Kis Szubjektív Carmenológia

Ha Carmenről beszélünk, általában nincs helye formabontó asszociációknak vagy mélylélektannak sem a klasszikus, sem a kortárs balett színpadán: a „kanonizált" Carmen-figura és Carmen-szüzsé - amely inkább kötődik a Bizet-operához, mint Mérimée prózájához - örök és már-már érinthetetlen. Továbbá remekül kihangsúlyozza a klasszikus és kortárs balett bizonyos irányzatainak rokon jellegét, hiszen mindkét esetben a történetre épülő mozdulat a koreográfia alapegysége. A világosan követhető narratívát „kottázza" színpadi mozgássá, tánccá a koreográfus - a Carmen pedig erre a célra tökéletesen működő alapanyag. Az opera-librettó főbb vonalai születnek újjá újra és újra a táncszínpadokon, olyan archetipikus hősökkel, mint a veszélyesen vonzó cigánylány, a szerelemre lobbanó José, és a kihívó torreádor - továbbá negyedik komponensként ott az elkerülhetetlen tragédia. A felszín, a színpadi „csomagolás" változhat, de a tartalom és a nézőpont alig, holott a leggyakrabban reprodukált verzió bizony csupán újrakeveri a megszokott árnyalatokat, de nem gondol semmi újat a nőről, aki minden mozdulatával csábít. Vagy a férfiról, aki kíván, és akar, és - féltékenységében - öl...

Bizet, illetve Rodion Schedrin művében zeneileg nagyon pontosan meghatározott a dinamika - ez pedig rendszerint a Carmen-koreográfiákra is erősen kihat. Csoportos és egyéni koreográfiák, mozgássorok váltják egymást a jól ismert zenei motívumok mentén, dallamívről dallamívre. A jelentősebb csomópontok a mozdulatok szintjén rendszerint duettek vagy fokozatosan duetté változó többszereplős jelenetek. Carmen és az őr. Carmen és a torreádor. Carmen és az ő ellenállhatatlan vonzereje - ez egy ilyen szerep. A „carmenség" mint minőség erre predesztinálja a címszerepet táncoló művészt: önálló, mindent elhomályosító figurává kell emelnie a női csáberőt, a vonzó és tökéletes nőiességet. A mindenek felett vonzó nő esszenciáját reprodukálni színpadon nem könnyű feladat - épp a hitelesség szempontjából. Olyan figurát kell létrehozni, amely leginkább egy megtestesülő idea: ám Carmen mégsem olyan, mint a balettszínpadok hattyúi vagy tündérei. Akár olyan is lehetne - ha itt nem kifejezetten az erotikus kisugárzás állna a középpontban. De az áll. A tündér típusú ábrázolás lehet szép, ám teljesen hiteltelenné teszi a karaktert. Carmen sugárzó hús-vér valósága itt ugyanis lényegi fontosságú. Ahogy a testiség, a fizikai közelségből fakadó, leküzdhetetlen vágy is az.

A Szegedi Kortárs Balett Carmen variációk című két részből álló előadása két különböző, mégis nagyon hasonló Carment állít egymás mellé: Uri Ivgi koreográfiáját és Juronics Tamás interpretációját. Egy este - két koreográfia - egy Carmen. Lényegében egy és nem kettő: és itt nem csupán Barta Dóra személyére gondolok, aki két különböző „szövegkörnyezetben" is magára öltheti Carmen figuráját (A csodálatos mandarin „Lány" alakja után a Nőt.). A Szegedi Kortárs Balett koreográfusaként is tevékenykedő, Harangozó-díjas táncos számára ez a duplikált címszerep szép és testhezálló feladat - mozdulatokban, tónusban, testtartásban többnyire pontosan hozza a figurát mindkét verzióban. A figurát - pontosabban a karakter felszíni rétegét. Márpedig éppen ez a felszíni „carmenség" az, ami a figurában olyan problematikus, a Carmen-koreográfiák nagy többségében pedig meghatározó erejű - ez a különös, az elvárásoknak megfelelő, kiszámítható „carmenség" a szegedi variációk mindegyikében nagyon erősen jelen van. Ez pedig egyszerre értékelhető „figura-hűség" és megmagyarázhatatlan alkotói visszafogottság. A carmeni jellem és jelenlét ugyanis egyrészt nagyon konkrét és fizikai (kellene, hogy legyen), másrészt roppant sok sztereotípia működik a karakter kapcsán (szépség, erő, szenvedély, fékezhetetlen szabadságvágy), amelyeket felül lehetne-kellene írni.

Mindkét koreográfia alapvonalát ez a bizonyos carmeni minőség határozza meg. Az első pillanattól kezdve a tömegből kiváló-kiemelkedő egy alapelvén működik minden mozdulat, mozgássor. Az ismert narratíva elvárásként funkcionál: mindkét darab esetén már az első tömegjelenetben is önkéntelenül azt keresem, vajon melyikük (lesz) Carmen. Nem tudom az-e a jobb, ha már az első pillanatban sejtem, vagy az árulkodó és izgalmas, ha nem tudom egyértelműen eldönteni, de mindenképp meg kell történnie. Eltérő mozdulatok, más testtartás, a csoportos koreográfiától különböző mozgás és dinamika - ilyen apró mozzanatok mentén körvonalazódik Carmen, aki mozdulatról mozdulatra válik ki a tömegből.

