Fellép a Tünet Együttes

- Kezdjük az elejéről...

- Nem kezdtem kisgyerekként szertornázni, ahogy szokás, csak folyton álmodoztam róla. Maga volt a csoda, amikor a Vasas egyik edzője meglátott egy tornaversenyen, és elhívott az egyesületbe. Később Jeszenszky Endrénél dzsesszbalettoztam, azután egyszer csak az Akrobatikus Revütáncosképzőben találtam magam. Nálunk otthon mindenki olyan nagyon normális, bátyám, öcsém polgári, intellektuális pályán van, magam is matematika-számítástechnika szakon végeztem. Röhej tárgya lett a családunkban, hogy a Réka „akrobatikus revütáncos". Azután kiderült, hogy ez akkor - 86 körül - az egyetlen hely volt Budapesten, ahol kortárs táncot lehetett tanulni, ráadásul igen magas szinten. Berger Gyula tanította a Limón-technikát, Jeszenszky Endre a klasszikus- és dzsesszbalettet, Árva Eszter a Graham-technikát. Akkoriban volt klasszikus balett meg néptánc, azon kívül semmi. Most arról panaszkodunk, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, mi a kortárs tánc - akkor még a fogalom se létezett.

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a tánc lesz a munkám, szorgalmasan jártam az egyetemre. A fordulópontot Rui Horta hozta, akit a Műhely Alapítvány hívott meg koreografálni a Petőfi Csarnokba. Három napos, komoly felvételit tartott, ahol megjelent a bontakozó alternatív magyar táncélet színe java: Péntek Kata, Fekete Hédi, az összes Nemes-lány, ott volt Bakó Tamás, Gálik Éva és mások. Csoda volt, hogy a harmadik nap végén Rui Horta engem is beválogatott a csapatba. Egyszer csak ott találtam magam balettintézetet végzett emberek mellett, egy nagyszínpadi előadásban. Mélyvíz volt, azt se tudtam még, mi az, hogy színpad. Rui kitüntetett figyelemmel foglalkozott velem. Talán épp az eszetlen lelkesedésem miatt fontosabb szerepet kaptam. Ez volt a fordulópont. Utána egy hatalmas űr jött, csak az én lelkemben lőttek ki valamit. Huszonhárom éves voltam. Ma egy táncos tizenhat-tizenhét évesen már bőven színpadon van.

Később Gál Eszterrel dolgoztam, és mindenhol tanulni próbáltam, ahol csak lehetett. Akkoriban a Műhely Alapítvány nagyon sok vendégtanárt hívott, minden kurzuson ott voltam.

- Mi volt az első koreográfiád?

- Ha leszámítjuk a Sandokánt, amit tizenkét éves koromban az osztálynak csináltam, és hogy tízévesen a Kék Duna-keringőre koreografáltam egy szólót a díványra, akkor A léptek kopognak címűt lehet az elsőnek tekinteni. Összeálltunk páran, és szabadidőnkben csinálgattunk valamit, talán kétszer ment a Banán Klubban, '95-ben. A Szonátát tekintem az első komoly darabomnak, amellyel az Inspiráció Fesztiválon elindultunk, és meg is nyerte a fődíjat. Utána jött a Kontroll Kontra. Azután pedig egy szóló, Lila hangyász volt a címe, abban már megszólaltam.

- Hogyan koreografálod saját magadat?

- Változó. Régen sokat dolgoztam tükörrel, de leszoktam róla. A tükörbe koreografált tánc formai lesz. Ha nézem magam, akkor nem vagyok benne. Akkor kint vagyok. Mostanában videóra szoktam venni, ahogy próbálok, és visszanézem. Szólót csinálni alapvetően más. Akkor már túl voltam két csoportos darabon, és úgy éreztem, ahhoz, hogy másokkal jól tudjak együtt dolgozni, muszáj egyszer dolgoznom saját magamon is. Iszonyú kínszenvedés volt, de nagyon akartam.

- Milyen szöveget mondtál a Lila hangyászban?

