Összeomlás vagy újjászületés?

„Olvassuk figyelmesen egymást" - javasolja az egyik vitázó -, „és ne beszéljünk el szándékosan egymás mellett, mert különben nehezen valósulhat meg az áhított együttgondolkodás." (1.) A cikkek újraolvasásából az derül ki, hogy valóban szükség lenne erre a figyelemre: sokszor akkor is éles polémia alakul ki, amikor a külső szemlélő több ponton közel állónak érzi a megszólalók álláspontját. Úgy tűnik, többnyire nem is a szándékok, inkább a személyek vitatkoznak egymással. (2.) Ugyanakkor sokan magának a vitának az értelmét is megkérdőjelezik.

 

 

Kell-e változtatni?

 

 

„Gyanítom, hogy fordulóponthoz érkeztünk" - kezdte a Színház, 2004 című konferenciát nyitó felszólalását Babarczy László. (3.) A Széchenyi Művészeti Akadémia által kezdeményezett két napos tanácskozáson számos téma vetődött fel, de a legnagyobb visszhangot Schilling Árpád (és Gáspár Máté) előadása váltotta ki, amely írott változatban a Kritikában jelent meg. (4.) Erre reagálva több tanulmány, cikk, interjú látott napvilágot, sokfelé zajlottak zártkörű megbeszélések. Majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (a Színházi Társasággal együttműködve) szakmai kerekasztal-beszélgetéseket rendezett a jelenlegi színházi szerkezet állapotáról és lehetséges átalakításáról. (5.) Közben az NKA színházi kollégiumának 10 millió forintos támogatásával elkészült egy tanulmánykötet a színházi struktúra lehetséges továbbfejlesztéséről. (6.)

A vitá(k)ban megszólalók abban nagyrészt egyet értettek, hogy fontos eredmény volt az, hogy „a színházi struktúra túlélte a rendszerváltást..., ami elsősorban a még jelenleg is helyzetben lévő igazgatók összefogásának volt köszönhető." (7.) De abban már megoszlottak a vélemények, hogy ez a rendszer továbbra is fenntartható-e, vagy szükség van alapvető változ(tat)ásokra (és ezt előkészítő vitákra). (8.) A vitát generálók nyilván az igenből indultak ki. Egyrészt úgy látták, hogy a megváltozott társadalmi környezetben a színház sem maradhat változatlan. (9.) Amikor az elmúlt évtizedek kulturális-színházi örökségét „a társadalmi-piaci viszonyok súlyos devalvációval fenyegetik, haladéktalanul át kell gondolni, hogy miképp lehet az értékeket aktivizálni, átforgatni, kamatoztatni." (10.)

Vannak, akik a megőrzést hangsúlyozzák (11.), mások a lassú organikus fejlődést pártfogolják (12.), és csak igen kevesen vannak, akik radikális megoldásokat várnak. Például egy prominens színházi ember így reagált a Schilling-Gáspár-féle elképzelésekre: „Abból, amit maguk akarnak, semmi nem fog megvalósulni. Ez teljesen világos. Tökéletesen irreális alapokon irreális gondolatok alapján akarják ezt csinálni." (13.)

„Szerintem sem fog semmi létrejönni belőle" - válaszolta Gáspár Máté -, „egyszerűen azért, mert nincsen helyzet. Nincsen helyzet, amiben történnie kéne valaminek. Ennek két oka van: az egyik a szakma, amelyik nem akarja, hogy helyzet legyen, a másik a politika, amelyik szintén nem érdekelt abban, hogy itt bármilyen helyzet legyen."(14.)

 

 

Helyzet van

 

 

És valóban egy lecsendesülő vitát éleszt(het) újra az, hogy most helyzet van. Két ok miatt tűnik úgy, hogy történnie kell valaminek. Egyrészt a gazdasági megszorítások hirtelen rászakadtak a színházakra is, másrészt - az előbbivel nyilván összefüggésében - a politika is kinyilvánította szándékát, hogy foglalkozni kíván a színházak ügyével.

Előbb a szolnoki színházzal kapcsolatban röppent fel a hír, hogy az önkormányzat 2007-ben 100 millió forinttal kevesebb támogatást ad számára, sőt még az is felvetődött, hogy megszüntetik az állandó társulatot, és befogadó színházzá alakítják át az intézményt. (15.) A legfrissebb újsághír szerint a pécsi önkormányzat kulturális bizottsága tett javaslatot „az operatagozat szélnek eresztéséről". Az önkormányzat ugyanis a tavalyi 728 millió Ft helyett csak 694 millió Ft-tal támogatja idén a színházat. „Ezért kényszerül a színház előadásszámának csökkentésére és elbocsátásokra." (15.b)

Közben a fővárosi önkormányzat is bejelentette, hogy az „500 milliárdos költségvetéséből hiányzó 9 milliárd forintnak csaknem negyedét, 1,8 milliárd forintot az egyébként is forráshiányos kulturális ágazat"(16.) támogatásának csökkentésével kívánja fedezni. Ez legerősebben a színházakat érintette volna, ahonnan 1-1,2 milliárdos támogatás elvonást terveztek. (Az idei kb. 2 milliárdos fővárosi színházi támogatáshoz képest ez valóban döbbenetes összeg. A jelenlegi arányok szerint a budapesti színházak támogatásuknak 2/3-át kapják a központi költségvetésből, egyharmadát a fővárostól. (17.)) Erre többen úgy reagáltak, hogy nagy a veszélye annak, „hogy összeomlik az egész struktúra, és nem kizárt, hogy egyes teátrumoknak esetleg be kell zárni." (18)

Úgy tűnt tehát, hogy a struktúravitában felvázolt egyik legrosszabb forgatókönyv kezd el megvalósulni. „Amennyiben a struktúraváltást pusztán a központi források radikális csökkentése kényszerítené ki, ebben a szakmának a kollektív tiltakozáson túl legfeljebb passzív, elszenvedő szerep jutna, miközben az egyéni túlélésért mindenki mindent megtenne." (19.) Az erre utaló jelek azonnal meg is jelentek a sajtóban: „A színházi szakma képviselői az érdekérvényesítés ismert útját járják. Ki-ki a maga habitusa szerint: van, aki tömeges színházbezárásról beszél, van, aki a Vígszínház ledózerolását vizionálja, és van, aki felmegy a miniszterhez. El kell ismerni, ez az önvédelmi technika mindig eredményesen működött. A miniszter máris a színházak védelmére kelt, mintha ettől több pénz jutna a főváros kasszájába. Így volt ez máskor is. Nem csoda, hogy 16 éve lényegében érintetlenül megmaradt a rendszerváltás előtti színházi struktúra, annak minden esetlegességével és igazságtalanságával együtt" - írta például a főpolgármester. (20.)

Miután a színházvezetők küldöttsége valóban „felment a miniszterhez", aki határozottan a terv ellen foglalt állást, (21.) és más kormányoldali (kultúr)politikusok is megszólaltak az ügyben (22.), végeredményben kompromisszumos javaslat született: a tervezett forráskivonást három évre elosztva hajtja végre a főváros. (23.) Ezzel párhuzamosan a városvezetés azt is deklarálta, hogy az eddigi színházi struktúra, illetve finanszírozási modell átalakítására készül. (24.)

 

 

Színházi törvény születik?

 

 

A gazdasági kényszerek diktálta struktúraváltozás külső fenyegetését némileg ellenpontozza az, hogy a szakmában már elkezdődött egyfajta párbeszéd a színházi rendszer átalakításáról. Ehhez a kulturális kormányzat adott ösztönzést.

A miniszter már augusztusban kijelentette, hogy „színházi törvény megalkotását tervezi"(25.), majd novemberben találkozóra hívta a színházigazgatókat. Ezen „a struktúraátalakítás, a finanszírozás, a színházi törvény, az ifjúság és közönség, a képzés, az igazgatói kinevezések rendje és a munkajog témájában kért párbeszédet a szakmától."(26.) A január végi határidőig számos javaslat érkezett a minisztériumba. Tervezetet nyújtott be többek között az Alternatív és Független Színházak Szövetsége a Befogadó Színházak Társulásával együtt, a Szabadtéri Színházak Szövetsége, a Drámaírói Kerekasztal és a Magyar Színházi Társaság. Ez utóbbi „Munkaanyag a Színházi Törvény megalkotásának előkészítéséhez" címet adta a tervezetnek, és benne minden olyan kérdésre adott valamilyen választ, amelyet a miniszter a színházigazgatókkal való találkozóján felsorolt. Az egyes témakörök áttekintésére neves színházi emberből álló bizottságokat állított össze a társaság. (27.) Úgy tűnik tehát, hogy megkezdődött egyfajta szakmai párbeszéd, még ha ennek eredményéről egyelőre keveset is tudni.

A minisztérium azt ígéri, hogy a javaslatok összegzéséből munkaanyagot és jogszabály-alkotási koncepciót készít, amit szakmai egyeztetésre bocsát majd. Ezután kerülhet a kormány elé a törvényalkotási koncepció. (28.) Elindult hát egy színházi törvény előkészítése, de hogy ez mit fog majd tartalmazni, és milyen irányba mozdítja el a színházi struktúrát és a finanszírozást (ha ugyan elmozdítja), az egyelőre kiszámíthatatlan.

A politika - nyilván elsősorban a gazdasági kényszerek hatására - a korábbi évekkel ellentétben most abban érdekelt, hogy történjen valami ezen a területen is. A szakmának erre nyilvánvalóan reagálnia kell, még akkor is, ha eddig semmiféle konszenzus nem alakult ki arról, hogy minek és hogyan kellene történnie.

 

 

Mennyi pénz jut a színházakra?

 

 

Abban nincs vita, hogy „az állam hathatós támogatása nélkül nem tudna fennmaradni a jelenlegi intézményhálózat." (29.) De hogy ez mekkora terhet jelent az államnak, arról már megoszlanak a vélemények. „A kulturális kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az elmúlt évtized utolsó harmadában 0,7 % körül volt, az utóbbi három évben 0,9% körül stabilizálódott" (30.) A GDP százalékában mérve a színházi kiadások értéke 0,15% körül mozog. 2000 előtt valamivel több volt, utána valamivel kevesebb. (31.) Ld az 1. számú táblázatot Konkrét számokban ez azt jelenti, hogy míg 1996-ban 11 milliárd, 2003-ban 26 milliárd forint színházi támogatást regisztrált az államkincstár (32.) (Egy 2005-ös adat 29 milliárdról szól.)(33.)

Van, aki azt állítja, hogy „a színházak támogatása... a nemzetgazdaságnak nem jelentős teher." (34.) „Összállami szinten ezek mégiscsak minimális összegek: a magyar állam évente annyit költ színházra, ami épp tíz kilométer autópályára elég." (35.) Épp ezért a struktúravitában néhányan az „alulfinanszírozás megszüntetését" tűzték ki az egyik legfontosabb célként: „A magyar színházi közéletnek összességen másfél-kétszeres állami támogatásra lesz szüksége ahhoz, hogy fejlődni tudjon." (36.)

Mások épp ellenkezőleg vélekednek: nem látják „reálisnak, hogy az igényelt összeg belátható időn belül rendelkezésre állna." Sőt úgy érzékelik, hogy a forráskivonás már megkezdődött a magyar színházi struktúrából (amikor ezt még egyetlen önkormányzat sem deklarálta). Éppen ezért szorgalmazzák a szemléletváltást és a már meglevő források hatékonyabb felhasználását. (37.)

