Hétköznapi csalódások

Kesselyák Gergely három évvel ezelőtt bemutatott operaházi rendezésében igazi nagy világdrámát képzelt a színpadra. Érzékenyen és alaposan végiggondolt, a legkisebb részletekig kidolgozott koncepciójához mintha Kierkegaard naprendszer-hasonlata szolgált volna alapötletként, legalábbis a hatalmas, gömbszerű, világmindenséget idéző díszletet tekintve, ahol Don Giovanni szobája volt a középpontban. Elvira például olyannyira nem tudott szabadulni Don Giovannitól, úgy rótta köreit körülötte, mint a bolygók a nap körül. A főszereplő (és az ő alteregójaként viselkedő Leporello) szemben áll az egész világgal. Don Giovanni vétkeivel a világ rendjét kuszálja össze, és ez a rend csak az ő elpusztításával állhat vissza. A báli jelenet például a boszorkányszombatokra emlékeztető hatalmas orgiává válik, ledér nőkkel, vörös fényekkel, tömjénfüsttel. De ebben a világegyetemet megjelenítő térben egy-egy túlbonyolított jelenet és a színpadi megvalósítás (sok felesleges kellék, a lépcsőkön több-kevesebb sikerrel egyensúlyozó szereplők) nehézségei következtében épp az opera metafizikai aspektusainak illúzióit veszítheti el a kicsit is kritikusan szemlélődő néző.

Kovalik Balázs tavaly tavasszal a Millenárison a szerepcserékre, szereplők közötti viszonyokra, a szerepek játszmáira koncentrált, és a szereplők önazonosságának kérdéseit helyezte előtérbe. Az opera mint játék volt hangsúlyos. Az évad egyik legjelentősebb operaelőadása az operához való viszonyunkat kísérelte meg újradefiniálni, igazi közösségi élménnyé emelve Mozart művét. A szereplők színrelépésük előtt nézőként ültek az első sorokban, és előadás közben kommunikáltak a nézőkkel, vagyis a néző is a játék részesévé vált. A közönség két oldalon ült körülvéve a játékteret, ahol csak jelzésszerű díszletek voltak, és így a tárgyak (ajtó, fal, láda stb.) különböző funkciókat láttak el, szimbolikus értelmet nyerve. Kovaliknál Don Giovanni voltaképp önmagát üldözi, hiszen a Kormányzó megölésekor tőre saját árnyékába szúr. Minden nő, még Donna Anna is rajong érte, és halálával, a nők nagy bánatára, az egyetlen valamirevaló férfi távozik a világból. Don Giovanni úgy tűnik el a színről, hogy beszögezik egy faládába (koporsóba), de ő halhatatlan, hiszen a koporsóból is csábító hangja (a La ci darem la mano... első néhány taktusa) szól.

Bagossy László első operarendezése a Szegedi Nemzeti Színházban az imént említett interpretációkhoz képest kissé leegyszerűsítő és lefokozó jellegű, nincs itt semmi metafizika és monumentalitás. A szereplők és a szereplők közötti jelenetek kevésbé finoman és részletesen kidolgozottak, az előadás az opera vígjátéki lehetőségeit helyezi előtérbe, és az egész előadásra jellemző egyfajta ironikus távolságtartás, valami olyasfajta deheroizáló gesztus, melyre fentebb a Kierkegaard-idézet kapcsán utaltam.

A színpadon a függöny fellibbenése után a színház épületét látjuk viszont, velünk szemben kétemeletes, páholyos, félkör alakú épület. A különbség csak annyi, hogy ez a színház omladozik, középső része igen romos, a szobrok töredezettek, a stukkók lekoptak, a bársonyfüggönyök leszakadoztak, a vezetékek itt-ott kilógnak a falból. A színpadra helyezett színházban van egy belső színpad, a jelenetek nagy része középen, egy kör alakú porondon játszódik. A színváltások jelzésszerűek, kevés eszközzel megoldhatók: néhány szék és asztal elég a fogadóhoz, a temetőt kiválóan érzékelteti néhány földön fekvő ember, a páholy pedig lehet Donna Anna háza, Elvira erkélye vagy Don Giovanni lakása is. Ha valakinek ez kevés, és fontos számára, hogy tudja, hol játszódik egy jelenet, elég csak felpillantania a színpad fölé, mert ahová máskor a szöveget vetítik, most a helyszíneket írják ki: bálterem, fogadó, sötét folyosó. Apró, ám mulatságos elidegenítő gesztus. A helyszíneket egyfelől rugalmasan kezelik, ugyanakkor megmutatják, mi az eredeti verzió, mi az, ami meg van írva.

Ez a színház-díszlet összezárja a színpadot a nézőtérrel, vagyis bezár bennünket a színházba, ezzel mintegy a színpad-valóság viszonyt teatralizálja, hiszen a színpadon egy másik színházi szituáció (színpad-nézőtér viszony) is megteremtődik. Ugyanez történik a szerep-valóság viszonyt tekintve, a szerepek is megkettőződnek. A nyitány alatt a szereplők helyet foglalnak a páholyokban, mintha maguk is az előadásra érkeztek volna, civilben, nézőként, hogy aztán eljátsszanak valamit. Ma történetesen a Don Giovannit.

Egy kottaállvány mellett a színen ül a súgó. A kórus tagjai jobbra és balra díszletmunkásnak és takarítónak öltöztetve foglalnak helyet, ők szükség esetén átrendezik a színpadot, időnként kimennek, időnként benn ülnek, és figyelik az eseményeket. Ez azt az érzetet kelti, hogy - jobbhíján - a személyzetet rángatták a színpadra statisztálni. De ez az elképzelés mentheti meg egyébként rettenetesen túlgesztikulált színpadi játékukat.

A szereplők öltözékére leginkább a sokféleség jellemző, mintha valóban nézőként érkeztek volna az operaelőadásra, és színpadra lépésük előtt sebtében felkapták volna magukra a jelmeztárból azt, ami először a kezük ügyébe került. Leporello például felöltője alatt farmert és tornacipőt visel, Zerlina fehér blúzával és szoknyájával bármikor szembe találkozhatunk az utcán, és Masetto az esküvői jelenetéhez is csak egy kertésznadrágot talált.

Az operában dramaturgiailag Don Giovanni igazi ellenfele a Kormányzó, a büntetés csak általa teljesíthető. Amikor ezt a többiek megtehetnék, a báli jelenet végén, a bosszúvágy dühének tétlenség lesz a vége, a fékezhetetlen harag a semmibe vész, kioltja saját magát, és Don Giovanni kacagva kereket old. A Kormányzó zenei motívuma az első perctől statikus és monoton, túlvilágian vészjósló hang, vagyis igen lényeges pont, hogy mindezt hogyan oldják meg a színpadon. A Kormányzó itt vígjátéki figura, fehér hálóinget és hálósapkát viselő öregúr, akit egyébként pont úgy szúrnak le, ahogyan azt az operajátszási tradíció szerint szokás: Don Giovanni a hóna alá szúrja kardját. Fehérre festett arcával és a hálóingre húzott páncél-öltözettel sem a temetői jelenetben, sem Don Giovanninál tett látogatásakor sem félelmetes. Hangja sem különösebben ijesztő, a Kormányzót alakító Konkoly Balázs nem egy erőteljes, dörgedelmes basszus.

Don Giovanni elvileg a dráma legfontosabb figurája, így legyen bár megátalkodott gonosztevő vagy az érzéki zsenialitás megtestesítője, kiemelkedőbb, különlegesebb a többi férfinál. Bagossy ezt a többi szereplő szatirikus leminősítésével próbálja meg elérni. A férfiak nevetségesen szánalmas figurákká vannak karikírozva. Ottavio öltözéke az éjszaka közepén is kifogástalan: öltöny, nyakkendő, mellény, óralánc, ezeket a világért sem venné le magáról. Ehhez a fizimiskához legfeljebb egy cvikker passzolna, így kétségkívül komikus, amikor az egyik leglíraibb áriájában (Dalla sua pace...) nagy, barna, szarukeretes SZTK-szemüveget biggyeszt az orrára, és vaksin nézegeti szerelmesének képmását. Neki esze ágában sem lenne bosszút állni, egyik áriája alatt még a kard is kiesik kezéből. Kicsit kétbalkezes, kicsit esetlen, a kedvesének szánt virágot is földre ejti, mielőtt átadná. Ottavio gyámoltalan, nőiesen érzelgős, piperkőc és pipogya ficsúr, akiről nehéz lenne elképzelni, hogy éjjel bemászik kedvese szobájába. Ottavio szerepének ilyen elképzelése azért is leegyszerűsítő, mert Szerekován János zeneileg képes lenne a figura árnyaltabb megjelenítésére, a színpadi cselekvések által komikussá tett áriákat szépen énekli. Ám kérdés, hogy Donna Anna miért bízik benne, és egyáltalán mit akar ettől az embertől. Ez a kérdés Zerlinának is feltehető, hiszen újdonsült férjecskéje, Masetto (Cseh Antal) igazi gyáva, buta, tenyeres-talpas parasztfigura. Pocakos és lomha, az első adandó pillanatban csúnyán leissza magát, és képes hatalmas pofonokat lekeverni feleségének.

Don Giovanni nem válogat, szépségtől és kortól függetlenül bárki iránt szerelemre gyullad, de ez nem jelenti azt, hogy a nők is jellegtelen figurák az operában, viszont itt ennek ellenkezője sem állítható egyértelműen. Zerlina (Simon Krisztina) nem gondolkodik túl sokat, picit nyers, és később sem lesz nagyon tudatos. Csinos és kedves, ám hiányzik a cinkos mosoly, a bájos erotika akkor is, amikor „visszacsábítja" magának Masettót, és különleges balzsamát kínálja fel gyógyírként. Elvira (Vajda Júlia) méltóságát elvesztett nő, őt nézve inkább Don Giovanninak adunk igazat, jól teszi, hogy menekül előle, hiszen hasonló helyzetben minden normális ember menekülőre fogná. Haja feltupírozott, kissé kócos és zilált, belépő áriájában hisztérikusan dobálja ki Don Giovanni hozzá írt leveleit nagy, postásokéra emlékeztető táskájából. Szenvedélye inkább szenvelgésnek hat, és nem nagyon kelthet szánalmat senkiben. Donna Anna (Wittinger Gertrúd) egyszerű és visszafogott, kissé melankolikus, finom hölgy, akiből méltóság és kellem sugárzik. Tisztán és hajlékonyan énekel, bár a legnehezebb koloratúrák egyike-másika néhol kevésbé sikerül határozottan, nem érezni benne az igazi dühöt, haragot és a bosszúra indító igazi elszántságot. Mindezzel együtt talán ő a legkevésbé karikírozott figura, ezáltal kiemelkedik a többiek közül. Vonzóbb a másik két nőnél, őt nem is sikerült Don Giovanninak meghódítania. Elnézve a szereplőket, egyébként is nehezen lenne feltételezhető, hogy e kis csapat képes legyen Don Giovannin bosszút állni. Leporello (Altorjay Tamás) fejére húzott, hajléktalanokéra emlékeztető sapkájával ura mellett mindig is a pórnép képviselője marad, nem emlékeztet Don Giovannira, vagyis nem az ő potenciális hasonmása. Épp fordítva, olyan, mint egy kiöregedett Don Giovanni, aki nem veti meg a neki jutó falatokat, rá osztott nőket.

Don Giovanni nagysága mellett megférne a sok komikus szereplő, és igazat adhatnánk a színlapon idézett Spirónak, miszerint Don Giovannin kívül mindenki szürke, érdektelen ember, tökkelütött hülye, csak az a nehézség, hogy ebben az előadásban Don Giovanni sem lett túlságosan izgalmas figura. Don Giovanni Réti Attila alakításában igazi lovagra emlékeztet, hosszú haj, szakáll, piros cipőjének és köpenyének köszönhetően van benne valami démoni, infernális. Ha játékában is ilyen lenne, fontos szereplő lehetne, de ez sajnos csak a külcsín. Persze Don Giovanni igazából nem színészettel, hanem hangjával csábít, de itt ez sem sikerül. A pezsgőáriában például nincs ott a fesztelen életöröm, a kirobbanó energia. Bár valószínűleg ez nem csak Réti hibája. A zenekar, mely a színpadon, a két földszinti páholyban foglal helyet, gyakran fedetten szól, valahogy belőlük is hiányzik a vitalitás, a lendület, hiányoznak a nagy, kirobbanó forték és éteri pianók. A vonósok néha nehézkesek, és mintha nem figyelnének egymásra, sokszor nincsenek tökéletesen együtt, s a fúvósoknál időnként becsúszik egy-egy hamis hang. Mintha egy megfáradt, rutinból játszó zenekart irányítana Oberfrank Péter, aki hasonlóan, mint a Kovalik előadásában a tavaszi fesztiválon, a csembaló mellől vezényli végig az operát.

Don Giovanni a belőle sugárzó erő és dinamizmus híján csak olcsó nőcsábász, aki sportból csábítgatja a nőket. Kérdés, hogy a nők miért nem tudnak neki ellenállni, hiszen voltaképp semmi vonzó nincs benne. Bár úgy tűnik, ez a nőknek eléggé mindegy, néhány szó után karjába omlanak, mint Elvira szobalánya, aki a neki szóló szerenád alatt sztriptíz-jelenetet rögtönöz az erkélyről.

Don Giovanni halálát igen látványosan oldotta meg a rendező. Előzőleg, afféle túlvilági hírnökként a harsonások a színpad szélén foglalnak helyet. A lakomán Don Giovanni és Leporello két nőcske társaságában óriási, látványosan műgyümölcsöket és műsülteket tartalmazó tálakról falatozik (újabb elidegenítő gesztus), később a Kormányzóval való kézfogáshoz Don Giovanni a létrán a páholy magasságába mászik fel, majd a kör alakú porond kiemelkedik, és a vacsora összes kelléke Don Giovannival együtt a mélybe zúdul. Mégsem lesz drámailag erős pont, épp a Kormányzó jelentéktelensége miatt. Röpke sötétséget követően a szereplők visszatérnek a páholyokba, immár ismét nézőként, mint az elején, hogy megfogalmazhassák a tanulságot. A záró szextett közben Don Giovanni az Elvira szobalányát alakító szőke szépséggel (aki egyébként a vacsorán is vendége volt) megjelenik a szélső páholyban. Civilben is folytatja Don Giovanni szerepét, tehát a maga módján mégis halhatatlan.

Mozart Don Giovannija ezen előadás szerint vígjáték. Ezzel nincs is baj, egy komédia is lehet nagyszerű, itt azonban hiányoznak a valóban kacagtató jelenetek és figurák. A vígjáték nem közepes komédia lenne, ha lennének jó vígjátéki szituációk és kiemelkedő színészi alakítások, ahol a kidolgozott jeleneteknek köszönhetően a figurák mégis árnyaltabbá válnak, jobban kötődve ezzel a zene dramaturgiájához. Lehet hibáztatni a rendezőt, hogy nem gondolta végig elég alaposan a darabot, hogy nem dolgozott eleget a színészekkel, lehet hibáztatni az énekeseket, hogy technikailag nem elég jók, és nehezen képesek levetkőzni a magyar operajátszási tradíció kliséit, de talán úgy érdemes fogalmazni, hogy Bagossynak volt egy nagyon jó ötlete, amely azonban kevésnek bizonyult az előadáshoz. Az előadás végén visszatér a nyitó kép, a szereplők helyet foglalnak a páholyokban.„Viszavedlettek" néző-szerepbe (bár tény, hogy nem öltöztek át), így ismét hangsúlyt kap, hogy ők az előadás során csak játszottak. Vagy legalábbis megpróbáltak valamit eljátszani, ez esetben kevésbé sikeresen. Szinte semmi sem sikerült úgy, mint ahogy zeneszerzők, filozófusok és egyéb elemzők véleményét és interpretációit ismerve várható lenne, vagyis ez az előadás a színlap függvényében épp arról szól, hogy milyen is lehetne, de valójában milyen nem a Don Giovanni. Az előadás ironikus reflexió a tradícióra, arra, ami meg van írva, vagyis amit a Don Giovanni kapcsán kétszáz év óta gondolunk. De a rendező fintora itt nemcsak a hagyománynak és a mítosznak, a színháznak is szól. Hiszen mi mást is várhatnánk egy düledező, omladozó színháztól?