Óarany férfi-nő ornamentika

A koreográfia-dombormű párhuzam, illetve konkrétan a „szoborszépségű" jelző táncra adaptálhatósága számomra teljesen kézenfekvőnek tűnik Duda Éva Aréna című koreográfiája kapcsán, mégis elgondolkodtató. Patrice Pavis gondolata mentén pedig talán valamivel pontosabban megragadható, kibontható. Pavis szerint ugyanis „a táncos percepcióját a néző testéhez lehet csak kötni; ez a kép mindenek előtt motorikus és kinesztetikus. Semmiképpen sem narratív vagy kodifikált, nem kötődik az értelem vagy a történet linearitásához, sem a figuratív mondanivaló megfejtéséhez."1 Úgy gondolom, az állítás tovább árnyalandó ugyan (a kép mindenek előtt motorikus és kinesztetikus...és tegyük hozzá, speciális módon vizuális!), ám így, ebben a formájában is roppant érdekes kérdéseket vet fel. A narratív befogadás helyett működő érzékelés problémáját. Mit látunk?  Mit érzünk-érzékelünk egy-egy táncelőadás során? Duda Éva Arénájában például... Mert történetet történetesen nem. Valamiféle követhető, dekódolható linearitást? Sem.

Itt egészen más síkon működik a nézői tekintet, az én nézői tekintetem legalábbis mindenképp: elidőz és részleteket figyel, követi a mozgást, de érzékeli a testek mikropillanatokig mozdulatlan, statikus szépségét is. Képzőművészeti alkotásokat kísérő kíváncsissággal nézem a rezdülő, lélegző test-szoborcsoportokat, az állóképpé merevedő mozdulattöredékek dekorativitását. Ez a fajta sajátos hangulatú szoborszerűség-érzet mindvégig meghatározó, bár a szóhasználat megtévesztő lehet, hiszen a „living sculpture" kifejezés leginkább olyan munkákra, elsősorban performanszokra alkalmazható, amelyekben a művész saját testének mozdulatlan bemutatása révén vizuálisan egy szobor látszatát kelti, vagy saját eleven testét szobornak nevezi. Az Aréna esetében természetesen nem erről van szó, sokkal inkább egyfajta plasztikus test-jelenlétről, egy jelmezekkel, testfestéssel hangsúlyozott formarendszerről, valamiféle klasszikus, arányokban és harmonikus tömegekben gondolkodó testábrázolásról, testfelfogásról és koreográfiai világról.

Fotó: Dusa Gábor

Duda Éva koreográfiáját hét táncos táncolja: négy nő, három férfi. Páratlan disszonancia, folyamatosan billegő egyensúly. Lebegtetett magány. Kevés a tényleges szóló, több a duett, a hármas-négyes csoportokban megszülető koreográfia, a tömeges koreográfia (láncszerűen összekapaszkodó és szétváló táncosokkal, továbbgyűrűző mozdulatokkal kör alakzatban) mégis van valamiféle magány-illúzió, mintha valaki mindig egyedül lenne vagy lehetne pillanatokon belül. Érintés-dominó és komplementer-mozdulatok ritmusa. Puhán mozdulnak egymásba a testek, az érintések hiánya, az elcsúszott simogatások és majdnem-ütések generálják a mozgássorokat. Improvizáció-ízű jelenetek követik egymást, miközben mindvégig ott lüktet a koreográfia nagyon is tudatos szerkesztettsége, egyensúlya szimmetria és aszimmetria között. Történetek és karakterek (jellemek és figurák) nincsenek, az Aréna organikusan alakuló viszonyok és mozdulatok mentén működik. Tekintetek vannak, mimika alig. Mozdulatok vannak, és nem valódi jelenetek, nem drámai szituációk. Viszonyok vannak, ám történetek sehol. Határozottan hatásos színpadi pillanatok ezek, de nem mondanám, hogy „színháziak". Többek is, kevesebbek is annál. Stilizáltabbak, esztétizálóbbak és mégis tisztábbak, egyszerűbbek.