A Schilling-Gáspár vitairat is abból indult ki, hogy a források nem bővíthetők. A szakma egy része ezzel szemben azt hangoztatta, hogy a kultúra nem mérhető gazdaságossági szempontokkal (38.), a másik oldal szerint viszont a szűkülő támogatásokat racionálisabban kell felhasználni. (39.) A jelenlegi fejlemények ez utóbbi álláspontot igazolják, a változás kényszerét erősítik, miközben józan megfontolások óvatosságra intenek a struktúra átalakításában. (40.)

 

 

Túl sok színház?

 

 

„A finanszírozási gondok egyik oka, hogy a reálértéken nem növekedő, sőt immár csökkenő támogatás szétforgácsolódik" - kezdte Schilling Árpád és Gáspár Máté dolgozatának legvitatottabb pontját. „Szembe kell néznünk azzal, hogy túl sok színházat tart fenn jelenleg az állam... Ha nem sikerül kiharcolni, hogy a színházak támogatása jelentősen és folyamatosan növekedjen, akkor valószínűleg elkerülhetetlen lesz, hogy néhány színházat bezárjanak vagy eddigi hagyományos profilját radikálisan átalakítsák." (41.)

Ezt az álláspontot a legtöbben elutasítják: „ami van, az fejlesztésre és nem selejtezésre szorul" (42.) - írja Csányi János, amivel a színidirektorok is egyetértenek. „Három igazgatón kívül a többiek egyetértettek abban, hogy a színházak számában nincs szükség változásra: a három igazgató javasolja, hogy a jelenleg színház nélküli megyékben alakuljon költségvetési állandó színház." (43.)

De mennyi is ez a sok vagy kevés? „A kulturális tárca és a KSH kimutatása szerint 2005-ben (a bábszínházakat nem számítva) 52 pénzügyileg önállóan gazdálkodó, állandó épülettel és hivatásos társulattal rendelkező színház működött az országban." (44.) Ha azonban a legutóbbi Színházi évkönyvet(45.) tekintjük statisztikai alapnak, akkor kicsit bonyolultabb, tagoltabb képet kapunk. Az állandó játszóhellyel rendelkező színházak és befogadóhelyek listájából az derül ki, hogy a 2004/2005-ös évadban 41 állami, illetve önkormányzati fenntartású színházi intézmény működött (esetenként több különálló épületben is, de nem mindegyik állandó társulattal)(46.). Ugyanakkor működött 9 állami-önkormányzati fenntartású befogadóhely, amelynek nincs saját társulata, és saját bemutatókat is csak kooprodukciós partnerként tartottak. Ha ehhez hozzászámítjuk a színházi tagozatból önállósodott, önkormányzati fenntartású táncegyüttest (47.), akkor valóban 52 hivatásos színházat számoltunk össze. Ugyanakkor szintén állandó költségvetési támogatással működik 10 vidéki bábszínház.(48.) Országos szinten a hivatásos „játszóhelyek száma meghaladja a százat, a legtöbb fenntartó ugyanis több, gyakran önálló néven futó színházat, kamaratermet működtet". (49.)

Főleg a játszóhelyek számában folyamatos bővülés figyelhető meg a mai magyar színházban. „1990 után 32 játszóhelyen összességében mintegy 3500 székkel nőtt a színházak befogadókészsége Budapesten... Vidéken ma körülbelül 40 színháztermet számolhatunk össze. Nem kizárólagos jelleggel ennél lényegesen több helyszínen fogadnak, tartanak előadásokat." (50.) „Tény, hogy a termek száma megkétszereződött, ugyanakkor a befogadóképesség csak sokkal kisebb mértékben növekedett, hiszen az új játszóhelyek általában kicsik." (51.) Összességben az mondható el, hogy a kínálat bővülése inkább a nézők megtartását és nem növekedését eredményezte a hivatásos szférában.

 

 

Nézőszámok

 

 

Hogy sok-e vagy kevés a színház, azt nyilvánvalóan a rájuk költött pénz, illetve az előadásokat megtekintő nézők arányában érdemes vizsgálni.

A nézők száma 2004-ben 4,4 millió, 2005-ben - amikor 29 milliárd forint állami támogatást kaptak a színházak - meghaladta a 4,5 milliót. (Ez 6,6 milliárd forint bevételt eredményezett.) Összehasonlításként a film kínálkozik. 2004-ben 1,5 millió néző, 2005-ben pedig 1,86 millió néző látogatta a magyar filmalkotásokat, miközben az állam 6,5 milliárd forinttal támogatta a filmgyártást.(52.) Az előbbi nézőmilliók természetesen eladott jegyekre vonatkoznak, míg az olvasók számát valóban a lélekszám arányában állapítják meg a kutatók. „2002-ben a felnőttek többségét 54 százalékát tekintették könyvvásárlónak (4,4 millió fő), 2005-ben már az ellenkező oldalon van a többség: 55 százalék (4,5 millió fő) nem tér be könyvesboltba". (53.) (Ugyanakkor a könyvkiadás Magyarországon semmiféle állami/költségvetési támogatásban nem részesül.) (???)

Természetesen hasonló arányszámok a színházba járási szokásokról is rendelkezésre állnak. „a felnőtt lakosság 10%-át sorolhatjuk az aktív színházba járók közé, további 12 %-uk, bár rendszertelenül és ritkán, de jár színházba. 20 %-ukra úgy tekinthetünk, mint akiknek bár igen esetlegesen, de van viszonyuk a színházzal. Ugyancsak 20 %-ukról mondhatjuk el, hogy bár aktuálisan passzívak, de rendelkeznek színházi élménnyel, és egyharmad azok aránya, akik semmiféle viszonyban nincsenek a színházzal." (54.) Ld a 2. számú táblázatot

 

 

Színházi ellátottság

 

 

Mindez természetesen összefügg azzal is, hogy a nézők (ha nézők akarnak lenni) mennyire könnyen juthatnak el a színházakba, azaz milyen az ország színházi ellátottsága. Ld a 3. számú táblázatot

„Az állandó színházakkal rendelkező városaiban 2,6 millió 14 és 70 év közötti polgár él, azaz a felnőtt lakosság 35 %-a. Ez azt jelenti, hogy 65 százaléknak tehát 1-80 kilométer közé eső utat kell megtennie ahhoz, hogy eljusson egy színházi előadásra. Közülük egymillió fő most olyan városokban lakik, amelyekben lehetne - igény szerinti gyakorisággal és műfajokban, nem is teljesen mostoha körülmények között - színházi előadás. Nem eltúlozva a lehetőséget, több százezer néző vár bebocsátásra a kapuk előtt." (55.)

Korábban már a Schilling-Gáspár tanulmány is épített erre a felismerésre: „A kisebb városok művelődési házai olyan hálózatot alkotnak, amelyek már ma is alkalmasak egyszerűbb technikai igényű előadások forgalmazására a helyi pár száz fős közönség számára. A jövőben tudatosan serkenteni kell ezt a funkciójukat..." (56.)

 

 

Alkalmazkodni a közönség igényeihez?

 

 

Ugyanakkor természetesen a közönségről nem lehet egységes, tagolatlan kategóriaként beszélni, bár a nézők elvárásainak, ízlésének sokszínűségét nagyon nehéz megismerni. Azt a különböző felmérések - már a 60-as, 70-es évektől - egyértelművé tették, hogy a közönség „a színházat elsősorban szórakoztató művészeti intézménynek tekinti". (57.) Ez derül ki a legújabb közönségvizsgálatokból is, amely ismét megerősítette, hogy a nézők elsősorban a műfajok alapján választanak, (58.) a műfajok közül pedig a szórakoztató jellegűek a legnépszerűbbek. Ld. 5. számú táblázat! Ld az 5. számú táblázatot. .

Ugyanakkor az is kimutatható, hogy minél aktívabban jár valaki színházba, annál inkább vonzódik a komoly műfajok iránt. Ezért valódi közönségigényekre (is) utalhatnak a repertoár műfaji megoszlásának arányszámai. Ld. 6. számú táblázat! Ld a 6. sz. táblázatot.

„A Magyar Művelődési Intézet és az MTA Szociológiai Kutatóintézete két éve, a budapestiek kulturálódási szokásairól készült felmérésben azt mutatta ki, hogy a zenés és nem zenés vígjátékoknak Budapesten 600-700 ezres, a kabarénak és a musicalnek fél-félmilliós, a klasszikus színműveknek viszont csak 400 ezres, az operettnek 300 ezres, az operának pedig 250 ezres potenciális közönsége van. Igaz, a törzsközönség - a gyakran színházba járók - aránya a potenciális közönségnek mindössze fele-egyharmada. Amíg például a vígjátékra vágyók alig harmada megy el egy-egy előadásra, a klasszikus színművekre vágyók fele meg is teszi ezt. (Az alternatív színházak 141 ezres szurkolótáborával szemben a performance-szerű, kísérletező darabok tényleges budapesti közönsége 82 ezres volt.) (59.)

Fontos, de szakmai körökben máig meg nem vitatott probléma az, hogy a színháznak alkalmazkodnia kell a közönség ízléséhez, elvárásaihoz, vagy épp formálnia kell azt. „Szükségtelen az az illúzió, hogy a színház akkor szereti a közönségét, ha kiszolgálja azt. Az értelmes, felelős hozzáállás csak az lehet, ha nézőinkkel kommunikálni akarunk, de nem azért, hogy szeressenek, hanem hogy megértsenek minket....A néző gondolkodó ember, akárcsak a színpadon megjelenő színész. A kettejük közötti szellemi interakció létrejötte mindannyiunk közös felelőssége: a színházcsinálóké éppúgy, mint a nézőtéren üldögélőké (avagy álldogálóké)" - írta - afféle újabb vitaindítóként Schilling Árpád.(60.) Majd máshol így folytatta a problémafelvetést: „A nézőkkel való munkában az elmúlt másfél évtizedben tényleg nem történt semmi" -. „Kaposvárott és a Katonában volt az utolsó nagy pillanat, amikor nagyszámú közönséget sikerült koncentráltan megragadni. Előttük jártak, és nem pusztán kiszolgálták őket. Hatással voltak az emberek ízlésére, gondolkodására. Ha közönséget szeretnénk magunknak a következő másfél évtizedre, meg kell találnunk őket."(61.)

 

 

Pánikvélemények

 

 

Úgy tűnik, hogy ma már annyira sokszínű, tagolt a közönség, hogy minden rétegében történő megszólítására a jelenlegi színházi struktúra nem alkalmas. Elsősorban azért nem, mert „túlságosan is monolit jellegű...", hiszen túlnyomórészt az állandó játszóhellyel és társulattal rendelkező „repertoárszínházakat támogatja." (62.) A struktúravita kezdeményezőit az a cél motiválta, hogy „művészeti törekvéseit és működtetési formáit tekintve is sokszínű, a kialakuló új közönségrétegek számára változatos színházi kínálat teremtődjön Magyarországon." Ehhez nélkülözhetetlen, hogy „a döntően repertoárrendszerű társulati struktúra helyet adjon egyéb működtetési formák számára is..." (63.)

Ez az, ami a legegyértelműbb elutasításra került, annak ellenére, hogy a jelenlegi struktúra működési zavarait szinte minden hozzászóló szóvá tette. „A színházigazgatók többségének véleménye megegyezik abban, hogy az állandó társulaton alapuló repertoárszínházak biztosíthatják csak azokat a szervezeti kereteket, amelyek között a színházak megvalósíthatják művészi missziójukat... A színházigazgatók véleménye megegyezik abban, hogy a jelenlegi vidéki színházi struktúra olyan történelmi-kulturális fejlődés eredménye, amelybe bármiféle központi akarattal beavatkozni tilos." (64.) Ezt sokan sokféleképpen deklarálják a vitában, „mielőtt a »a jövő emberei« fölszántanák és sóval behintenék a vidéki kőszínházak helyét."(65.)

Ezt az elutasítást valószínűleg két ok motiválhatja: egyrészt a jelenlegi struktúra értékeinek védelme, másrészt egyfajta bizalmatlanság a politikával szemben: színházi körökben elterjedt az a „pánikvélemény", „hogy ha kivonható forrást talál a költségvetés valamely terülten, azt irgalmatlanul ki is vonja, át is csoportosítja, bottal üthetjük a nyomát." (66.)

 

 

Áltársulatok?

 

 

Az is megfigyelhető, hogy a jelenlegi monolit színházi struktúra három elemét (állandó játszóhely, társulati forma, repertoár rendszer) egyetlen entitásként kezeli a szakma, holott külön-külön is vizsgálhatók lennének.

Abban teljes egyetértés van, hogy „a színházi alkotásnak a legideálisabb, hosszú távon kifejthető formája a társulati munka, amely az átlagosnál jóval több értéket képes létrehozni"(67.), elsősorban azért, mert a művészi minőségnek (stiláris egységnek, összjátéknak) olyan magas szintjét képes megteremteni, amely alkalmilag együtt dolgozó művészek közt elképzelhetetlen. (68.)

A társulati formáról két dologban oszlanak meg a vélemények. Egyrészt abban a tekintetben, hogy miképp működik jelenlegi ez a rendszer, másrészt abban, hogy a társulatnak azonosnak kell-e lennie magával a színházi intézménnyel.

Úgy tűnik, hogy a társulatok egyre inkább csak papíron léteznek. „A zárt társulat felbomlása a szabadúszó színész megjelenésével kezdődött." Később „a vállalkozói szerződéses forma azt is felkínálta a szerződő színésznek, hogy a korábbiaknál sokkal konkrétabb feladatokat vállaljon, azaz szerepre szerződjön." „A tágan értelmezett köz(össégi) alkalmazottból egyre többen lettek/lesznek, és nem csak kényszerből, magán(os) vállalkozók." (69.) Ezt a statisztikák is alátámasztják: „miközben a színházak 2005-ben 1875 főállású színészt alkalmaztak, majd kétszer ennyien léptek színpadra megbízásos, vállalkozási formában." (70.)

„A magyar színésztársadalom fele társulatban él, a másik fele szabadúszó, de mindenki keresztul-kasul játszik mindenütt. Ezért számszakilag nem bírnak összejönni előadások, nem lehet ugyanis egyeztetni a színészeket. Ebben nincs koncepció, nincs gazdasági kényszer. Az a kényszer van benne, hogy egy jó szerepért bárki elmegy bárhova. Ettől egyeztethetetlenek és kijátszatlanok az előadások." (71.) A társulati forma lazulásában nyilván az is közrejátszik, hogy „nincs annyi társulatteremtő és -formáló erővel bíró színházi személyiség, mint ahány társulat van." (72.) Ugyanakkor az „anyagi szűkösség miatt... a társulatokból eltűnt az állandó rendezői kar, nincsenek már állandó tervezők" sem. (73.)

Úgy tűnik tehát, hogy a jelenlegi struktúra egy olyan alapelvre épül, amely a gyakorlatban mára minden összetevőjében átalakult. Azaz a társulati rendszer ma már csak papíron létezik. Ha „innen is, onnan is jönnek a színészek, ezek már csak produkcióra létrejött kvázi társulatok" (74.), „áltársulatok, valójában csak a gazdasági érdek tartja össze őket, illetve az a tény, hogy az összes többi megélhetési lehetőség egyszeri és esetleges, ez azonban valami állandónak, ezért stabilabbnak és a többinél biztosabbnak mutatkozik." (75.)

 

 

Társulatok - színház nélkül

 

 

Ugyanakkor az előbbiekben felvázolt folyamatokkal szemben határozott erőfeszítések érzékelhetők a társulati lét lényegének visszaállítására, a műhelymunka megerősítésére, újbóli megteremtésére, hogy „egymást inspirálni képes személyiségek együttesen hozzanak létre színházi értékeket." (76.) A kérdés csak az, hogy ez ügyben csupán személyes erőfeszítésekre (77.) van lehetőség, vagy intézményes megoldások is lehetségesek.

Ebben az összefüggésben vethető fel a színházi intézmény és a társulat szétválasztásának lehetősége. „Számomra sokkal nagyobb kihívás, hogy egyben tartsak egy társulatot és velük komoly művészeti munkát folytassak, minthogy az egész életemet azzal töltsem el, hogy egy intézmény összes nyűgét és baját a nyakamba vegyem" - indokolta Schilling Árpád (78.), hogy miért javasolják a társulati munka és a színházi üzemeltetés szétválasztását. Az állandó épülethez nem kötött társulatok a működést sokféle formában tartják elképzelhetőnek, és a legfőbb hasznát abban látják, hogy a mostani merev rendszerrel szemben a belső szakmai mozgásokat rugalmasan követni tudó (79.) szerkezet jöhet létre.

„Kialakulhat végre egy egészséges rendszer, melyben elképzelhető, hogy egy produkcióra összeállt társulat ígéretes indulás után lehetőséget kap a bizonyításra, majd pár év folyamatos munka tapasztalataival felvértezve, bekerülve a színházi vérkeringésbe idővel akár arra is képessé válhat, hogy maga határozza meg egy hely arculatát. És a rendszer nyitott a másik irányba is: bármely jelentős alkotó belefáradva az állami struktúrában viselt felelősségteljes munkába, az állandó, média által gerjesztett reflektorfénybe, úgy léphet „vissza" egy kísérletbe, akár alkalmi csapattal is, hogy azt nem kell bukásként megélnie." (80.)

 

 

Produkciós házak

 

 

Schillingék azt javasolják, hogy az épülethez nem kötött társulatok munkájához „olyan produkciós házak jöjjenek létre, amelyeken nincs rajta a színházüzemeltetés minden nyűge". (81.) Elképzelésük szerint itt az állami támogatás „az épület, az infrastruktúra és a működtető személyzet finanszírozását biztosítja." Az egyes társulatok „profiltiszta pályázati rendszer" keretében „különböző futamidejű infrastruktúra használatot" nyernének el, „melyet a házban alkalmazott... műszaki és adminisztratív gárda szolgáltat..." Az infrastruktúrába tartozna „az eszközhasználaton túl... a modern píár, a produkciós turnészervező kapacitás is." „Legfeljebb hároméves befogadotti státuszt nyerhetnek el a kiemelkedő társulatok, akiktől cserébe valódi műhelymunka, nemzetközi kooperáció, rendszeres fesztivál-részvétel várható el." (82.)

„Mivel az itt működő csapatokra jellemző a mobilitás, a házak alkalmasak maradnak a hagyományos befogadói funkció ellátására is..., kisebb-nagyobb szemlék, fesztiválok lebonyolítására." (83.)

E javaslat értelmében a befogadó színházak kétféle típusát lenne érdemes megkülönböztetni. Aktív befogadónak nevezhetjük azokat a helyeket, melyek „feltételeket biztosítanak egy alkalmi vagy állandó társulatnak a produkciók létrehozására, ezzel szemben a passzív befogadó csak helyet ad a máshol létrehozott előadásoknak." (84.)

 

 

Produkciós társulatok

 

 

Csányi János, aki több ponton vitában állt Schillingékkel, fontos alapelvként szögezi le, hogy a színházi struktúra „mára szükségessé vált, de arányait tekintve nyilvánvalóan csak részleges" változtatásához, „csak és kizárólag olyan átalakításokat szabad kezdeményezni, melyek az adott helyen már megindult folyamatokat támogatják." (85.)

A „már megindult folyamatokat" tekintve ma azt látjuk, hogy a színházi struktúra már most is erős mozgásban van, rendkívül tagolt képet mutat, miközben a finanszírozási rendszer változatlan. A korábban említett 52 hivatásos színház mellett a 2004/2005-ös évadot feldolgozó Színházi évkönyvben országosan 11 állandó játszóhellyel rendelkező alternatív, illetve vállalkozói színházat számolhatunk össze. Emellett a kötet felsorol 18 szabadtéri színházat, amelyek állandó játszóhelyeken működnek. Ezek felének valamely önkormányzat a fenntartója, de költségvetési támogatásból ők is csak pályázat révén részesülhetnek.

Ugyanakkor a legutóbbi Színházi évkönyv felsorol 83 produkciós társulatot (a független báb- és gyerekszínházakat, illetve a tánctársulatokat is beleértve), amelyeknek nincs ugyan állandó játszóhelyük, de az elmúlt két évben azonos név alatt legalább egy produkcióval jelentkeztek. Előadásaikat vagy alkalmi játszóhelyeken vagy a 9 állami-önkormányzati fenntartású befogadó színházban, illetve a 6 pályázati pénzekből működő befogadó hely valamelyikében tartották.

A jelentős befogadó színházak már ma is „aktív befogadóként" szeretnének működni, ha lenne forrásuk ahhoz, hogy produkciós partnerként az előadások létrejöttéhez is hozzájárulnak, többségükben azonban még próbahelyet sem tudnak biztosítani a társulatok számára.(86.)) Ez gyakorlatilag ellehetetleníti a ma már működő független (produkciós) társulatok munkáját. (87.)

 

 

Produkciós alapok

 

 

Mindez természetesen a finanszírozás egész rendszerének újragondolását feltételezné. Erre a vita több megszólalója tesz különféle javaslatokat. „Ez a rendszer csak akkor lesz működőképes, ha egyidejűleg kialakul a produkciós források mainál bőkezűbb, ugyanakkor nivelláltabb és átláthatóbb rendszere." (88.)

A hivatásos és a struktúrán kívüli színházak között éles határt von ugyanis a finanszírozás módja, de még inkább a nagysága. Az előbbiek költségvetési automatizmusok alapján kapnak támogatást, az utóbbiak csak pályázatok révén. Ugyanakkor például a 2006-os költségvetés az önkormányzati színházak működési támogatásának csupán tizedét irányozta elő a színházak pályázati támogatására.(89.) Ld a 4. számú táblázatot. Ugyanebben az évben az NKA Színházi kollégiumának 331 millió forint volt a pályázati kerete.(90.) „Ebben benne van - a produkciós támogatáson kívül - a folyóiratoknak és a nyári színházak szánt pénz, sőt a külföldi kapcsolatok támogatása is. Ez durván a Magyarországon színházakra fordított összeg 2 százaléka."(91.)

E visszás helyzet megszüntetésére számos javaslat hangzott el a vitában: „Évek óta rendkívül alacsony a pályázható színházi alapok költségvetése. A pályázaton nyerhető céltámogatások új rendszerének kidolgozására és a pályázati keretek - jelenlegi struktúrafinanszírozással azonos nagyságrendre való - emelésére van szükség. Ez elsősorban a létrejövő új működési formákat, valamint a professzionális színházak háttérbázisait, a független csoportokat segítheti." (92.)

„A pályázatok lebonyolításában a jelenlegi szereplőket figyelembe véve a Nemzeti Kulturális Alap szerepét kellene megváltoztatni, megnövelni. Az alap forrásoldalon kibővülhetne, átvehetne állami pénzeket is, a szétosztás egyik formája lenne csak a pályázat." (93.)

„A produkciós alapok egy részét a befogadó helyekhez kell kihelyezni, hiszen nekik kell megrendelőként fellépniük a piacon, projekteket kitalálni, alkotókat megbízni s mindezt végső soron a közönség elé tárni"? (94.)

 

 

A repertoárrendszer és alternatívái

 

 

Ha ebbe az irányba bármilyen elmozdulás történne, az természetesen a műsorrendre is hatással lenne. Ma Magyarországon a színházak döntő többsége repertoárrendszerben játszik, mert az állandó társulatok léte ezt lehetővé teszi. „Repertoárszínháznak nevezik azokat a színházakat, amelyekben nem egyfolytában (en suite) játszanak egy darabot, hanem a heti műsorukon felváltva szerepel több darab." (95.) A repertoárjátszás az egyik legdrágább színházi forma. Nemcsak azért, mert állandó társulatot tételez fel, hanem azért is, mert „komoly raktározási és műhelyigénye van."(96.) Művészi szempontból viszont számtalan előnye van: „a közönség számára lehetőséget ad arra, hogy a repertoáron szereplő kínálatból mindenki szabadon válasszon, ugyanakkor az egymásra épülő művészi teljesítményeket sorozatban megismerve választásában magabiztosabban lehessen... A repertoárjátszás hosszú távú haszna, hogy igényes közönséget nevel." (97.)

Ugyanakkor „minél lazább a társulat, annál nagyobb a repertoár. És annál drágább a színház." „Meg kellene - meg lehetne - határozni az optimális repertoárnagyságot is. Például amikor egyes vidéki színházak éppen a repertoárjátszástól való búcsú határán egyensúlyoznak, akkor elég természetes felvetésnek tűnik néhány budapesti teátrum havi programjának tízféle előadását nyolcra csökkenteni, mert ez jelentős megtakarítást jelentene éves viszonylatban." (98.)

Nagy repertoár a művészi minőségre is kedvezőtlenül hat, mert aligha lehet jól szinten tartani egy olyan előadást, amiből csak havi egyet-kettőt játszanak (és még a bemutató után sem tartják folyamatosan műsoron). Cserébe viszont hosszabb életűek lesznek a produkciók: vidéken egy évadra elosztva játsszák le a helyi közönség nagyságának megfelelő előadásszámot, Budapesten pedig több évadon keresztül műsoron maradnak a bemutatók. Ez nemcsak abból fakad, hogy „a közönség az elmúlt évtizedekben, mondhatni, generációról generációra a repertoárjátszás gyakorlatára szocializálódott"(99.), hanem abból is, hogy a közönségvizsgálatokból egyértelműen az derült ki, „hogy a nézők a személyes információk és ajánlások alapján választanak ma is"(100.) - annak ellenére is, hogy az „utóbbi néhány évben olyan marketingstratégia jelent meg a budapesti színházak életében - bizonyos nagyszínházak nagy befektetéssel működő produkciói esetében -, amely teljes mértékben az üzleti élet fogásait használja". (101.)

Mivel a gyors reklámmal szemben a barátok, ismerősök szóbeli ajánlásai lassan hatnak, ezért még a legszélesebb közönségnek szánt sikerdarabok műsorra tűzését sem kockáztatja meg egyetlen színház sem en suite játékmódban, bár nyilvánvalóan ez lenne a leggazdaságosabb. (A kőszínházak közül Magyarországon egyedül a békéscsabai Jókai Színház játszik en suite, ezért minden produkciója egy hónap alatt le is kerül a műsorról.) Újabban kialakulóban van az ú.n. kis en suite játékmód, amikor egymás követő napokon, akár egy-másfél héten keresztül ugyanaz a darab van műsoron. Ilyen rend szerint tűzi műsorra musical-sikereit a Madách Színház, de a Krétakör is ezt a formát választotta. (102.)

 

 

Előadás túltermelés?

 

 

Visszatérő problémaként merül föl a vitában, hogy a társulati forma lazulásával párhuzamosan - azzal ellentétesen ható folyamatként - hihetetlen mértékben megemelkedett a produkciók száma. (103.) A legutóbbi Színházi évkönyv a 2004/2005-ös évadban 366 prózai és zenés bemutatót, 48 nyári színházi premiert, 84 új gyerekszínházi előadást, 88 táncszínházi bemutatót regisztrált (összesen 586 magyarországi bemutatót). Ez a magyarországi hivatásos, alternatív és vállalkozói színházak együttes „teljesítménye", amelyhez még hozzászámítható a határon túli magyar színházak 110 bemutatója.

A bemutatók listáját áttanulmányozva az derül ki, hogy a 2004/2005-ös évadban 31 olyan darab is volt, amelyet párhuzamosan több színház is műsorra tűzött. Ezek közül 11 darab 24 bemutatója kifejezetten szórakoztató előadás volt, 8 darab 17 bemutatója pedig gyerekszínházi produkció volt, tehát olyan előadások, amelyek eleve széles közönségre számítanak. Az is elgondolkodtató, hogy érdemes-e ugyanazt az operát ugyanabban az évadban két vidéki operatársulatnak is bemutatnia. Nem lenne-e hasznosabb az erők egyesítése és az előadások cseréje? A kérdés azért merülhet fel, mert a színházigazgatók döntő többsége elméletben pártolja a színházak közti együttműködést. Ezek közül közös produkciók létrehozását, bemutatók, produkciók cseréjét említik elsősorban.(104) Ugyanakkor a legutóbbi Színházi évkönyv bemutatólistáján a 366 kőszínházi produkció között mindössze 11 olyan akad, amely több színház együttműködésében született. (A leggyakoribb forma valamely kőszínház és nyári színház közös bemutatója.)

Egy másik, csak a hivatásos színházakra vonatkozó forrás szerint 2005-ben „4,5 millió néző 423 darabot látott 13 430 előadásban." (105.) Ha hinni lehet ezeknek a számoknak, akkor egy-egy bemutató átlagban 31,7 alkalommal ment, elődásonként átlagban 335 néző előtt. Ezek önmagukban nem is lennének rossz arányok, ha a valóság nem túlságosan szélsőségesen szóródna, ha nem lenne nagyon sok olyan vidéki előadás, amely - az egyeztetési gondok és a közönség szűkössége miatt - még 10-szer, 15-ször sem megy.(106.)

 

 

Turnérendszer

 

 

„Tudjuk, hogy mennyi nagyszerű előadás megy pocsékba, elsősorban vidéken, mert nem tudják elegendő ideig játszani. A helyi közönség elfogy, és az előadás meghal. Ennek alapvető oka, hogy nálunk nincs turnérendszer, a színházak nem tudnak, vagy nem akarnak egymással kooperálni. Gazdaságilag egyértelműen katasztrofális a veszteség, amit egy nagyszínpadi produkciónak a megtérülés előtti műsorról való levétele jelent." (107.) „A pályázati struktúra kiterjesztése új lehetőséget adhat a vidéki turnéjátszás modern rendszerének létrehozására, amellyel... a városi teátrumokon kívül a kistelepülések művelődési házai is a színházi szolgáltatásba kapcsolódhatnának." (108.)

Ugyanakkor számtalan érv is elhangzik a vitában ez ellen. Elsősorban az, hogy „egyáltalán nem gazdaságos egy produkciót egyik helyről a másikra szállítani. Hihetetlen tévedés azt gondolni, hogy... költségkímélő hatású..., ha eljátsszuk egy másik városban..., mert megnő az előadásszám. Ehhez egy nagyon egyszerű gazdasági dolgot kell tudni. Az úgynevezett dologi költségek - tehát a produkció előállításának tényleges költségei - alig teszik ki az összköltség 20 %-át, általában. A többi bér. Az emberi munka ára. Az emberi munka, amíg szállítjuk egyik helyről a másikra, annak az ára nő. Fizetni kell a szállást, emelni kell a béreket, pótlékokat kell adni stb. Tehát tulajdonképpen egy produkció utaztatása csak rendkívül különleges esetben tekinthető gazdaságosnak, általában költségesebb. (109.) (A hivatásos színházak működésének költségarányait mások is megerősítik.(110.))

Mások pedig azt hangsúlyozzák, hogy a vidéki városok közönsége ragaszkodik a saját színházához, a saját színészeihez, nem nézné nagyobb kedvvel ismeretlenek vendégjátékát.(111.) A turnérendszer hívei viszont a helyi közönségre gyakorolt pozitív hatását emelik ki.(112.)

 

 

Párhuzamos struktúrák

 

 

A fenti javaslatokra sokan úgy reagáltak, hogy Schillingék „mintha a saját modelljüket akarnák rákényszeríteni az egész magyar színházi életre." (113.)

Emellett mások azt is hangsúlyozzák, hogy „alapvetően és döntő többségben meg kell őrizni a jelenlegi repertoárrendszerű társulati működés feltételeit... Vagyis tilos kigondolt kényszerpályák, papíron született struktúrák mentén koncepciókat kreálni." (114.)

A kérdés lényege az, hogy „lehetséges-e párhuzamosan kétfajta struktúrát működtetni: a társulati repertoárrendszert és a befogadó helyekre épülő szisztémát. Ráadásul egy ilyen kis országban, ahol nagyobb befogadó közeg csak Budapesten van." (115.)

Ha a válasz igen, akkor egy vegyes rendszerben az alábbi formációk létezhetnének:

„Épület és társulat együtt van, egy szervezetben.

Ez a mai gyakorlatot jellemző állandó társulatos repertoárszínház.

A társulat ugyanakkor lehet zárt és nyitott, azaz vagy mindent megold egy zárt művészközönség..., vagy alkalmanként beenged a produkcióba másokat.

Ettől némiképp függetlenül a színház dolgozhat csak saját repertoárral, vagy kiegészítheti azt egy befogadói programmal...

Épület és társulat együtt van, de külön szervezetben...

A tulajdonos... a színház üzemeltetésére, a színházi tevékenység ellátásra megbíz egy

szervezetet...

Épület önmagában. Ez a befogadó színház...

A passzív befogadás nehezen tölti meg havi harmincszor a színházat. Ezért a színház
arra kényszerül, hogy saját vállalkozásban vagy még inkább kooprodukcióban létrehozzon olyan előadást, amely fölött a rendelkezés némi szabadságot biztosít számára a műsortervezésben.

Társulat önmagában.

Nem lehet teljesen épület nélkül, hiszen valahol próbálnia kell, anyagait raktározni kell, és a tevékenység adminisztrálása is helyigényes. De ez a hely nem feltétlenül egy színházépület, mert akkor visszatértünk az első változat valamely alfajához... A társulat itt is lehet állandó, azon belül nyitott vagy zárt...

A produkciós társulat egy alkalomra szerveződő művészcsapat..."

„Ha beválik, akkor az első lépés az állandó társulat felé..." (116.)

 

 

Profilok

 

 

Természetesen fölvetődik az a kérdés, hogy a fenti formációk milyen tartalommal telítődhetnek, azaz hogyan kapcsolódhatnak hozzájuk különböző színházi funkciók.

„A színházak között Budapesten meglévő munkamegosztás szempontjából a legkényesebb kérdés az igényes művészszínház és a szórakoztató (üzleti) színház megkülönböztetése. Ma az ilyen különbségtétel egzisztenciális fenyegetésnek hat. A szórakoztató kategóriába való besorolást privatizációs fenyegetésnek látják..."(117.)

A vita legtöbb megszólalója el is utasította a két színházi funkció megkülönböztetését.(118.) Csak néhányan érveltek amellett, hogy egy jövendő színházi struktúra kialakításához figyelembe kellene venni ezeket a szempontokat, „ami végeredményben a profilok tisztítását és a közszolgálatiság pontosabb megfogalmazását teszi lehetővé... A struktúra reformjának fontos eleme a színházak besorolásának alapvető meghatározása, mindenekelőtt a létrehozott társadalmi érték alapján, a közpénzekből támogatandó, illetve nem támogatandó célok meghatározásával. A kiemelt központi feladatot ellátó, jelentős társadalmi/művészi értéket képviselő (esetleg kísérleti műhelyként működő); szórakoztató színházi koncepciót megvalósító és tisztán piaci orientáltságú színházak besorolásával." (119.)

„A művész színház magas dotációja evidencia. A kategóriába való besorolás garanciát adhat erre. Ez azonban legalább olyan problémás, mint az üzleti színház besorolása. Nem lehet véglegesen eldönteni azt, hogy hány ilyen színház van - hol több, hol kevesebb -, hogy meddig működjön a megkülönböztetett támogatás mechanizmusa, hogy milyen objektív mérce segít a kiválasztásban." (120.)

Mások szerint viszont „le kell számolni a művészgőggel"(121.), és „állami-fővárosi fenntartással, kiemelten finanszírozott társulattal" kell működnie a szórakoztató műfajokat reprezentáló színházaknak is.

 

 

Nemzeti intézmények

 

 

Ebbe a kiemelten támogatott körbe „tartozna egy opera; az operett; egy populáris népszínház: magyar és külföldi klasszikusok műsoron tartásával; egy - a szó nemes értelmében vett - polgári bulvárszínház; egy kiemelkedő, kísérletező művészszínház: a kortárs színházkultúra ápolására, valamint egy gyerekszínház és egy bábszínház."(122.)

Egy másik elképzelés is kiemelt funkciót adna néhány, műfaji alapon kijelölt színháznak, bár a kört szűkebbre vonná, a szórakoztató intézményeket kihagyná közülük: ide tartozna egy drámai színház, egy opera- és balett-társulat, egy operettszínház és egy bábszínház. Ezek „nemzeti intézmények" lennének, amelyek „köréről és működésük módjáról törvénynek kell rendelkeznie."(123.) Tulajdonosuk és fenntartójuk az állam lenne, állandó társulattal és repertoárrendszerben működnének.(124.)

Ugyanakkor a jelenlegi nemzeti intézmények működését sokan kritizálják. „A Nemzeti funkciója nem az, ami a reformkorban volt. Nem egy épülettel kell reprezentálni a nemzeti identitást, hanem fontos, értékes alkotások terjesztésével..."(125.) „A Nemzeti [Színház] a magas dotáció ellenére sem színvonalával, sem sajátos műsorpolitikájával nem emelkedik ki a sorból."(126.) Ugyanakkor sok szó esik az Operaházról is, amely a legmagasabb dotációval működik, és - működésmódjából adódóan - a legnagyobb hiányt termeli. (127.)

 

 

Regionális színházak, városi színházak

 

 

A jelenleg működő vidéki színházaknak „mindenfajta közönségigényt ki kell szolgálniuk, ezért nem alakíthatnak ki sajátos profilt"(128.) Az ő esetükben a „művész- és szórakoztató színház... határai teljes mértékben összemosódnak. Nem szignifikáns az a réteg, akinek csak szórakoztató előadásokat kell játszani, de az sem, amelyik csak alternatív művész-színházi formákra kíváncsi".(129.) De van, aki úgy látja, hogy „minden feladatot, minden funkciót, minden műfajt nem lehet egy intézményre terhelni"(130.), „az egy város - egy színház modell érvényesülése gátat szab a kínálat növelésének s ezzel a közönség bővülésének".(131.)

Távlatilag a nagyobb városokban fölvethető több színházi intézmény működtetése is. Ez egybecseng azzal az elképzeléssel, hogy „az egyközpontú budapesti színházi környezettel szemben - egyes vidéki színházi bázisok regionális fejlesztésével - tudatosan törekedni kell az ellenpontteremtésre, az egészséges „versenyhelyzet", a többpólusú, valódi alternatívákat kínáló szakmai közélet megteremtésére."(132.)

A színházigazgatók kisebbsége véli úgy, hogy a majdan kialakuló(?) 6 „régiónak legyen vezető színháza. (A többség szerint erre nincs szükség.) (133.) Az egyik elképzelés abból indul ki, hogy „a régióközpontokban működő színházak a Nemzeti nevet viselik ma is... Nemzeti intézmények lehetnének... Fenntartójuk az állam lehetne (később a régióval közösen), ellátási kötelezettségük túlmutatna a városon, megjelennének a régió többi színházában is... A regionális Nemzeti Színház csak a nagyszínház épületét használná és egy stúdiót, ugyanis ezek fenntartását vállalja az állam. Az eddigi kamaraszínházakban, illetve más alkalmas helyeken a város üzemeltet(het)i saját színházát, színházait. Akár úgy, hogy fenntart intézményeket (városi színház, bábszínház, szabadtéri színház), akár úgy, hogy bérbe adja ingatlanát valamilyen magánvállalkozásnak."(134.)

„A regionális Nemzeti Színházak, valamint a Városi Színházak társulatos repertoárszínházak lennének. Minden egyéb színház létezhet társulat nélkül, azaz befogadó színházként, de létezhet társulattal is, sőt elvileg létezhet társulat is önállóan, de állandó épület nélkül."(135.) Ezzel szemben egy másik elképzelés csak a régióközpontokban hagyná meg az állandó társulatokat, a többi „vidéki színház befogadó jelleggel" működne, a programot alkalmi társulatok adnák en suite rendszerben", de megtörténne „színházi műhelyek befogadása pályázati rendszerrel".(136.)

 

 

Magánszínházak?

 

 

Bár a vitában megfogalmazódtak olyan vélemények, „hogy a magyar színházi életnek egy bizonyos szegmense megérett a piacra"(137.), a legtöbben úgy vélték, hogy „rentábilis, hasznot hozó színházat ma Magyarországon nem lehet működtetni."(138.) Távlatilag azonban többen számolnak a magánszínházak kialakulásával (139.), bár már vannak mai példák is arra, hogy „az olcsó infrastrukturális körülmények között is érvényesülő, kisebb létszámot igénylő, népszerű darabok esetében elképzelhető a közpénztámogatás nélküli működés. Az ilyen, üzleti színház nemcsak rentábilis, hanem hasznot hozó is lehet. Ez azonban az a ritka kivétel, amely erősíti azt a szabályt, hogy a színházak többsége támogatásra szorul..."(140.)

 

 

Áttekinthetetlen finanszírozás?

 

 

De hogy ez a támogatás milyen elvek és arányok szerint történjék, mindeddig nem kísérelte meg tisztázni a vita. Bár a színházigazgatók többsége jónak tartja a jelenlegi finanszírozási rendszert(141.), valójában ez mára áttekinthetetlenné vált. „Az állami támogatás mértékének megállapítása mögött - a szakma minden közreműködési aktivitása mellett - nem nagyon lehet felfedezni szakmai racionalitást."(142.) „A sok adat és számolás nem mutatott ki mélyebb összefüggést az egyes komponensek mögött... Feltételeztük, hogy a település lélekszáma, a színház összes befogadó képessége, a tagozatok száma, a realizált nézőszám és a támogatás mértéke között fennáll valamilyen összefüggés, ezt azonban a tények nem erősítették meg... A Budapest és a nagyvárosok valamint a kisvárosok színházi hármasságában a viszonyok további torzulása ragadható meg: mind az arányos teherviselés, mind az objektíve meglevő különbségeket kompenzáló központi támogatás mintha még inkább, mint korábban, csak ábránd lenne. A minisztériumi színházak... relatív gazdagságában és magánszínházak ismert alulfinanszírozottságában ugyanez az ellentmondás feszül."(143.)

 

 

Fővárosi színházak

 

 

„A fővárosi igazgatók többsége szerint budapesti színházak finanszírozási rendszere átláthatatlanná, rendetlenné, korszerűtlenné vált. Senki sem tudja pontosan, miért éppen annyi támogatást kap, amennyit... Az egy nézőre jutó támogatásban olyan jelentős különbségek vannak, amelyet nem indokol sem a színházak eltérő műszaki állapota, befogadóképessége, sem az előadásszám, sem a bemutatószám. A szakmával közösen és azzal egyetértésben mindenképpen tisztázni kell a fővárosi színházi finanszírozás alapelveit és normáit."(144.)

A főváros kulturális vezetése a helyzet „elemzése és az ebből következő teendők meghatározása helyett elmerül a saját intézményfóbiájában, amely aztán olykor a »nem tudunk ennyi színházat eltartani« kínosan hangzó tételébe torkollik."(145.) Ezen közben téves adatok is elhangoznak: „mindig roppant veszélyesnek érzem, ha hallom azokat az érveket, hogy Párizs két színházat tart el, Budapest 13-at - ezt például sűrűn hallom, mint érvet, és mindig nehezen állom meg, hogy azt ne mondjam: tessék igazat mondani! Ez ugyanis súlyosan nem igaz. Párizs 10, abszolúte városi pénzből működő színházat tart fenn, azon kívül minden kerületnek van egy színháza, amelyet fenntart. Aki erre kíváncsi, szívesen megnevezem a színházakat." (146.)

A mostani válsághelyzetben sem kerültek eddig szóba stratégiai kérdések, művészetpolitikai elképzelések. Egyelőre a támogatási rendszer átalakításáról van szó. „Az új elvek szerint fenntartásra és jegyár-támogatásra osztanák az apanázst. Az előbbi tartalmazná a rezsi, az igazgatás, az adminisztráció, a műszaki személyzet, valamint az állandó társulat költségeit. A produkciós finanszírozásnál előtérbe helyezné a gyerekszínházakat, a művészszínházakat, a kortárs műhelyt és az operettet".(147.) A javaslatról azonnal heves vita alakult ki, és most még nem tudni, hogy valóban ez alapján kerül-e sor a fővárosi támogatási rendszer átalakítására.

 

*

 

Úgy tűnik, hogy valami mindenképpen változni fog a magyar színházi struktúrában. De hogy mi és hogyan, az még kiforratlan. Mint ahogy még az is bizonytalan, hogy a változások nyilvánosság előtt zajló szakmai vitákban dőlnek-e el vagy a színfalak mögött zajló kemény érdekérvényesítő harcokban.

 

 

Lábjegyzetek:

1. Gáspár Máté: Forduló- és programpontok. [Válasz Csányi Jánosnak] Élet és Irodalom 2005. 1. szám

 

2. Feltűnő, hogy néha még akkor is személyeskedésbe fordul a vita, amikor valójában az álláspontok nem is állnak olyan távol egymástól.

 

3. Idézi Csányi János: Fordulópont. Jegyzetek az MTA színházi konferenciájának margójára. Élet és Irodalom 2004. december 17. 25. o.

 

4. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja. Kritika 2004. november 2-6. o. 5.

 

5. Ezek közül kettőnek szerkesztett változata meg is jelent: Megőrzés vagy változtatás? Kerekasztal-beszélgetés a színházakról. Vezette és szerk.: Sándor L. István. Kritika 2005. 5. sz. 2-6. o.; Közönség, finanszírozás, struktúra. Kerekasztal-beszélgetés a színházakról. Vezette és szerk.: Sándor L. István. Kritika 2005. 6. sz. 20-24. o.

 

6. Színházi jelenlét - színházi jövőkép. Tanulmányok a mai magyar színház helyzetéről. NKA kutatások 1. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest 2005. 232 o.

7. Csányi i. m. 25. o.

 

8. „Nem az a probléma, hogy beteg-e a társulati rendszer, hanem az, hogy ezek a hergelt, koholt viták is abba az irányba terelnek bennünket, hogy egyszer csak magunkról fogjuk kijelenteni, hogy köszönjük, nem kérjük a színházi intézményrendszert, mert beteg" - mondta Novák Eszter. In Megőrzés vagy változtatás?

9. „A társadalom átalakult, megváltoztatva a viszonyítási rendszert körülöttünk..." Csányi i. m. 25. o.

 

10. Schilling-Gáspár i. m. 2. o. Ugyanakkor van, aki a változás szükségét egyfajta nemzedékváltással is összefüggésbe hozza: „A konferencián visszanéző 60-as generáció lassan, de biztosan elvesztegeti azt az értéket, amit a 90-es évek fordulóján olyan sikeresen átmentett." Csányi i. m. 25. o.

 

11. „A színház szerintem olyan, mint egy nagy világvallás, aminek nagy sok temploma van. A hitvallásom ezzel kapcsolatban az, hogy az összes templomot meg kell őrizni. Azért kell harcolni, hogy lehetősége legyen mindenkinek az összes templomban a hitét gyakorolni" - mondta Konter László. In Megőrzés vagy változtatás?

12. „Itt nem lesz forradalom... Folyamatos fejlődés lesz... Azt gondolom, hogy a színházi struktúra organikusan változik." „Itt nem lesz forradalom". Beszélgetés Csizmadia Tiborral. Az interjút készítette Bóta Gábor. Színház 2005. április 9. o.

 

13. Babarczy László kijelentése. Mi változzon és hogyan a színházi struktúrában? Szakmai vita a színházi struktúráról a POSZTon. (2005. június 10. péntek 17.30) Olvasható a POSZT honlapján: http://poszt.com/

 

14. Uo.

 

15. „Takarékosságra és egész működési rendszerének megváltoztatására kényszerül a szolnoki Szigligeti Színház, miután eddigi, csaknem 700 millió forintos éves költségvetéséből hiányozni fog százmillió forint. Az intézményt fenntartó szolnoki önkormányzat ugyanis a romló gazdasági körülményekre hivatkozva ennyivel kevesebbet, a 270 millió forintos hozzájárulás helyett csak 170 milliós támogatást ad jövőre az intézménynek... Korábban az a hír is felröppent, megszűnik az intézmény önállósága, s a jövőben csak befogadó színházként szolgál majd. Ezt az információt cáfolta Szalay Ferenc, Szolnok polgármestere azon az egyeztető tárgyaláson, ahol Szikora János színigazgatóval a teátrum jövőjéről beszélgettek." Szolnoki színház: kevesebb pénz és előadás. Népszabadság 2006. december 4.

 

15.b Az operatársulatot négy magánénekes, két korrepetitor, 22 tagú kórus, valamint zeneigazgató, karmester és zenekarvezető alkotta." A pécsi „teátrumban tavaly 315 előadást tartottak, ebből 27 opera volt." Ungár Tamás: Nem lesz Pécsen operatársulat? Népszabadság 2007. február 19. 10. o.

 

16. Mégis lesznek színházbezárások? Népszava 2007. január 13.

 

17. A 2003-as adatok szerint a főváros 1 842 985 Ft-tal, a központi költségvetés 3 794 090 Ft-tal támogatja a fővárosi önkormányzat által fenntartott színházakat. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 54. o.

 

18. Mégis lesznek színházbezárások? Népszava 2007. január 13.

 

19. Szabó István: A színházi struktúra helyzete, a jövőre vonatkozó elképzelések. In Színházi jelenlét - színházi jövőkép 78. o.

 

20. Demszky Gábor: Reform vagy megszorítás? Népszabadság 2007. február 1. 17. o.

 

21. „Hiller István hivatalában fogadta a budapesti színházigazgatók delegációját... A miniszter egyetértett azokkal a színházigazgatói véleményekkel, amelyek szerint az egymilliárd forintos forráselvonás miatt súlyos helyzetbe kerülhet a 13 fővárosi tulajdonban lévő színház... «Hiller István a találkozót követően telefonon beszélt az MSZP budapesti frakcióvezetőjével, és megállapodtak abban, hogy a minisztérium mellett a fővárosi szocialista frakció is elutasítja a színházak finanszírozására javasolt költségvetési tervet. A miniszter tehát arra kéri a főváros vezetését, hogy dolgozzon ki új javaslatot» - áll a minisztérium közleményében." A pesti színigazgatók felmentek a miniszterhez. hvg.hu 2007. január 19. http://hvg.hu/kultura/20070119_hillerszinhaz.aspx

 

22. „Az MSZP-frakció kulturális munkacsoportja elfogadhatatlannak tartja, hogy csökken a fővárosi kulturális és oktatási intézmények támogatása - mondta Schiffer János, az MSZP országgyűlési képviselője, miután a frakció tagjai kulturális intézményvezetőkkel találkoztak. Schiffer János: elfogadhatatlan a fővárosi kulturális támogatás. NOL. Népszabadság online 2007. január 25. http://nol.hu/cikk/432910/

 

23. „A jelenlegi, de várhatóan még tovább finomodó álláspont szerint a tavalyi 307 millió forintos elvonás után az idén és jövőre egyaránt 400-400 millió forintos forrásszűkítésre számíthatnának a teátrumok" Hiller hárít, Demszky hátrál? A főváros enged a miniszter és a színházi lobbi nyomásának. Hírszerző 2007. január 30. http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=27907&noaccessible

 

24. „Teljesen átalakítják a színházak támogatásának rendszerét, ami az 1980-as évek óta kialakult szokásjogon alapul, és meglehetősen ötletszerű, de - a főpolgármester szerint - a politikának eddig nem volt bátorsága hozzányúlni." Demszky: Fájni fog. Nemcsak idén, jövőre is jelentős megszorításokra kényszerül a város. Népszabadság 2007. február 1. 6. o.

 

25. Színházi törvény megalkotását tervezi az oktatási és kulturális miniszter. 2006. augusztus 2. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&ctag=articlelist&iid=1&articleID=221115

 

26. Hiller István színházigazgatókkal egyeztetett. 2006. november 30. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&articleID=228199&ctag=articlelist&iid=1

 

27. Színházi törvény - megérkeztek a szakmai javaslatok a tárcához. 2007. február 1. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&articleID=228549&ctag=articlelist&iid=1,

 

28. Uo.

 

29. Szabó István: A színházi struktúra helyzete, a jövőre vonatkozó elképzelések. 85. o.

 

30. Idézi A kultúra helyzete Magyarországon című kiadványt (Magyar Művelődési Intézet) Szabó István i. m. 29. o.

 

31. Uo. Csányi János viszont más arányt hangsúlyoz: „2003-ban a teljes színházi struktúrára költött 27 milliárd forint az 5482 milliárd forint nemzeti össztermék 0,005-öd része" Csányi: Fordulópont 25. o.

 

32. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 29. o.

 

33. Dobszay János: Nézünk, mint a színházban. HVG 2006. június 17. 57. o.

 

34. Csányi János: Fordulópont 25. o.

 

35. Csizmadia Tibor megszólalása. Közönség, finanszírozás, struktúra 24. o.

 

36. Uo. Hasonlóképp az alulfinanszírozottságot tekinti a színházi struktúra egyik jellemzőjének Szabó is. i. m. 48. A színházigazgatók többsége „gyenge közepesnek értékeli saját színházuk anyagi helyzetét." Venczel Sándor: Színház és régiók. In Színházi jelenlét - színházi jövőkép

37. Gáspár Máté: Forduló- és programpontok

38. „Nekem iszonyatos bajom volt Schilling Árpád és Gáspár Máté dolgozatával, elsősorban amiatt, hogy egy olyan premisszából indult ki, amely valamilyen elvont gazdaságossági szempont alapján mérlegeli a mai színházi helyzetet. Arról beszél, hogy milyennek kéne lennie a struktúrának, hogy gazdaságos legyen. Vajon ugyanez a kérdés egy zeneszerző, egy szobrász vagy egy író alkotásával szemben fölmerül-e?" - vélekedik az egyik oldal. Harsányi Sulyom László megszólalása. In Megőrzés vagy változtatás?

39. „Szerintem Schillingék dolgozata egy felnőtt írás, amely szembenéz azzal a ténnyel, hogy ha az állam tizenkilenc vagy huszonhét milliárdot elkölt erre a szakmára (a pontos összegről viták folynak), akkor fenntartóként gazdaságossági szempontokat is mérlegelni kell. Schillingék azt gondolták végig, hogy ebből a nyamvadt összegből milyen mozgásirányok képzelhetők el, amelyet valószínűleg a fenntartó is támogathatónak vél, ráadásul még a szakmának is jót tenne." Szalai Szabó István megszólalása ugyanott.

 

40. „Én tehát óvatosan bánnék a struktúraváltással... Mikor tizenöt-húsz év múlva majd újra el tudná tartani ez a társadalom ezt a színházi struktúrát, akkor már nem lesz mit eltartania. Vagy nem lesz miből felépíteni újra, mert addigra megszűnt a színészképzés, elkallódtak a tehetségek. Nem folytatom a rémképeket." Harsányi Sulyom László megszólalása. In Megőrzés vagy változtatás?

41. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 2. o.

 

42. Csányi: Fordulópont 25. o.

 

43. Venczel Sándor: Színház és régiók 114. o. Jelenleg Vas és Nógrád megyében nincs színház.

 

44. Dobszay János: Nézünk, mint a színházban. HVG 2006. június 17. 57. o.

 

45. Színházi évkönyv. 2004/2005-ös évad. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2006. 461 o.

 

46. Például a Játékszínnek, a tatabányai Jászai Mari Színháznak, a pécsi Harmadik Színháznak nincs állandó társulata.

 

47. Győri Balett, Szegedi Kortárs Balett.

 

48. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 25. A 2005/2006-os évadtól, a zalaegerszegi Griff Bábszínház belépésével már 11 önkormányzati vidéki bábszínház működik.

 

49. Nézünk, mint a színházban 57. o.

 

50. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 28. o.

 

51. Uo.28. o.

 

52. http://www.szemle.film.hu/object.16b1e675-d089-44a1-822b-2d6f58b805eb.ivy

 

53. http://www.sunbooks.hu/portal/content/view/630/38/

 

54. Vásárhelyi Mária: „A színház egy zárt világ?" In Színházi jelenlét - színházi jövőkép 230. o.

 

55. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 75. o.

 

56. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

57. Szabó István: A színházi struktúra helyzete...35. o.

 

58. További sorrend a színdarabválasztásban: 2. a fellépő színészek, 3. a szerző és a cím, 4. a kérdezett szabadidejének alakulása, 5. melyik társulat adja elő, 6. rokonok, barátok, ismerősök véleménye, 7. az előadás rendezője, 8. a megjelent kritikák. Vásárhelyi Mária: „A színház egy zárt világ?" 184. o.

 

59. Dobszay János: Nézünk, mint a színházban. HVG 2006. június 17. 58. o.

 

60. Schilling Árpád: Vákuum. Előszó egy beszélgetéshez. Élet és Irodalom 2006. december 22. www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0651&article=2006-1230-1056-38LMBT

 

61. Az Ellenfény hősei. Ellenfény 2006/9. 7-8. o.

 

62. Máté Péter megszólalása. In Közönség, finanszírozás, struktúra

63. Csányi: Fordulópont 25. o.

 

64. Venczel Sándor: Színház és régiók 110-111. o.

 

65. Szűcs Katalin Ágnes: Egy szónoki kérdésre. Criticai Lapok 2004/12. 1. o.

 

66. Schilling Árpád-Gáspár Máté: Válasz Jordán Tamásnak. Kritika 2005. január 24. o. „A struktúra átalakítását célzó... kérdések... a kilencvenes évek elején... is már kizárólag arra vonatkoztak, hogy mutassunk rá arra a színházra, amelyiket be kellene zárni. Az ember nem azért nem mondja meg, hogy melyik színházat kéne bezárni, mert - a sajátján kívül - nincs rengeteg ötlete erre, hanem azért nem, mert pontosan tudja, hogy azt a pénzt, amit így meg lehetne spórolni, azt többé már egyáltalán nem a színházakra fogják fordítani. Máté Gábor megszólalása. In Közönség, finanszírozás, struktúra

67. Novák Eszter megszólalása. In Megőrzés vagy változtatás?

68. „Azt gondolom - és nem fogok sokat dicsekedni a Katonával -, hogy amikor Londonban a hátsó kijáratnál vártak az angol színészek, főképpen a Royal Shakespeare Company tagjai, és azt mondták: „- Hát igen, az összjátéknak ez a szintje nálunk elképzelhetetlen.", akkor ezen azt értették, hogy azért, mert náluk nincsenek 15-20 éve együttdolgozó színészek, akik olyannyira összecsiszolódtak stilárisan is, hogy az együttműködésük magában is minőség" - mondta Zsámbéki Gábor a POSZTon zajló vitán. Mi változzon és hogyan...

69. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 38-39. o.

 

70. Dobszay János: Nézünk, mint a színházban. HVG 2006. június 17. 60. o.

 

71. Szikora János megszólalása. In Megőrzés vagy változtatás?

72. „Kisebbségi" igazgató vélemények. Venczel Sándor: Színház és régiók 111. o.

 

73. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 39. o.

 

74. Szalai Szabó István megszólalása. In Megőrzés vagy változtatás.

 

75. Zsámbéki Gábor mondta a POSZT-on zajló vitán. Mi változzon és hogyan...

76. Goda Gábor megszólalása ugyanott

 

77. „Én természetesen úgy gondolom, hogy a Katona sok mindent tett és kitalált ez ügyben, és hogy továbbra is - miután én magam hiszek a társulati rendszerben - minden erőmmel ennek a gyógyításán fáradoztam és dolgozom mind a mai napig, azért, hogy egy egységes, és folyton fejlődésköteles társulattal dolgozzam együtt" - mondta Zsámbéki Gábor a POSZT-on. A „Jászai Mari Színház valójában inkább egy művelődési ház, amelybe - az alacsony költségvetés miatt - nem áll módunkban társulatot szerződtetni. Viszont van lehetőségünk egy virtuális társulatot építeni: évek óta ugyanazokat a színészeket hívni a különböző előadásokba. Mivel azonban nem tudjuk őket a tatabányai színházhoz kötni, így ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy épp ki hogyan ér rá" - mondta Novák Eszter az első struktúravitán. In Megőrzés vagy változtatás?

78. Elhangzott a POSZT-on zajló vitán. Mi változzon és hogyan...

79. „Valahogy nem eléggé nyitottak a társulati szituációk. Nagyon hamar, hat-nyolc év alatt elöregszik egy-egy társulat, de a legtöbb helyen nincs meg az a fajta nyitottság, hogy új szintre helyezve folytatható legyen az, ami addig történt. Ehelyett mindenki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit egyszer összehozott" - mondta Regős János ugyanott.

 

80. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

81. Máté Péter megfogalmazása. In Megőrzés vagy változtatás?

82. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 3. o.

 

83. Uo. 4. o.

 

84. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 66. o.

 

85. Csányi János: Fordulópont 25. o.

 

86. „Amikor egy társulat odamegy a [Szabó] Gyurihoz, hogy szeretne ott játszani, akkor az első dolog, amit a társulat mond, hogy legalább két hónapot szeretnénk dolgozni, s ehhez a minimális feltétel, hogy legyen egy próbahelyünk, és ott legyen pénz, amiből összerakjuk az előadást. A pénzzel forduljon mondjuk máshoz, de mondjuk próbahelyet kapásból nem tud adni neki sem a Gyuri, sem bármilyen más befogadó színház. Schilling Árpád megszólalása a POSZT-on lezajlott vitán.

 

87. „Az egyik legfőbb probléma, hogy létrejönnek ugyan struktúrán kívüli előadások, csak épp nem lehet őket játszani, mert nincs hol. Katasztrofálisnak tartom a befogadó színházak hiányát... Ha az egyik helyről összekoldulom a pénzt az öt színészre, akkor utána a befogadó hely úgy kicsontoz bennünket, mint a csirkét, mert a legjobb esetben megkapjuk esetleg a bevétel egy részét, ami stúdiószínházban nevetséges összeg, de abból kell fizetni a terembért, a műszakot, a jogdíjat, a színészeket és minden mást... A birtokon belüli színháznak úri kedve - és anyagi lehetőségei - szabják meg, hogy kit enged bemutatkozni. Rettenetes nagy hiány van játszóhelyekben, ezen sürgősen változtatni kellene... - Kőváry Katalin megszólalásai. In Közönség, finanszírozás, struktúra

88. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

89. A helyi önkormányzatok színházi támogatása. 7. számú melléklet a 2006. évi költségvetési törvényhez. http://www.koesz.helyinfo.hu/domain8/files/modules/module15/22410BB54597D9406.pdf

 

90. http://www2.nka.hu/OPPortal/portal/cn/DefaultContainerPage/Kezdolap;jsessionid=783F2C65C7E6674CF6A1435CECB07AE4

 

91. „Itt nem lesz forradalom" Beszélgetés Csizmadia Tiborral 8. o.

 

92. Csányi: Fordulópont 25. o.

 

93. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

94. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 68. o.

 

95. Németh Antel lexikonszócikkét idézi Szabó István. I. m. 36. o.

 

96. Uo. 70. o.

 

97. Uo. 42. o.

 

98. Uo. 42. o.

 

99. Uo. 35. o.

 

100. Uo. 84. o.

 

101. Csóti József megszólalása. In Közönség, finanszírozás, struktúra

102. „...azt mondják, hogy Magyarországon nem lehet kis en suite játszani. A Krétakör mégis ezt teszi, mert így a leggazdaságosabb. A közönség meg elfogadta ezt a játszási rendet, és jött velünk." Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 6. o.

 

103. Zsámbéki Gábor beszélt erről a POSZT-on zajló vitán

 

104. Venczel Sándor: Színház és régiók 109. o.

 

105. Dobszay János: Nézünk, mint a színházban. HVG 2006. június 17. 57. o.

 

106. „Az elmúlt öt évben készült előadásaim átlagos előadásszáma tizenkettő körül jár. Miközben úgy érzem, hogy nagyon értékes dolgokat hozunk létre, azt is látom, hogy rögtön ki is dobjuk őket. Ez erkölcsileg és anyagilag is elkeserítő. Rosszul vagyok, ha arra gondolok, mennyi pénzt költünk el egy előadásra, amit tizenkétszer játszhatunk el" - mondta Novák Eszter. In Megőrzés vagy változtatás?

107. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 2. o.

 

108. Csányi: Fordulópont 25. o.

 

109. Babarczy László megszólalása a POSZT-on. Mi változzon...

110. „Az adat, amit te említesz arra, hogy egy produkció mibe kerül egy ilyen színházban, az nemzetközileg általános, illetve ennél rosszabb. Ahol 8-10 % fordítódik magukra a produkciókra és a többit tulajdonképpen a nagy hajó irányítása emészti fel, az intézményé, a nagy, buta, lomha, nehézkes, iszonyatosan sok szabályzóval terhelt hajó irányítása és működtetése - az bizony általános. Olyan állami fenntartású színház, amely 20 %-nál jobbat tud produkálni, mint a produkciókra fordított összeget, az rendkívül büszke magára Európában. Ezeknek az intézményeknek és a magyar színházaknak is az egyes számú tétele a bér. Az a legmagasabb összeg" - mondta Zsámbéki Gábor a POSZT-on. „A Radnóti Miklós Színháznak az éves költségvetése közel négyszázmillió forint. Van négy bemutatónk, ezek költsége mintegy negyvenmillió forint. Minden külső műhelyben készül, semmiféle kapacitása nincs a színháznak. Tehát a produkciók bemutató költsége nagyjából az éves költségvetés tíz százalékát teszi ki. A működési költség, a bér és az iszonyatosan magas munkaadói terhek nagyon nagy részét elviszik az éves költségvetésnek" - mondta Csóti József. In Közönség, finanszírozás, struktúra

111. „...micsoda butaság például az is, hogy a vidéki színházak egy részét át kellene alakítani befogadó színházzá! Én magam elég sok helyre járok színházba, vidéken mindig azt látom, hogy azoknak a városi polgároknak hallatlan fontos, hogy náluk van színház. Az igenis egy közösségi találkahely. Azok a vidéki emberek szeretik, hogy nekik saját színészeik vannak, saját előadásokkal, tehát egyáltalán nem mennének el utaztatott előadásokat nézni. Csak olyan ember gondolhatja, hogy bármelyik vidéki színházat regionális intézménnyé kell átalakítani, aki még életében nem dolgozott vidéki színházban" - mondta Máté Gábor.

 

112. Gáspár Máté beszélt erről a POSZT-on zajlott vitán: „Mi rengeteget turnézunk, a Krétakör ebben az évadban 50 fölött játszott külföldön és 30 körül vidéken. Tudjuk, mivel jár az. Milyen plusz művészeti befektetést igényel az, milyen terhet ró a társulatra, hogy a színvonal ne csökkenjen, hanem esetleg még emelkedjen is. De ezeknek a turnéknak a helyi közönségre gyakorolt hatása sokkal nagyobb, mint amennyivel tőlünk ez több befektetést igényelt. És én azt szeretném, ha róluk lenne szó, tehát ha arról gondolkodnánk, hogy ha mi elmegyünk egy Békéscsabának megfelelő francia városba, akkor hogyan alakítható az ki, hogy két-három év alatt törzsközönsége lesz egy sehonnai, egy teljesen ismeretlen, lényegtelen, nem jegyzett magyar társulatnak. El nem tudom képzelni a dolog inverzét, hogy egy független szektorban működő francia társulat Békéscsabán gyökeret ver, és törzsközönséget alakít ki... Ez strukturális probléma, ez mentális probléma, hogy ha azt mondjuk, hogy meg sem kíséreljük a békéscsabai helyzetben ennek a mentalitásnak a kialakítását, akkor szerintem a színház nem csinálja a dolgát.

 

113. „Itt nem lesz forradalom". Beszélgetés Csizmadia Tiborral 9. o.

