Most

A szerepet alakító színész, sőt akár a színész jelenléte nélküli előadások létrehozására, valamint a színházi térből való kilépésre irányuló kísérletek nem új keletűek. Már az i.e. I. században az alexandriai Hérón Automata színház című munkájában leírja egy mechanikus színház modelljét, amelyben kizárólag fogaskerekekkel, emelőkarokkal és csigákkal mozgatott bábuk szerepeltek. E színháztípus, amelyből teljes egészében hiányzik a színész, később a vásári komédiák kedvelt látványossága lett, majd a Bauhaus színpadi próbálkozásaiban is fontos szerepet kapott. Jerzy Grotowski - aki szintén igen messze rugaszkodott a hagyományos értelemben vett színháztól és a színházépülettől - bevezette az 'actor' fogalmát, aki értelmezése szerint „az eredeti értelemben vett színész, ahogy az megszületett akkor, amikor a színház megszületett a rítusból". Vagyis a „cselekvő, tevékeny, másoknál aktívabb, másokat inspiráló, másokat cselekvése által magával ragadó ember". A SuperNow! produkcióinak alkotói, szereplői valójában közelebb állnak az automata színház mozgatójához vagy Grotowski 'actorához', mint a hagyományos színház szerepet játszó színészéhez.

A színház mint önműködő szerkezet felfogása a néző fejében születő előadás képzetét vonzza maga után, az 'actor' által irányított cselekmény pedig a pillanat lehetőségét, a véletlen, az itt-és-most élményét hangsúlyozza.

A SuperNow! programjából furcsa módon éppen egy táncelőadás, a Russell Maliphant Company Transmission című produkciója állt legközelebb a hagyományos színházértelmezéshez (hiszen a közönség a nézőtéren foglalt helyet, a szereplők pedig a színpadon léptek fel, „kész" előadással). Ám e produkció is szolgált újdonsággal, mégpedig annak élményével, hogyan játszhat a világítás egyenrangú szerepet a koreográfiával. Russell Maliphant koreográfus állandó alkotótársa a fénytervező Michael Hulls, s kettőjük munkája szerves egységet képez. Maliphant sajátos stílusát a capoeira, a tai-chi, a jóga és a kontakt improvizáció ötvözete határozza meg, s „mindezen tánctechnikák egységesítő eleme az áramlás és az energia". Az áramlás és az energia irányítja az egyes táncosok mozgását, testét, ugyanakkor a koreográfiák szervezőelve is. Egyetlen nagy áramlást alkot az, ahogy a táncosok kiválnak egy koreográfiából, majd újra bekapcsolódnak abba. Az egyszerre végzett mozgás egy bizonyos ponton „szétcsúszik" az egyes táncosok ritmusváltása miatt, majd újra összhangba kerül, „összefolyik". Két táncos duójának egyes mozdulatai megismétlődnek, leképeződnek - partner nélkül - a párhuzamosan látott szólókoreográfiában.

„A forma, a sebesség és a dinamika sokfélesége irányít minket" - vallja a koreográfus. Ugyanakkor a fénytervező munkájában a precizitás, a geometrikus pontosság a meghatározó. Pengeélesen elváló négyszögeket, köröket „rajzol" a színpadra, máskor alig láthatóan emeli ki a sötétből egy test körvonalait vagy villózó fényfoltokban látunk mozgó kezeket. A tér kitágulhat vagy összeszűkülhet aszerint, hogy a fény mekkora teret világít be. Sokszor eldönthetetlen, hogy a fény követi a táncos mozgását vagy éppen ellenkezőleg, az kijelöli a mozgás helyét.

A SuperNow! programjában a hagyományos színházértelmezés és az új színház-felfogás közötti átmenetet képviselte a Forced Entertainment Bloody Mess című előadása. A színpad / nézőtér felosztás itt is megmarad, s a színészek szerepeket alakítanak, a szöveg (az improvizáció látszata ellenére) rögzített. Ám az előadás olyan mértékben autotematikus, hogy valójában a színház lecsupaszításává válik. S nem csupán a színpad mechanizmusait forgatja ki, mutatja meg a fonákjáról, hanem a közönség szerepét is e mechanizmusokban. A szereplők folyamatosan a közönség tűréshatárát feszegetik. Az előadás (a színpadképtől elkezdve a félbehagyott jeleneteken keresztül a látszólag megformálatlan szerepekig) a rendezetlenség, a szervezetlenség, a tanácstalanság, a sikerületlenség benyomását kívánja kelteni. A színpadi cselekményt csírájában elfojtják a közbeszólások, a két hangosító zavaró segítőkészsége, a hosszú monológok. A jelenetek a végtelenségig nyúlnak, gyakran túl hangosak, túl élesen megvilágítottak.

A Rotozaza társulatának előadása egy további lépéssel távolodik el a hagyományos színházfelfogástól, bár itt is színészeket látunk a színpadon, ám e színészeknek fogalmuk sincs, mit kell tenniük az elkövetkező másfél órában. „A Rotozaza performance csoport jelenlegi munkáinak középpontjában az az igyekezet áll, hogy a szereplőket élőben, próba nélkül különböző feladatok elé állítsák." Első ilyen jellegű előadásuk (Bloke, 1999) során körvonalazódtak a máig követett játékszabályok: „a vendégszereplők vállalják, hogy igyekeznek a legjobb tudásuk szerint teljesíteni minden instrukciót. SEMMIT SEM tudnak arról, mit kell majd csinálniuk, és színpadra lépésük előtt nem is találkoznak egymással. Minden vendég csak egyszer szerepelhet egy darabban." Minderről a közönséget is előre tájékoztatják, s ezért az előadás egyik izgalmas mozzanata, hogy a nézők is abban a pillanatban tudják meg, mit kell csinálniuk a szereplőknek, mint maguk az előadók.

A Doublethink című produkcióban (ellentétben a korábbi előadásokkal) két „beépített" szereplő is van, akik amellett, hogy instrukciókat adnak a vendégfellépőknek, saját jelenlétükkel és próbált(!) szerepükkel irányítják az előadás folyamatát. Mialatt a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren, a nagy vászonnal kettéosztott színpad két térfelén, egymást nem látva két magyar színész (aznap este éppen Szalontay Tünde és Kulka János) már mozgásban van, követik a hangszóróból hallható utasításokat: elesnek, felállnak, eltakarják az arcukat, köröznek a színpadon. Ahogy elkezdődik az előadás, egyre összetettebb feladatokat kapnak, tárgyakat gyűjtenek össze a színpad különböző pontjairól, szöveget olvasnak fel, rajzolnak, villanykörtét cserélnek. A két szereplő az utasításokra különbözőképpen reagál, lassabban-gyorsabban, komolyabban vagy játékosabban fogják fel a feladatokat.

A hangszóróból szóló instrukciók azonban egyszer csak elhallgatnak, s az eddig a színpaddal szemben ülő két „beépített" szereplő kénytelen kezébe venni az irányítást. Az utasításokat ezután már nem hallja a közönség, hiszen azokat a két vendég fülébe súgják a színészek, s egyre inkább azt a képzetet igyekszenek kelni, hogy négy szereplőt, de csupán két karaktert látunk.

A Gob Squad társulata 1994 óta kísérletezik különböző előadói formákkal, amelyekben erőteljesen felhasználják a multimediális eszközök és az új technológia adta lehetőségeket. A Super Night Shot („több-képernyős esemény, amelyben a város egy fantasztikus missziót megörökítő film díszletévé változik") közönsége előtt színpadi események helyett filmek peregnek, amelyekből azonban mégsem hiányzik a hús-vér alkotó. Hiszen az előtérben várakozó nézők látják megérkezni az alkotókat a „forgatásról", s tudatában vannak annak, hogy a filmeket közvetlenül az előadás előtti egy órában vették fel. A színpad sarkában ott áll az az asztal, amelyről a film elején a szereplők elvették a „misszióhoz" szükséges kellékeket, s ugyanúgy hevernek rajta a papírlapok, ahogy azt a felvételen az egyik résztvevő odadobta. A filmeket maguk a szereplők forgatják, kezükben tartott vagy állványon a földre állított kamerával. A filmek vágás és mindenfajta manipuláció nélkül készülnek.

A négy szereplő által forgatott filmeket egymás mellett vetítik le, így párhuzamosan láthatjuk résztvevők útját, ahogy a Trafóból kilépve négy különböző irányba indulnak el. Egyikük a Hős, aki a járókelőktől megkérdezi, milyen hősies tettet hajthatna végre Budapestért. Ám nem ez az egyetlen küldetése, hanem a hatvan perc végén romantikusan meg kell csókolnia valakit. Ebben segít neki egy 'casting-agent', aki azt a személyt keresi, aki hajlandó csókolózni a Hőssel, valamint egy 'location-scout', aki a kellőképpen romantikus helyszínt próbálja megtalálni. A negyedik szereplő a misszió promóciójáért felel és teleragasztja a környéket a Hős arcképét ábrázoló plakátokkal, szórólapokat osztogat. A vállalkozás kimenetele természetesen alkalomról alkalomra változik.

A SuperNow! programjából a Stan's Cafe performance-ai távolodtak el leginkább a hagyományos színházfelfogástól. Mindkét vállalkozásuk a színházépületen kívül zajlott, az Of All the People in All the World esetében még beszélhetünk „szereplőkről", a Black Maze labirintusába lépve azonban a színházi előadás már teljes egészében a néző fejében zajlik. A Stan's Cafe mindkét „előadása" határmezsgyén működik: az előbbi a színház és a kiállítás, az utóbbi pedig a színház és a vidámpark (azon belül is az elvarázsolt kastély) határára helyezhető.

Az Of All the People in All the World rendkívül egyszerű ötletre épül: különböző statisztikai adatokat, összefüggéseket jelenítenek meg rizsszemek segítségével (ahol egy rizsszem egy embernek felel meg). A Néprajzi Múzeum aulájában kisebb-nagyobb rizskupacokat kerülgetnek a nézők. A tér közepén a viszonyítási pont: Magyarország jelenlegi lakossága. Körülötte megdöbbentő, sokkoló, meglepő, nevettető adatok, amelyeket rendkívül plasztikusan jelenítenek meg a rizskupacok. Budapest lakosságának változása az elmúlt másfél évszázad során, Budapest zsidó lakosságának változása, a holocaust áldozatai, különböző betegségek áldozatai, a parlamenti képviselők száma a különböző országokban, legolvasottabb napilapok, a Barátok közt legnézettebb epizódjának nézőszáma stb. Mindez első pillantásra tisztán kiállításnak vagy szociológiának tűnhetne, ám a kupacok között pár barnaköpenyes résztvevő járkál, kisseprűvel, lapáttal igazgatja a rizshalmokat, egy hosszú asztalon mérlegek sorakoznak, amelyekkel más barnaköpenyesek dolgoznak. Az installáció interaktív: a látogatók javasolhatnak témákat, amelyeket a „szereplők" megvalósítanak.

A Stan's Cafe másik vállalkozása, a Black Maze nem más, mint egy viszonylag kisméretű kamionban kialakított labirintus, amelyet a látogató egyedül, kísérő nélkül jár végig. Ám mielőtt belépnénk a kamion belsejébe, azt az útmutatást kapjuk, hogy ne forduljunk vissza. Ez az egy mondat 'actor'-rá teszi azt, aki elmondta, hiszen egész úton (ami mindössze 5 percig tart) ezek a szavak vezetnek a labirintusban.

Az útvesztő elején valóban teljes a sötétség, a szűk folyosón csak tapogatózva lehet előre haladni, helyenként úgy érzi az ember, mindjárt beszakad alatta a padló, máshol kopácsolást hall vagy teljesen körülveszi a zene. Vannak pillanatok, amikor valóban félelmetes érzés haladni a sötétségben, az ismeretlen felé, még akkor is, ha az ember tudja, hogy a kamionból kilépve nappali világosság és az ismerős utcák forgalma várja. A teljes sötétségből azonban hirtelen egy világos helyiségbe lépünk, amelynek tükörfalai sokszorosan verik vissza saját tükörképünket - megdöbbentő élmény, amikor az ismeretlen felé tapogatózva saját magunkkal kell farkasszemet néznünk. A következő kisebb helyiségben pedig csak nagyon nehezen lehet rátalálni a kifelé vezető ajtóra, elfog a kiúttalanság, a bezártság félelme, pedig az elején megmondták, hogy mindig van továbbvezető út...