Uri Ivgi izraeli koreográfus „Carmen-csomagolása" börtön-hangulatú. Zárt tér, szürke, nyomasztónak szánt atmoszféra: ventilátor-fény, fekete ruhás őrök hatalmas tornyokban, kötelek-láncok, a rabok szürke rabruhában, kenyértésztát gyúrva. Ez utóbbi - a tésztára a megtévesztésig hasonló babzsákszerű tárgy - a koreográfia alap-kelléke is: hangeffekt, eszköz, játékelem, a visszafojtott indulatok kifejeződésének eszköze. Keresztirányú mozgások a színpadon, visszatérő mozdulatokkal egyénített figuracsoportok. Mikroszinten, gesztusokban is másként mozdulnak a rabok, és másként az őrök. A csoportos koreográfiák gyakran hármas elrendezésűek: három őr, három lány, három pár. Ezt töri meg újra és újra Carmen érkezése - Barta Dóra Carmenje minden alkalommal újraírja a környezete mozdulatait, hiszen érkezése pillanatában ő kerül a mozgásrendszer középpontjába. Carmen mozdulatai gyűrűznek át rabtársainak mozdulataiba (visszhangszerűen másolják mozgását a lázadás-jelenetben), ahogy az ő mozgására épül az őrök válasz-koreográfiája is. Kiszolgáltatottsága látszólagos: ő válik dominánssá a Joséval való duettben és a torreádorral (itt rabtárs és szerető) való szerelmi jelenetben is. Carmen figurája egyetlen hatásos és hatásvadász gesztussal a jelmezek szintjén is kiemelkedik: kékesszürke rabruha és vörös bugyi - kivillanó megkülönböztető „bélyeg", a „carmenség" vizuális megfogalmazása, jele, amely a szerelmi jelenetben hangsúlyos koreográfiai elem is. A „carmenség" itt, ebben a koreográfiában elsősorban pozíció és viszonyokat újraíró erő...

Juronics Tamás koreográfiájában ál-luxus és látszatelegancia fedi a valódi történetet és koreográfiát: pezsgő, cigaretta, pénz, ékszerek, üvegpoharak, torreádor-ruhás chippendale-fiú tangában, bizonytalan kommandó-parancsnok José. Koreográfus és táncos olykor láthatóan belefeledkezik a színpadon teremtett miliőbe - holott ez a néző feladat lenne. Lenne. Pillanatokra ugyanis nem érezni egyértelműen, hogy a látvány és a klisékből épített „szövegkörnyezet" született a történetért vagy fordítva. Hatalmas üvegakvárium, színes üveglapok a háttérben, rajta lecsorgó víz (majd vér) - egyszerre fal, ajtó és látványelem. A kisestélyik és magas sarkú cipők sznob, színes-csillogó káoszából kezdetben alig tűnik ki Carmen (míg az első verzióban pillanatokra épp a rabruha egyformasága rejti el). Barta Dóra ebben a Carmenben egy más típusú, tét nélkülinek tetsző kacérságot működtet. A csábítás itt a pop-kultúra szappanoperaszerű gesztusai mentén történik - tudatosan. Flört csupán: játék a bilinccsel, a vízzel, a vörös selyemanyaggal, koncepciózusan keverve a színpadi és civil mozdulatokat a koreografált elemekkel. Bizarr, hogy mindennek halál lehet a vége. Bizarr, bár látványos Carmen lebegő holtteste az üvegmedencében-akváriumban. Juronics interpretációjának elgondolkodtató eleme Michaela (az elhagyott szerető) figurája és (koreográfiai) magándrámája, amely - amikor működik - izgalmasan ellenpontozza, és helyezi új kontextusba Carmen figuráját. Ez az út - a két nő közti feszültség megmutatása - talán messzebbre is vihetett volna. Juronics Carmenje kapcsán mindenesetre egy egészen furcsa, új és paradox kategória születik: a dekoratív tragédia.

Egy este - két koreográfia - egy Carmen. Lényegében egy és nem kettő: mert bár a két előadás más árnyalatokat használ, játszik ugyan a történet hangsúlyaival, a „carmenség" mégis mindkét esetben jól ismert sztereotípiákból és szépen kivitelezett mozdulatokból épül - csupán a helyszín, a környezet változik. A két variáció voltaképp két különböző és mégis hasonló kísérlet arra, hogy mi történik - az újszerűség kétségkívül szórakoztató élményén túl - ha egy jól ismert színpadi szüzsét kimozdítanak megszokott környezetéből, ha egy figurát egy új térbe-időbe helyeznek. Carmen (és José) figurája - hogy éljen, felismerhetően jelen legyen a börtön-környezetben és a szórakozó milliárdosok kontextusában is - csupán még koncentráltabban vonultatja fel a „kötelező" jellemvonásokat és jellegzetes jegyeket.

Ki Carmen? Vagy pontosabban fogalmazva: mi Carmen? Számomra pillanatnyilag úgy tűnik: épp annyira izgalmas kihívás, mint amennyire kockázatos vállalkozás a kortárs balett-színpad számára. Hiszen igen nagy lehet a különbség aközött, hogy valaki maga Carmen vagy csak a „carmenek" egyike. Illetve, hogy egy koreográfia A Carmen vagy csak a sok Carmen egyike...

Carmen variációk

Szegedi Kortárs Balett

Díszlet: Molnár Zsuzsa; Juronics Tamás

Jelmez: Molnár Zsuzsa; Földi Andrea

Fény: Stadler Ferenc

Zene: Bizet, Schedrin

Koreográfus: Uri Ivgi; Juronics Tamás

Előadók: Barta Dóra, Fodor Zoltán, Finta Gábor, Kalmár Attila, Tarnavölgyi Zoltán, Haller János,
Markovics Ágnes, Palman Kitti, Fehér Laura, Fekete Zoltán, Szarvas Krisztina, Czár Gergely, Tóth Andrea