 

114. Csányi János: Fordulópont 25. o.

 

115. Szabó György megszólalása. In Közönség, finanszírozás, struktúra

116. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 17. o

 

117. Uo. 83. o.

 

118. Csizmadia Tibor: „Amikor efféle kérdéseket hallok, zavarba jövök, mert hirtelen az az érzésem támad, hogy szét kéne osztanunk magunk közt a feladatokat, úgy, ahogy ez a pártállami időkben történt..., annak idején kijelölték Pesten, hogy melyik színház mit játsszon: melyik legyen a művészszínház, melyik az ifjúsági színház és melyik a gyerekszínház stb. Én nem hiszem, hogy így szétválaszthatók lennének a funkciók. Természetesen minden színháznak van programja, amely megteremti a maga közönségét." In Közönség, finanszírozás, struktúra. Tasnádi Csaba: „nekünk nem 'szórakoztató' vagy 'művészszínházi' produkciókat kell csinálnunk, hanem egyszerűen jó és izgalmas előadásokat." In Közönség, finanszírozás, struktúra. Székhelyi József: „a kategóriákat, hogy népszínház, szórakoztató színház, bulvárszínház, művészszínház, ezeket egyszerűen elfelejtetném, mert minden esztétikai kategória a mai zűrzavaros időkben zűrzavar-esztétikát szül, a zűrzavar-esztétika semmire sem használható. Színházi értelemben a legnagyobb magyar esztéta Kiss Manyi volt, aki azt mondta, jól köll spilázni, és kész. Ezt az egész esztétikai szócséplést borzasztó diszfunkcionálisnak és fölöslegesnek érzem." In Közönség, finanszírozás, struktúra.

119. Csányi János: Fordulópont 25. o.

 

120. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 83. o.

 

121. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 6. o.

 

122. Uo. 3. o.

 

123. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 61-62. o.

 

124. Uo. 73. o.

 

125. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

126. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 83. o.

 

127. „A rendszerből adódóan napi egy-másfél milliós veszteség képződik, mert az egy napra jutó támogatásból és saját bevételből nem jönnek ki. Félreértés ne essék: ez télen-nyáron így van, akár van előadás, akár nincs, a puszta létezése drágább, mint a lehetőségei... Ez év végére durván másfél milliárdos hiányt eredményezhet." Megyeri László: Bér-gyilkos voltam az Operában. Színház 2006. november 33. o.

 

128. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 80. o.

 

129. Tasnádi Csaba megszólalása. In Közönség, finanszírozás, struktúra.

 

130. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 52. o.

 

131. Uo. 34. o.

 

132. Csányi János: Fordulópont 25. o.

 

133. Venczel Sándor: Színház és régiók 111-112. o.

 

134. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 64. o. Például „A Szegedi Nemzeti Színház és Opera székhelyi előadásain túl klasszikus drámákkal és operákkal ellátja a régi másik két városának színházát... Szegeden működik/működhet még a Szegedi Városi Színház a Kamaraszínházban és a szabadtér, mindkettő a város fenntartásában, továbbá a Kövér Béla bábszínház, továbbá egy kabaré (magánvállalkozás formájában), valamint egy alternatív műhely (közhasznú szervezetként). A leírt példa nem vág teljesen egybe a jelenlegi helyzettel, de nincs is messze tőle." Uo. 65. o.

 

135. Uo. 65. o.

 

136. Schilling Árpád-Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

137. Csóti József megfogalmazása: „Nem rossz vagy színvonaltalan produkciókról van szó, csak arról, hogy ezek az üzleti fogásokat alkalmazó produkciók kihívást jelentenek mindazok számára, akik kisebb helyen, rövidebb szériákra törekedve, kevesebb befektetéssel hoznak létre produkciókat. Ebből a szempontból valóban jogos a kérdés, hogy nem kellene-e kitenni piacra - ha nem is intézményeket, ha nem is színházakat, de - bizonyos produkciókat." In Közönség, finanszírozás, struktúra.

 

138. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 35. o.

 

139. „...a közeljövőben is várható változások szempontjából is lényeges formáció, amikor közösségi tulajdonban lévő épületben egy magánszervezet lát el közfeladatot. Ebben az esetben a tulajdonos szerződést köt a bérlő/üzemeltető magánvállalkozással, az által igényelt tevékenység ellátására." Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 69. o. „Magánszínházak. „Csökkentett állami hozzájárulás az épületek működtetéséhez. A népszerű kínálatot részbe a közönség tartsa el (emeliu98té., t helyárakkal), részint pedig a tehetős társadalmi réteggel kapcsolatot kereső vállalati szféra (szponzorizáció). Schilling Árpád- Gáspár Máté: A színházi struktúra modernizációja 4. o.

 

140. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 77. o.

 

141. Venczel Sándor: Színház és régiók 113. o.

 

142. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 47. o.

 

143. I. m. 58. o.

 

144. Venczel Sándor: Színház és régiók 112. o.

 

145. Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 34. o.

 

146. Zsámbéki Gábor mondta a POSZT-on zajló vitán.

 

147. Az elképzelés „négy kategóriát javasol, a támogatási szorzó és az átlagos nézőszám szorzata határozná meg az adott intézmény részesedését a jegyártámogatásból. Kimagaslóan fontosnak értékeli a Bábot, a Katona Józsefet és a Trafót (hatos szorzóval számol), kiemelten fontosnak a Kolibrit, a Radnótit, az Örkényt és az Új Színházat (négyes szorzó), emelt összeget ítél az Operettnek (kettes szorzó) és normál mértéket a Vígnek (egyes szorzó). A többiek (Mikroszkóp, József Attila, Vidám, Thália és Madách) nem kapnának ebből a kalapból. A rendszernek vannak vesztesei és nyertesei. Előnyösebb helyzetbe kerülnek az eddig alulfinanszírozottak, mint például a Vidám Színpad, a nagy vesztes pedig a József Attila, amely - még a dolgozat szerint is - veszélybe kerülhet." Szemere Katalin: Ne a széket melegítsük, hanem az épületet. Népszabadság 2007. február 7.

 

 

Táblázatok

 

1. számú táblázat

A színházi támogatások részesedése a kulturális kiadásokban

 

A költségvetés kulturális kiadásai, folyó áron, millió Ft

Ebből a színházak kiadásai, folyó áron, millió Ft

A színházak kiadásai az összes kiadás százalékában

1996

77 939

11 083

14,2 %

1997

60 738

13 835

22,8 %

1998

69 928

16 372

23,4 %

1999

76 675

18 053

23,5 %

2000

96 043

16 811

17,5 %

2001

132 115

19 921

15,1 %

2002

148 082

22 606

15,3 %

2003

163 385

26 157

16,0 %

 

Forrás: Szabó István: A színházi struktúra helyzete... 29. o. In Színházi jelenlét - színházi jövőkép. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2005.

 

2. számú táblázat

Színházba járásgyakorisága

 

1979 Színházi városok

2005 Színházi városok

2005 Teljes lakosság

Havonta

13

3

3

Évente többször

18

14

10

Évente egyszer-kétszer

16

15

13

Ennél ritkábban

12

22

21

Nem jár színházba

41

46

53

Összesen

100

100

100

 

Forrás: Vásárhelyi Mária: „A színház egy zárt világ?" 153.o. In: Színházi jelenlét - színházi jövőkép. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2005.

 

3. számú táblázat

Az ország színházi ellátottsága régiók szerint

Régiók

Népesség

Ezer fő

Az össz-népesség

%-ában

Színház-látoga-tások száma, ezer

Összes

néző

%-ában

Normál férő-

helyek száma

Az országos

összes

%-ában

Az ezer főre jutó nézők száma

Egy férő-helyre

jutó

látoga-

tások

száma

Szín-házak száma*

Közép-Magyarország

2 830

28 %

2 366

56 %

15 570

51,4

836

152

30**

Nyugat-Dunántúl

1 003

9.9 %

408

9,7%

3 065

10,1 %

407

133

6

Közép-Dunántúl

1 113

11%

312

7,4%

2 318

7,6 %

280

135

5

Dél-Dunántúl

984

9,7 %

244

5,8%

2 270

7,5 %

248

107

5

Észak-Alföld

1 547

15,3 %

365

8,7 %

2 575

8. 5 %

238

142

4

Dél-Alföld

1 360

13,4 %

258

6,1%

2 481

8,2 %

207

104

4

* Bábszínházakkal együtt

**Ebből 1 Pest-megyében

Közép-Magyarország: Budapest és Pest megye

Nyugat-Dunántúl: Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megye

Közép-Dunántúl: Veszprém, Komárom-Esztergom és Fejér megye

Dél-Dunántúl: Somogy, Baranya, Tolna megye

Észak-Alföld: Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

Dél-Alföld: Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megye

Forrás: Venczel Sándor: Színház és régiók 133. o. In Színházi jelenlét - színházi jövőkép. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2005.

 

4. számú táblázat

A 2006-os költségvetés előirányzatai a helyi önkormányzatok színházi támogatására

Előirányzat

Millió Ft

Automatikus támogatások

 

Önkormányzati kőszínházak központi működtetési hozzájárulására

9 479,7

Önkormányzati bábszínházak működtetésére

387,3

Pályázati támogatások

 

Szabadtéri színházak működési támogatása

290

Nemzetiségi színházak működési támogatása

102

Színházi vállalkozások, alternatív műhelyek működési támogatása

109

Kiemelt alternatív műhelyek működési támogatása

160

alternatív tánc és mozgásszínházi műhelyek működési támogatása

55

kiemelt alternatív tánc- és mozgásszínházi műhelyek működési támogatása

90

alternatív színházi és táncszínházi társulatokat befogadó műhelyek működési támogatása

137

 

Forrás: http://www.koesz.helyinfo.hu/domain8/files/modules/module15/22410BB54597D9406.pdf

 

5. számú táblázat

Színházi műfajok nézői értékelése és rangsoruk a lakhely és a színházba járás gyakorisága alapján

Műfajok

A nézői értékelés átlaga

Budapesti

Vidéki

város

Község

passzív

elég passzív

közepes

aktív

nagyon aktív

Vígjáték, komédia

4,24

1.

1.

2.

2.

1.

1.

1.

1.

Kabaré

4,19

2.

2.

1.

1.

2.

2.

2.

2.

Musical

3,47

3.

3.

4.

4.

4.

3.

3.

2.

Operett

3,32

4.

4.

3.

3.

3.

4.

5.

5.

Dráma, tragédia

2,74

5.

5.

5.

5.

5.

5.

4.

4.

Táncszínház

2,37

8.

7.

6.

8.

6.

6.

6.

7.

Gyerekszínház

2,30

10.

6.

7.

6.

7.

7.

7.

9.

Bábszínház

2,21

7.

8.

8.

7.

8.

8.

8.

10.

Opera

2,05

6.

10.

10.

10.

10.

9.

9.

6.

Balett

2,02

9.

9.

9.

9.

9.

10.

10.

8.

Alternatív színházi produkciók

1,49

11.

11.

11.

11.

11.

11.

11.

11.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Forrás: Vásárhelyi Mária: „A színház egy zárt világ?" 189. és 196. o. In: Színházi jelenlét - színházi jövőkép. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2005.

 

6. számú táblázat

Színházi előadások műfaji megoszlása %-ban

Műfaj

arány

Prózai előadás

51%

Zenés, víg, operett

21 %

Opera, dalmű, balett

9%

Gyerekdarab

12%

Irodalmi

2 %

Kabaré

3 %

Egyéb

2 %

 

 

Forrás: HVG 2006. június 17. 58. o.

08. 03. 23. | Nyomtatás |