Triplex, avagy a határfeszegetők

Az alkotások „egymástól markánsan különböző szemléletmódot vonultatnak fel, vagy éppen ellenkezőleg: valamilyen értékrend mentén egymáshoz illeszkedő sorozatot alkotnak". (Hogy is szól a népdal? Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.) A szerencsétlen megfogalmazás alapján afféle összművészeti salátára számíthatnánk, ahol a hangzatos esztétikai-filozófiai maszlag kétes minőséget takar - a minőségre azonban ez alkalommal sem lehetett kifogás.

A három alkotás közül egyedül Nagy Zoltán női kettőse számít bemutatónak, hiszen Szász Dániel Függőjét már láthattuk idén áprilisban az L1 Művek tánc világnapja alkalmából szervezett koreográfiai műhelyében, Juhos István duettje pedig egy tíz év előtti darab felújítása, amelyért a '96-os Inspiráció fesztiválon első díjat kapott. Többféle rendszer szerint egységgé kalapálhatjuk a három koreográfiát, a legkézenfekvőbb azonban a lépték (időben, térben, létszámban) és a határok okos feszegetése.

Nagy Zoltán: Mit csinálsz, ha innen felállsz?

Nagy Zoltán két nőt képzelt el, akik egy kávézó asztalánál ülnek. Sóhajnyi hétköznapi jelenetet, amiből kibomlik a lét szépsége és tragikuma; egyszerű, de nehéz feladat koreográfusnak, táncosnak egyaránt.

A földre vetített fénynégyszögön - a kávézó asztalán - egy csészét látunk, és két ember kezét - aztán ez is beleolvad a sötétbe. Egyszer csak ott áll előttünk a két nő (Nagy Csilla és Kopeczny Kata) civilszerű, már-már kislányos ruhában, mi pedig figyeljük, ahogy végigjárják az utat az első udvarias kűröktől a véres konfrontálódásig, ahol a valódi kapcsolatok születnek. Az unisono párhuzamosságot, a lendületes, dinamikus sorozatokat fokozatosan váltja fel a mozgásba fejtett dialógus. A párhuzamos monológokból párbeszéd lesz, abból pedig kemény konfliktus, harc; eljutunk a végletekig, amikor egymást rakosgatják, pakolják, mozgatják, mint valami rongybabát. Amikor már nem vájhatnak mélyebbre a másikban és önmagukban, elérkezünk a katarzis keserédes pillanatához, a meztelen igazsághoz, az őszinteséghez. Az elválás - akárcsak a találkozás - véletlenszerű, semmit nem zár le, semmit sem old meg.

Nagy Csilla és Kopeczny Kata őszintén, szívvel vesz részt a kétszemélyes játékban. Talán a színpad mérete, a nézőtér közelsége adja, de megteremtődik a bensőséges hangulat, kikerekedik a történet. Nagy Zoltán ezzel a koreográfiával jóval kevesebbet vállalt, mint az A piacerével (Mozart táncok, Szegedi Balett), viszont a lehetőségekből mindent kihozott. A kevesebb néha több.

Szász Dániel: Függő

Amikor a hason fekvő Szász Dánielt megláttuk, még nem sejtettük, hogy Houdini-féle szabadulási kísérlet tanúi leszünk.

A test tetszőleges pontjából elinduló mozgás - fizikai adottságainknak megfelelően - szükségképpen véget ér valahol, előbb vagy utóbb. Szellemi síkon továbbvihetjük ugyan a lendületet, a mozgási energiát, de a test akkor is határokat szab, korlátok közé szorít - jó és rossz értelemben egyaránt. Már ha van olyan, hogy jó és rossz.

Ha a filozófia nem is nyújt fekete-fehér válaszokat, a mozgó testek fizikáját adottságnak vehetjük. Kiindulási alapnak. Szász Dániel éppen ezt tette. Elindította a mozdulatot az ujjai hegyétől, és megnézte, mi történik; hogyan reagál a részre az egész. Átkötötte a lendületet a mozdulatlansággal (hiszen minden relatív), átvezette az apró mozgást a nagyba, majd visszapörgette a folyamatot, kísérletezett lendülettel és folyamattal, ugrással és érkezéssel. Mindezt zene nélkül, saját belső ritmusára.

Aztán következett egy rövid intermezzo, amikor pofont adott magának, többször is. Ami azt illeti, talán túl sokszor. Ez itt a kijózanodás helye volna? Végül levette a bő indonéz nadrágot, a puritán fekete pólót, és odapecsételte magát a földhöz, ízületről-ízületre. Egy festmény jutott az eszembe: Szögezzük le, tavasz van. Hát, Szász Dániel leszögezte.

Játék vagy meditáció, tanulmány vagy önismereti tréning? Ahogy tetszik.

Léleklánctalanítás.

Juhos István: Fratres

Ärvo Part zenéje sűrű és nehéz; mintha mézfolyamban lebegne az ember. Lehet nem szeretni, de lehetetlen érintetlenül, kívülállóként hallgatni. Juhos István képeket álmodott a zenéhez, víziószerű montázst, villanásokat két emberről; a férfiról és a nőről. A fények puhák, kiemelnek, elmosnak, előtérbe helyeznek vagy betakarnak. Mintha egy filmből néznénk kiragadott pillanatokat, lényegtelennek tűnő részleteket, melyek összeillesztve, mint egy kirakójáték elemei, túlmutatnak önmagukon. A férfi hosszú fekete szoknyában, a nő áttetsző, kvázi-barokkos felsőben, rövid, szűk nadrágban, mezítláb. Ketten, egyedül; diszharmóniában, egységben; a megfogalmazás teszi, hogy egy-egy pillanatra a klisék mögé látunk.

Üröm az örömben, hogy Juhos István a koreográfus és a darabot ismerő táncos magabiztosságával állt színpadra, és nem küzdött és halt meg a darabért és saját szerepéért. Kopeczny Kata egyedül nem teremthette meg azt a bensőséges atmoszférát, ami két ember egységéből fakadna.

Üdítően friss és elgondolkodtató darabokat láthatott a MU közönsége, immár sokadszorra. Ki tudja, a Triplex után talán elkövetkezik a Multiplex kora.

Triplex

Fény: Nagy Zoltán
Zene: Ärvo Part, montázs Koreográfus: Juhos István, Nagy Zoltán, Szász Dániel
Előadók: Juhos István, Kopeczny Kata, Nagy Csilla, Szász Dániel

Helyszín: MU Színház