- Ami kevés szöveg volt benne, azt én írtam: két vagy három rövid monológ. Már ez is mozaikos darab volt, filmszerű, montázstechnikával, mint az utána következő előadásaim. Volt egy heverős sarkam, ahol gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, csak a cuccaim között depressziósan hevertem, tehetetlenkedtem. Nagy sikere volt az előadásnak. Beválogatták az Aerowaves fesztiválra Londonba.

- Izgalmas, ahogy a színház és a tánc között mozognak az előadásaid. Sokszor a szöveg ugyanolyan szerves részük, mint a tánc.

- A Lila hangyászban még levált a szöveg a táncról. A következő darabomban, A kiválasztottban is egy figura hordozta a szöveget, a narrátor, aki végig halandzsázott. Ő is mozgott, de nem táncosként volt jelen. Még a Véletlenben is, ami sokkal későbbi, elvált a táncos és a színészi szerepkör. A matematikus, aki mesél a nézőknek, és feladatokat oldat meg velük, elkülönül a táncosoktól. A Lomtalanítás nagyon megosztotta a kritikusokat és a nézőket is, de azért volt számomra különösen fontos előadás, mert ott próbáltam ki először, hogy mi van, ha a szöveg és a mozgás egyszerre történik. Hogyan épül a kettő egymásra. A Karcban dolgoztam először hivatásos színészekkel, de még ott is érezhetően elválik a két szerepkör. A Buddhában és a Szeánszban már sokkal inkább szervül, ezekre az előadásokra már egyáltalán nem igaz, hogy az egyik szereplő a verbalitást, a másik a mozgást hordozza. Egyébként nem tudatosan jártam végig egy utat, csak így visszatekintve gondolkozom el rajta.

- A Karcban talán meg is fogható az összeérés. Van egy jelenet, ahol a színészek, Gőz István és Kövesdi László ülnek és dumálnak, és közben két lány rajtuk ugrál, körülöttük táncol. A mozdulat és a szöveg viszonyára épülnek a szóviccek. Olyan, mintha ebből a jelenetből nőne ki a Karc és az utána következő előadások, a Buddha szomorú és a Szeánsz nyelve.

- Bizonyos értelemben a fiúk is táncolnak, ők emelgetik meg pakolják a csajokat. De igazad van. Annak a jelenetnek az ötlete nagyon korán megvolt, és azt gondolom, hogy ez a darab egyik legértékesebb pillanata.

- Azután jött a Priznic, ami teljesen más világ, hiszen ott abszolút a szövegé a főszerep. Van olyan kritika is, amelyik tévútnak nevezi.

- Nem gondolom, hogy tévút, még csak azt se, hogy nagyon más lenne. Igaz, hogy nincs benne tánc, csak ketten ülnek, beszélgetnek, de a gondolkodásmódjában őrzi azokat a jegyeket, melyeket az előadásaimon újra és újra felismerni vélek. Az ember sajnos nem bír kibújni a saját bőréből. Egy absztrakt táncdarab esetén nehezebben érhető tetten a lineáris és a mozaikos gondolkodás közötti különbség. Tőlem távol áll mindenfajta egyvonalú dramaturgia, egyáltalán nem látom a világot lineárisnak. Független síkok jelenlétét érzem, és ez minden darabomban megjelenik. A Priznicben is legalább két sík van: egy viccelődő, ahol Hacsek és Sajó-szerű figurákat hoznak a fiúk (Gőz István és Kövesdi László), és egy önvallomásos réteg. Mindkettő valamilyen értelemben ugyanazt a témát szolgálja. És a két színésznek úgy kell tudnia váltani közöttük, mint a zsonglőrnek. A kétféle fogalmazás nem egymás után, hanem egyszerre van jelen.

- Az utolsó bemutatótok, a Szeánsz szintén új irányokba merészkedik, amellett hogy a mozaikos szerkesztést megtartja.

- Egy kortárs musicalt szerettem volna - zene nélkül. Sikerült is elhagyni a zenét, csak a legvégére tettünk egy egyperces bejátszást. Sokszor veszélyes csapdának érzem a zenét. Könnyű elbújni mögé. Az ember azt hiszi, hogy koreografált egy darabot, közben a zene viszi el a balhét.

