Színház vs. Káosz

A Bloody Mess rögzített improvizációkból felépülő darab. A kellékek és a jelmezek adottak, minden a fal mellett van, kéznél, hogy bármikor bármi aktivizálható legyen. Véletlenszerűnek tűnő, látszólag összefüggéstelen, töredékes jelenetek követik egymást. Összetartozásukat a tíz szereplő folyamatos színpadi jelenléte teremti meg, vagy éppen játszanak, vagy csak oldalról egy székből vagy épp a földön fekve, egy sörrel a kezükben figyelik a másik jelenetét.

Az előadás kezdete előtt két erősen kisminkelt clown járkál a színen, az érkező nézőket figyelik. A színpad két oldala zsúfolásig tele van kellékekkel, jelmezekkel. Ezek közül Bruno, az egyik clown székeket kezd behordani a színpad előterébe, gondosan egymás mellé helyezve őket. Bohózatszerű jelenet kezdődik: John elhordja a székeket, melyeket Bruno újra és újra visszavisz. Összeütköznek, dobálóznak, székek repednek és törnek kifulladásig. De végül összeáll a rend: tíz hely várja egymás mellett az előadás szereplőit - köztük a két clownt -, akik lassan megérkeznek. Egyelőre civilekként foglalnak helyet. Ülnek, beszélgetnek, közben a közönséget kémlelik, aztán bemutatkoznak, és az előadásbeli karakterükről kezdenek el beszélni. Ilyen karakter a már említett két clown (John és Bruno), aztán rajtuk kívül szerepel még a kívánatos nő (Claire), egy sztár és egy fiú, aki saját életünket hivatott szimbolizálni (Davis és Jerry). Jelen van egy titokzatos hölgy és egy pom-pom lány, aki a lehető legjobb színészi tulajdonságokkal van megáldva (Cathy és Simone), egy egyszerű, hétköznapi srác és egy hős (Robin és Richard), valamint egy profi színésznő, aki az illúziót valóságként képes ábrázolni (Terry). A néző prekoncepciói készek, kezdődhet az előadás!

Az előadás keretét a produkcióra és a közönségre való folyamatos reflektálás adja, és a társulat nevében is megjelenő kényszeredett szórakoztatás - ironikus és túlzó - igénye jellemzi. Ám a produkcióban használt összes színházi eszköz céltalan, vagy éppen tudatosan téveszt célt. Különféle történetek váltják egymást, melyek aztán mind töredékesek maradnak. Erős sminkek és színek, feltűnő jelmezek és kellékek, fény, zene és füst árasztják el a játékteret. A szereplők is azt sugallják, hogy a nézők szórakoztatása végleteken keresztül valósulhat csak meg. Cathy például tragédiára készül - a darab folyamán kétszer is saját halálát akarja eljátszani, Simone pedig könny-workshopra invitálja a nézőket. Kapóra jön, hogy a két clown - ismét a székek elrendezésének apropóján - összeverekszik. Ők másként képzelik a szórakoztatást, ezt John az előadás végén ki is fejti egy riporternek: azért nem fejezhetik be az előadást, mert akkor a nézők sírva térnének haza, holott a színháznak pont az ellenkezője lenne a célja. Ő az, aki a darab közepe táján kétségbeesetten kérdezi Robint: ugye jól szórakozik, nevet a közönség?

A Bloody Messben megjelenő nagy, értelem nélküli - végül itt egységgé rendeződő - káosz a hagyományos értelemben vett színházi előadás ellenpontja. John tragikusnak tűnő, kellő „átéléssel" előadott megállapítása („It's just dust" - porból lettünk, porrá leszünk) akár záró mondatnak is beillene (a budapesti közönség egy része is akként értelmezte), holott ez csak az önirónia egyik eszköze, mely immár nemcsak a karakterekre, hanem magára a színházra is vonatkozik. Provokáció, ha úgy tetszik.

A két legígéretesen induló történet - a világ keletkezése és pusztulása - is Johnhoz kapcsolódik. Ez akár szimbolikusan a színház hagyományos értelemben vett feladatára is utalhatna: megragadni az egészet, a kezdetet a véggel együtt, és benne az embert magát, vagyis az emberiség történetét. Ez a vállalkozás aztán, mint ahogy a többi is, kudarcba fullad. John nem tudja befejezni egyik történetét sem, mert a többiek nem engedik. A világ kezdetének története alatt Simone túl lelkes hallgatóságnak bizonyul, biztatása már-már idegesítő, a többiek pedig csak magukkal foglalkoznak, az állandó mikrofonpróbával, vagy azzal, hogyan lehetne az ő ötleteikkel feldobni a hallottakat. John végül feladja, annak ellenére, hogy segítői is akadnak: a két csillag, Jerry és Davis, akik kedves módon illusztrálni próbálják az eseményeket. Ehhez képest a világ végének történetekor már a lelkesedés is alábbhagy. Simone kiábrándító dolgokat mond, le akarja beszélni a clownt a mesélésről, egyre ellenségesebb vele. Hangja lemondó, azt sugallja, hogy már minden mindegy, a történet pedig amúgy sem érdekel senkit. A két csillag már nem ugrál, nem rohangál fel-alá a színpadon, rajtuk is hasonló rezignáltság uralkodik el. Ez a rosszkedv csap át végül dühbe a korábban magát folyamatosan vízzel locsoló Terry-nél és Simone-nál.

Az előadásnak, nemcsak több kezdete, hanem több lezárása is van. Először John elköszön Budapesttől, méghozzá sokszor, egyre agresszívabban, mert Simone nincs megelégedve vele. Végül már önkívületben üvölt. Ezzel ellentétben Cathy, aki a darab elején volt dühös és elégedetlen, most egy bölcs tündér képében tér vissza. Övé a darab záró jelenete és a gondolatmenet: az előadás végeztével a fények egymás után kialszanak, minden és mindenki eltűnik a színpadról. A többi szereplő már korábban elkezd készülni a zárásra: átöltöznek, levéve jelmezüket újra civillé válnak, lemossák sminkjüket - rendrakásról beszélgetnek, arról, ki mit tervez még aznap estére. A darab elején még lelkes szereplők most kiábrándultan néznek maguk elé.

A Forced Entertainment állandó célkitűzését, hogy a nézőt az előadáshoz való tudatos érzelmi viszonyulásra késztesse, el is éri: a közönség nem tud közömbösen ülni a két és fél órás előadás alatt. Több különböző lelkiállapoton megy keresztül, nevet, homlokát ráncolja, néha unatkozik, meglepődik, vagy csak értetlenül figyel.