Brit szemmel Kína és Párizs között félúton

Matthew Hawkins-szal beszélget Lőrinc Katalin

Ismét a Szegedi Kortárs Balett vendége volt Matthew Hawkins, brit kortárs táncművész és koreográfus, a 80-as évek oly jelentős „physical theatre" hullámának egyik fenegyereke. Először Imre Zoltán hívta meg őt az akkori Szegedi Baletthez Cunningham stílusú kortárs tánc tréninget tartani 1990-ben. Óriási hatással volt az akkori fiatalokra, akik - Pataki András és Juronics Tamás - most ugyanebből a célból visszahívták az azóta jelentősen kicserélődött társulatukhoz.

Az eltelt évek során a szegediek strukturális és financiális helyzete, sőt neve is megváltozott, ahogyan az ország európai státusza is. De változik a kultúrafinanszírozás helyzete is Európa-szerte, általánosan. A 80-as évek boomja után az elmúlt tíz évben nyugaton is mindenütt csökkenteni kezdték a művészetekre költhető közpénzek összegét.

Beszélgetésünk elején vázolom számára a hazai aktualitást, miszerint a kormány ismét napirendre tűzte a művészeti intézmények egyre nehezebben tartható támogatásának radikális rendezését. Hawkins most Franciaországban él, de londoni múltja, távol-keleti tapasztalatai és a mi viszonyaink ismerete bizonyára lehetővé teszi számára, hogy kialakuljon benne egy kép a témáról.

- Egy hetet töltött Szegeden, a táncosokkal beszélgetve nyilván annak idején is, most is előkerült a működés fenntarthatóságának témája.

- Azt mesélik a magyar kollegák, hogy itt az alkotók közül sokan már tíz éve folyamatosan dolgoznak, készítik műveiket, s mégsem kapnak támogatást. Nos ebben a mondatban két állítás szerepel, melyek ellentmondanak egymásnak. Egy: az alkotó nem kap pénzt, kettő: tíz éven keresztül dolgozik. Kérdem akkor: ugyan mit csinált tíz éven át, ha nem kapott pénzt? Mégiscsak elkészítette valamiből azokat a produkciókat! Szóval azért valahogyan mégis van itt pénz!

- Két éve él Párizsban: melyek a legutóbbi tapasztalatai e téren? Köztudott ugyanis, hogy a 80-as évek példa nélkül állóan bőkezű támogatásai után ma ott is a leépítés elve érvényesül.

- Óriási különbséget jelent az a decentralizáció, amit abban a bizonyos fénykorban a kulturális esélyegyenlőség jegyében bevezettek. Vidéki városokba helyezték ki a „nemzeti koreográfiai központokat", így ma nem koncentrálódik a támogatás Párizsra. Viszont most hallottam, hogy például Régine Chopinot tíz éves szerződése La Rochelle-ben idén jár le, és a városnak esze ágában sincs valaki mást keresni a helyére: nekik ez remek alkalom arra, hogy ezt a kiadást megszüntethessék.

- Párizsban mi a helyzet?

- Sok a táncstúdió (én is több helyen tanítok), az amatőrök szívesen járnak például balettórákra egész életükben, mert egyszerűen ettől jól érzik magukat. Nemrég sikerült néhány magánstúdiónak pályázati úton olyan támogatást nyerni, mely lehetővé teszi, hogy ingyen nyílt tréninget tarthassanak profi táncosoknak. Én is járok ilyenre. A legtöbb profi azonban mégsem ott működik, hanem vidéken, pedig valójában nem igazán szeretnek ott élni. Amint eljön a hétvége, máris irány Párizs.

- Angliában is tapasztalt hasonlót a vidéki alkotók esetében? Hiszen azért ott is erősen előmozdították a decentralizálást a 80-90-es években!

- Sokkal kevésbé. Leeds, Birmingham, Newcastle - szeretnek ott élni a táncosok. Amint nincs előadásuk, kurzusokat szerveznek, mindenféle projektbe vágnak bele ott a helyszínen.

- A Szegedi Kortárs Balett mint hasonló helyzetben lévő „vidéki" társulat mennyiben hasonlít a fentiekhez, s egyáltalán hogy viszonyul 17 évvel ezelőtti önmagához?

- Ma már van kocsijuk, jönnek-mennek Budapest és Szeged között: ez bizony azelőtt nem volt jellemző! A csapat is egészen más jellegű most. Amikor először jöttem, néptáncos és klasszikus balett képzettségű táncosokból állt. Más tapasztalatuk nemigen volt, ez volt a testükben, meg az a kevés más, amit Imre Zoltántól tanulhattak. Akkor azon dolgoztunk, hogyan lehet ebből az alapból kortárs mozgást építeni. A mostaniak teste a kortárs tánc szótárát naprakészen tudja, építkezni már nem kell, csak alkalmazni.

- Tartja magát továbbra is a Cunningham technikához?

- Valahogy el kell nevezzem a tréninget, mikor hívnak valahova, ezért aztán Cunninghamnek hívom. Amúgy idézek is tőle, olyankor mindig el is mondom: ez egy eredeti, klasszikus Cunningham-gyakorlat. Ma már jobban odafigyelek az egyén fizikai problémáira (például az enyémekre). Testbarát irányba viszem a gyakorlatokat, jobban előkészítem az izomzatot, az ízületeket.

- Most tehát tanít - ezen a területen kevésbé találkozik az ember az alkotás financiális akadályaival. Mikor és hol koreografált utoljára, ahol nem kerülhette meg ezt a kérdést?

- Chongqing-ban, 2006 szeptemberében. Folyamatos munkakapcsolatban állok ugyanis Wong Tao kínai koreográfussal, aki ott az egyetemen tanít. A filmszakon belül - ki tudja, miért - működik ott egy kétéves tánctagozat, és ő olyan nagyszerű munkát végez, hogy tanítványai két év után már táncolnak. Készítettünk egy közös produkciót négy remek ottani táncossal („Wonderfour" - így hívjuk őket), mi ketten is felléptünk benne. A British Council szponzorálta elég nagy részben. Háromszor voltam már kint. Először jelentősen támogatott maga az egyetem, de mikor kiderült számukra, hogy én nem tudom viszonozni a meghívást, mert mögöttem nincs semmiféle intézmény odahaza, máris alábbhagyott a lelkesedésük. Azért továbbra is nagy ebédeket prezentáltak... Legutóbbi alkalommal már egy privát stúdióban folytak a próbák.

- Létezik ilyen Kínában?

- Hogyne! Minden létezik.

- Nem lehetne ezt a közös munkát az EU-ban is bemutatni?

- Szponzor kéne hozzá. Szerintem azonban még sokkal fontosabb lenne Kína-szerte utaztatni, mert ez az első ilyen típusú kortárs projekt ott, a többiek sokat tanulnának ebből. Ehhez fogható lépés volt 1990-ben a közös munkánk a Szegedi Balettel.

- Nagy-Britanniában nagyon komolyan veszik a civil közösségek táncéletét, a táncos módszerekkel történő problémamegoldást. Mennyiben hat ez ki a hivatásos táncművészetre?

- A közösségi tánc (Community Dance) programok nagyon sok lehetőséget nyújtanak a brit koreográfusoknak, rengeteget lehet tanulni abból, ahogyan például idős emberekkel, betegekkel vagy gyermekekkel foglalkozik az ember, de anyagilag sem mindegy, hogy ezeket a programokat rendesen támogatják.  Én ugyan nem szeretek aszerint alkotni, hogy éppen mi hoz pénzt, de véletlenül épp egy olyan projekttel szeretnék pályázni, amely az időskori rövidtávú memóriazavarral foglalkozik. Van ugyanis egy idős kolléganőm, aki szerint az én módszerem stimulálja a rövid távú memóriát, s ő ennek kapcsán készítene velem egy kettőst. Ma Angliában össztársadalmi probléma a népesség elöregedése, e sokakat izgató téma közbeszéd tárgya. Ha támogatást nyer ez a projekt, akkor ismét otthon fogok dolgozni. Folyamatosan keresem az új utakat, bár a pénzfelhajtás része a dolognak valójában nem nekem való.

- Menedzsere nincs?

- Sok menedzserem volt. Most viszont éppen nincs: ki kellett már próbálnom egyedül, hogy leellenőrizzem, mit nem csináltak jól... De félre a tréfát: valójában az történt, hogy  pályáztam egy három éves elméleti kutatómunkára, s a támogatást nem kaptam meg, de közben már minden mást lemondtam. Így felszabadult három évem. Megkerestem a régi kapcsolataimat: a helyeket, ahol korábbi munkám miatt visszavárnak. Szegedre is valamelyest hasonló módon jutottam el most.

08. 03. 23. | Nyomtatás |