A társulat életében és az enyémben is központi kérdés lett mostanában az egyén és a közösség viszonya. Ezzel akartunk foglalkozni. Korrajzból indultunk, de aztán - szokásunkhoz híven - elmentünk pszichologizálóbb irányba. Elképesztő, hogy a gyerekek között milyen nyíltan, durván ugyanakkor bájosan érhetőek tetten azok a konfliktusok, amelyek a felnőtt közösségben is megmutatkoznak. Innen jött az előadás óvodai világa. Fel is merült címvariánsként a Játszótér.

- Gyerekjátékokból építkezik az előadás. Néhol a nézőket is bevonjátok a szembekötősdibe. Ez eddig nem volt jellemző rátok.

- A Szeánszban szerintem jól sikerült ezt megoldani. De nagyon sok kérdőjel volt bennünk. Nem lehet próbateremben kitalálni, hogyan fognak reagálni a nézők. Különben is a spontaneitás csak szigorúan meghatározott keretek között érdekel. Nem szeretem provokálni a nézőket vagy olyan helyzetbe hozni, amelyben kellemetlenül érzik magukat. A Szeánszban van egy pillanat, amikor egy lámpa leereszkedik, és a színészeknek rá kell venniük azt a nézőt, akinek a feje fölött lóg a lámpa, hogy ő világítsa a darabot. Onnantól kezdve annak a nézőnek kell kiválasztania, hogy a hét szereplő közül éppen kit tesz láthatóvá. A színészeknek pedig meg kell küzdeniük a fényért. Nagyon izgalmas, éles és nyitott helyzet ez. Improvizálniuk kell, valódi verseny folyik a fényért.

- A Karc volt az az előadás, amely megalapozta a társulatotokat. Most már nevetek is van: Tünet Együttes.

- A Karc munkafolyamatának végén gondolta úgy a csapat, hogy együtt kellene maradnunk, azóta van bennem egyfajta csapatépítő tudatosság. De azért ez nem volt vízválasztó, folyamatosan alakultak a dolgok. Egyedül nem lettem volna képes összefogni a bandát. Kellett hozzá ez a fajta együtt levés, a csapat. Idén nyáron találtuk meg a nevünket. Fellép a Tünet Együttes.

Egy társulat egyrészt attól társulat, hogy fizetést kapnak az emberek. Jogilag és anyagilag el vannak kötelezve, ez nálunk nincs meg. Négymilliós éves működési támogatásunk van. Folyamatos létbizonytalanságban vagyunk. Nagyon jó a csapat, erős összetartozás-érzés van bennünk, de kérdés, hogy meddig lehet bírni pénz nélkül, mert azért ebben nagyon el lehet fáradni. Gyakorlatilag minden nap próbálunk, de csak a fellépések után tudok fizetni. Ilyen szempontból tehát nem nevezhetjük magunkat társulatnak. De olyan szempontból, hogy mennyit dolgozunk, mennyit játszunk, abszolút társulatként működünk. 2006-ban például nyolcvan körüli előadásszámunk volt, ezt nem sok magyar együttes mondhatja el magáról. Nem tudom, hogy milyen minőségbeli vagy kritériumbeli különbség van köztünk és egy kiemelt társulat között. Az a baj, hogy a kuratóriumnak soha nem kell megindokolnia, hogy neked miért éppen annyi pénzt oszt. Bocsánat, hogy ebbe belecsúsztam, nem akarok panaszkodni, mert más szempontból nagyon jó és termékeny időszak volt az életünkben ez az utolsó néhány év.

- Hogyan keveredtek hozzád ezek az emberek?

- Mindenkinek más a története. A színészekkel, Gőz Istvánnal és Kövesdi Lászlóval Hudinak a Kárhozat kertje című produkciójában találkoztam, és nagyon összebarátkoztunk. Amikor a Karcot elkezdtük, már alapkoncepció volt, hogy színészekkel és táncosokkal együtt szeretnék dolgozni, és adódott, hogy a két fiút hívtam.

