Chaplint Chaplinnel...

Pedig első pillantásra egyszerűnek és magától értetődőnek látszik az ötlet: ki más kelhetne életre a szavak helyett kizárólag zenével és mozgással operáló táncszínpadon, mint a némafilmek halhatatlan sztárja? A bajok forrása mégis talán éppen ott keresendő, hogy Chaplint  Chaplinnel - pusztán a híres attribútumokkal -, illetve a filmjeiből (A kölyök, A nagyváros fényei, A diktátor) kiemelt és megelevenített részletekkel megidézni nem lehet. A kis bajusz, a kemény kalap, a bő nadrág és a szűk zakó -  meg az egy-balettművésznek-meg-se-kottyan kifelé fordított lábfejek -  jeleznek valamit, de önmagukban mit sem érnek. Akkor sem, ha maga Chaplin írja Életem című visszaemlékezésében, hogy mennyi mindent meghatároztak ezek a bizonyos kellékek: „A ruhásszekrény felé mentemben azt gondoltam, bő nadrágot veszek fel, nagy cipőt, egy sétapálcát meg egy keménykalapot. Azt akartam, hogy semmi ne legyen egymáshoz való: a nadrág bő, a zakó szűk, a kalap kicsi, a cipő nagy. Felraktam egy kis bajuszt, amiről úgy gondoltam, anélkül mutat majd idősebbnek, hogy elrejtené az arckifejezésemet. Fogalmam sem volt a figura jelleméről, de abban a pillanatban, ahogy felöltöztem, a jelmez és a smink hatására azonnal megéreztem, milyen ember is ő. Úgy éreztem, a szerep él a jelmezben. Valóságos személy, és egy csomó ötletet indított be, amelyek sosem jutottak volna az eszembe, amíg fel nem öltöztem csavargónak. Rájöttem, életem hátralévő részét azzal kell töltenem, hogy mindent megtudjak erről a figuráról." Nyilván mindent meg is tudott.

A kétdimenziós, fekete-fehér film(ek) szereplői ezen az estén egyáltalában is mintha elevenebbek, élettelibbek, sokrétűbbek lennének, mint a balettszínpadon megjelenő -  a filmvászonról gyakran mintegy lelépő -  táncosok; de ez nem feltétlenül az utóbbiak hibája. Inkább a koncepcióé. Vagy talán nem is hiba, csak akként érzékelhető: a különbség a film és a tánc -  a film és a színpadi jelenlét -  lényegi eltéréseiből ered. Ki tudja: Chaplin maga talán nem is lett volna olyan ellenállhatatlan hús-vér valójában a színpadon. Az ő kisugárzása -  mondjuk úgy, hogy a fotogenitása révén -  éppen a filmvásznon érvényesült. De ott aztán nagyon.

Fotó: archív

Pont azért válhat az előadás egyik legszebb és legemlékezetesebb képévé a térben láthatatlan zsinórokon  - ruhaszárító köteleken? -  fölfüggesztett nadrágok sora (alattuk a színpadon a női kar, fehér ingben), mert ebben a képben a hiány mutatja meg a lehető legplasztikusabban magát Chaplint. A Föld-léggömbbel dobálózó-játszadozó Diktátor színpadi jelenete azzal a többlettel gazdagodik, hogy a léggömb egyszer csak szétpukkad a táncos-Chaplin kezében. A hatás nem marad el -  bár végig sejtjük, szinte várjuk a földgolyó megsemmisülését. A „hamis" Diktátor „szeressük egymást"-beszéde viszont  a filmegészből kiragadva  érzelgősségbe, melodrámába fullad; akkor is, ha a beszéd üzenete természetesen erősen üdvözölhető. Az érzelmek általában is másképpen mutatnak a filmvásznon, mint a színpadon. A primer chaplini érzelmességet mindig ellensúlyozza, tragi-groteszkbe hajlítja maga az egészében megmagyarázhatatlan Chaplin-jelenség. A színpadon, táncban elbeszélve a groteszk árnyalat valahogy túl halvány marad; bár a fiú-angyalok például nagy sikert aratnak.

De megint a nadrágok meg a léggömb -  és nem a táncosok - az emlékezetesebbek. Bár a Keep Smiling táncelőadás - sőt, alapvetően hangsúlyozottan hagyományos táncszínház -, benne nem csak a filmbetétek kerekednek felül (akár egyszerűen a méretüknél fogva); a gyönyörűen és professzionálisan kivitelezett látvány többnyire szintén már-már agyonnyomja a táncosokat. Talán csak a második felvonás első perceiben -  a helyszín a nagyvárosi, buja Blue Moon -  van „egyben" maradéktalanul a tánc, a zene, a látvány. Bobby Mc Ferrin dünnyögő boldogság-dala inkább még csak kedves ötlet, de amikor karcos-fájdalmas hangján megszólal Tom Waits, a színpadon megszületik valami nagyon chaplini. (Tom Waits még figurájában is őriz valamit a csavargóból - de ez most nem fontos.)

A Keep Smiling műsorfüzetéből is tudható, hogy az 1977. december 25-én (30. évforduló!) meghalt Chaplin koporsóját  földi maradványaival együtt  néhány hónap múlva ellopták; a sírrablók váltságdíjat követeltek. A tetteseket gyorsan elfogták, a koporsó betonba öntve került vissza eredeti helyére. Az előadás a sírrablással indul: a színpad szélén koporsó, belőle mintegy (újra) életre kel -  ruhái által megszületik -  a csavargó. (A színpadon itt is inkább  érződik  a melodráma, mint a groteszk.)

Az előadás végén a lecsupaszodás-jelenet sokkal erősebb és telítettebb a csavargó megszületésének pillanatainál. Kellékeitől megszabadulva ott áll előttünk maga a táncos -  jelen esetben William Fomin -, aki saját valójában, a vásznon is fölvillanó szép, fiatal arcával és egy szál sárga rózsával tiszteleg Chaplin -  meg  a fekete kalappal töredék-időre koromfeketévé sötétített filmvászon előtt. A fényírásos Keep smiling-üzenetre  - a Kölyök hozza be a festékes vödröt -  talán már nem is volna szükség.

Keep Smiling

Győri Balett

Díszlet, videó: Dmitrij Simkin

Jelmez: Ben Van Cauwenbergh

Fény: Hécz Péter

Szcenika: Vidos Tibor

Koreográfus: Ben Van Cauwenberghm, Dmitrij Simkin

Előadók: Sebestyén Bálint, William Fomin, Bódi Bianka, Mondovics Rebeka, Pátkai Balázs, Horváth István, Sóthy Virág, Cserpák Szabina, Szalai Judit, Németh Eszter, Horváth Krisztián, Döme Sándor