A koreográfia összetalálkozó testei testként vannak jelen - van ebben valami ősi, archaikus, antik szépségű. Férfi és nő, két nő, három nő, két férfi... mindig testként találkozik, nem szerepként, vagy konvencionális karakterként. Testként. Minden mozdulat szükségszerűnek, természetesnek hat. A táncosok mintha lehunyt szemmel mozdulnának, úgy tapogatják ki egymást és egymás hűlt helyét, mégis mértanian pontos minden mozdulat, minden találkozás. Küzdelem és ölelés, pofon és cirógatás mosódik egybe érintésről érintésre. A neonfényű, műanyagdobozok-világítótestekből összerakott miniatűr színpadokon láthatók a legtökéletesebben, legkifejlettebb formájukban ezek - az egész koreográfia alapját képező - hiány-duettek, harc és/vagy szenvedély-kettősök. Nyúlik a kéz, ölel a láb a kar, riadtan rebben a váll, a vádli, a szemben álló kitér a mozdulat elől, felemel, bújik, kibújik, elenged, karol(na), nem lehet, visszatart, fordul, elfordul, hátrál, megtorpan, körbeér. Szinte ölel, szinte üt, szinte simogat, szinte fojt és mégsem. Koreográfiai alapélmény ez az Arénában.

Meghatározó az előadás kapcsán, ahogy a koreográfia együtt lélegzik a térrel. A Közép-Európa Táncszínház Bethlen téri épületének kopott-díszes gipszstukkói, a karzat fakó aranya, indás faragásai, a díszített oszlopfők, a málló vakolat homokszíne tökéletes díszlet a táncosok körül. Keret. Lepattogzó festékű, aranyfényű keret. Amelyet teljes egészében tükörtől-falig, oszloptól előtérig bemozognak a táncosok. Lélegzetelállító a jelenet, ahogy az egyik szereplő a karzat reflektorral megvilágított magas párkányáról - erkély-jelenet helyett erkély-jelenlét, amely így valóban az egész teret a koreográfia játékterévé emeli - a mélybe, a színpadi sötétbe, a társai kezébe hullik-zuhan. Tompán puffan a test, majd suhanó-precíz mozdulatok hangja hallatszik a halálugrás-illúzió utáni néma csendben. Izgalmas a rézfényű, világos selymek, gyűrődő-redőző anyagok (jelmez: Bánki Róza) és a legfontosabb kellékként funkcionáló világító üvegpanelek (díszlet: Duda Éva) közti finom disszonancia; archaikus és futurisztikus világ ez egyszerre. Időtlen és időn kívüli úgy, miközben a darab maga folyamatosan játszik az idővel. Filmszerű snittekkel, kihagyásokkal, vágásokkal dolgozik az előadásbéli fénydramaturgia, ahogy a koreográfia zenei anyaga - többek között Kunert Péter zeneszerző munkája - is pontosan, némiképp alárendelt módon, mozdulatonként a koreográfiával változva, a darabbal erős szimbiózisban kíséri az előadást. Csendek és ritmusváltások, villanásnyi vaksötétek vezetnek egyik jelenetből a másikba. A sötétség ideje alatt ugrálunk a pillanat-képek, szituációk, táncosok, párok, színpadképek között. Narratíva és klasszikus jellemfejlődés híján a megint, a máskor, a most, az újra, az akkor, a hirtelen válik rendezőelvvé. Rezdülés-diavetítés ez fényből és sötétből.

Az aréna latinul, az alkímiai kifejezések világában homokot jelent - az előadást a karzatról aláhulló homokfüggöny zárja, halvány homokháló mögé zárva a szoborrá dermedt-simult táncos-testeket. Közben finom asszociációk peregnek bennem a cím kapcsán: harc-motívum, egy bizonyos tér-érzet (kör alak és akusztika), egy meghatározott kor-idő. Homokóra-élmény, időbe zártság - valami mulandó, és valami örök. Persze ezek csak gondolatpárhuzamok, továbbgondolt képek, bennem születő és összekapcsolódó motívumok, az előadás ugyanis - ebből a szempontból - tulajdonképp zárt és csendes. Nem beszél, nem ígér, nem magyaráz, nem sugall mély tanulságokat.  Szemet gyönyörködtető. Dekoratív. Koreográfiailag átgondolt. Igen. Az érzelmekre hat... pillanatokra. Elgondolkodtat? Tulajdonképpen alig. Viszont szép - pillanatokra nagyon, igazán. Szép. Ez az, amit az előadás lényegileg, esszenciálisan nyújtani tud. Már és még: „csak" szép.

Duda Éva: Aréna

Közép-Európa Táncszínház

Díszlet: Duda Éva

Jelmez: Bánki Róza

Fény, hang: Fogarasi Zoltán

Zene: Kunert Péter, Plastikman, Karmanov

Koreográfus: Duda Éva

Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Feicht Zoltán, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Palcsó Nóra, Virág Melinda

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely