veszi a távirányítót. Míg végül eljön az a pillanat, amikor kikapcsolja a tévét, végigfekszik a kanapén, és fütyörészve meghal.