Kaszás Attila (19602007)
Először még főiskolásként láttam őt a színpadon, a Vígszínház rég elfelejtett előadásában, Tankred Dorst Puszta ország című játszhatatlan hosszúságú, izgalmasan sokszálú darabjában. Kaszás Attila az előadás afféle mesélője-irányítója volt. Megragadó vehemenciával vetette bele magát a játékba. Ráadásul gitározni is tudott, és afféle rock-korszaki krónikásként dalaival ironikus kommentárokat fűzött a látottakhoz.
Nehéz azt megragadni, hogy egy színész - miközben végzi a dolgát: új szerepeket próbál, játssza a repertoáron lévőket - mikor válik jelentős művésszé. Próbálom visszakeresni az emlékezetemben, hogy Kaszás Attila mikor lett nemzedéke, nemzedékünk egyik legfontosabb figurájává. Bizonyára az Eszenyi Enikővel való művészi és életközösségben történt ez meg. Például a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott Leonce és Lénában. Kaszás Attila abszolút jelenkori Leonce-ot formált meg: depressziója kortárs életérzés volt, amely elfedni hivatott a naiv hiteket, hogy mégis csak létezik boldogság és egy jobb világ. Valami hasonló mozgatta Tonyt a West Side Story-ban. Sugár grófjában (Kleist Heibronni Katicájában) ez a hit már a világgal való hadakozássá fordult. Brecht Baaljában (ezt a három Eszenyi-rendezést már a Vígszínházban készítették) mindez agresszióba és önpusztításba fordult. Kaszás, miközben megtartotta lenyűgöző színpadi energikusságát, egyre többet mutatott meg az emberi személyiség megnevezhetetlen tartományaiból.
Utoljára néhány hete láttam Kaszás Attilát a Nemzeti Színház színpadán. A Mesél a bécsi erdőben játszotta Oszkárt, a hentest. Megleptek azok az új színek, izgalmas gesztusok, ahogy a figurát megteremtette. Kicsit talán a háttérbe is húzódva lett az előadás egyik legfontosabb szereplője. Oszkárban nem volt semmi drabális és agresszív, inkább szorongónak tűnt, aki megalázottan áll félre, amikor Mariann mást választ. De makacssága, a lányhoz való ragaszkodása töretlen. Még attól sem döbben meg, hogy ez a torz hűség milyen sötét gondolatokat hív belőle elő...
Kaszás Attila művészként úton volt (most épp egy abszolút neki való főszerepet próbált a Nemzetiben Szomory Hermelinjében), emberként viszont megérkezett: nemrégiben arról nyilatkozott, hogy lehiggadt, megnyugodott. Régóta szeretett volna gyereket, és végül megtalálta azt az asszonyt, akivel ez sikerült. Másfél éves kisfiáról azt mondta, hogy legalább 18 éves koráig szeretne gondoskodni róla. Miféle végzet szakad az emberre, amikor még annyi dolga lenne az életben?
sli