Réti Annával első közös munkánk a Lomtalanítás volt. Rögtön azután, hogy hazajött Hollandiából, egymásba akadtunk. Érzékeny táncos, és alkotóként is nagyon tehetséges, a Lélek pulóver nélkül című szólóját nagyon szeretem. Szász Danival is már hosszabb ideje dolgozunk együtt, a Véletlen óta szinte minden produkcióban benne van. Dózsa Ákosról pedig mondhatom, hogy a felfedezettem. A pécsi táncművészeti szakközépbe járt, azután meg tengődött szegény. Amikor egy darabra készülök, meg szoktam hirdetni egy pár napos nyitott műhelymunkát. Ennek két célja van: egyrészt, hogy lássak új arcokat, másrészt hogy kipróbáljak egy-két dolgot. Az első néhány alkalomra bárki bejöhet, azután leszűkítem, és néhány emberrel dolgozunk tovább. A társulaton belül sokat beszélgetünk a műhelymunkán felbukkanó emberekről, és mindig nagyon izgalmas, hogy kiben mit látunk. A Buddha-workshopra Ákos is odakeveredett. Nagyon tanakodtunk, hogy bevegyük-e, mert bár rögtön nagyon tehetségesnek mutatkozott, de teljesen tapasztalat híján volt. Klasszikusnak mondható iskolába járt, és akkor itt egyszer csak meg is kellett szólalnia, színészileg is meg kellett állnia a helyét ezek mellett a vén rókák mellett. Végül bevettük, és szerintem nagyon jól döntöttünk. Ákos rengeteget fejlődött, és kezdi megtalálni a helyét a színpadon.

Peer Krisztiánnal pedig Szegeden találkoztam az Alternatív Színházi Szemlén. Nagyon tetszett neki a Karc, és érdeklődött irántunk. A Buddha próbáinak közepénél jártunk, amikor megkérdezte, hogy nem jöhetne-e be, és azóta minden munkában együtt dolgozunk, némelyikben szorosan, máskor lazábban. Beszélgetőtársként volt megjelölve a Buddha színlapján, mert nem a klasszikus dramaturg szerep az övé. Sokat szoktunk beszélgetni a darabokról, inspiráló meglátásai vannak, nagyon jól lehet vele ötletelni. És nyár óta velünk van Paizs Dóra is, aki menedzseli a társulatot. Már nagyon ránk fért.

- Kimentek az utcára, próbáltok nyitni az emberek felé...

- Dóra segítségével egyrészt egy nagyon komoly csapatépítő munka folyik, másrészt próbáljuk a társulatot ismertté tenni, közönséget szervezni. Föl kellett ismernünk, hogy ezt senki nem csinálja meg helyettünk. A Nylon revü eleve az utcára készült, felvállaltan úgy született, hogy összeraktunk egy bohózatot azokból az ötletekből, melyek a Karcból kimaradtak. Tulajdonképpen egy performansz, jókedvű hülyéskedés a nyárban. Nem számolom a komoly előadásaim közé. Eredetileg azt gondoltam, hogy bevásárlóközpontok aljában fogjuk játszani, de elég sok más helyre hívták, mi is rácsodálkoztunk, hogy milyen sok fóruma van a szabadtéri megnyilvánulásoknak. Az emberek nagy része nem hajlandó bejönni a színházba. Muszáj neked elmenni hozzájuk. A kortárs tánc, táncszínház kapcsán sajnos borzalmasan sok előítélettel találkozunk, és ezeket nehéz lerombolni. Mi azt szoktuk mondani, hogy ha eljutunk odáig, hogy valaki eljön az előadásunkra, és legalább megnézi, mi az, amire azt mondja, hogy nem, akkor már sikerrel jártunk.

- Az Ellenfényben 2002-ben volt egy beszélgetés veled és néhány társaddal az L1 megalakulása kapcsán. (Független Táncművészek Társasága, akik közösen működtetik az L1 Táncműveket. Ott játszanak, próbálnak, szerveznek.) Mi van mostt az L1-gyel?

- Nagy változások történtek éppen az elmúlt év folyamán. Ákos és Mimi (Hargitay Ákos és Michaela Pein), a Two in one company nem kapott működési támogatást. Pedig ők nagyon régóta jelen vannak a magyar táncéletben. Ráadásul senkitől nem kaptak szakmai indoklást sem. Egy olyan kuratórium nullázta le őket, amelynek tagjai közül sokan csak kis szeletét látják annak a körnek, akikről döntenek, tisztelet a kivételnek. Ákos és Mimi kiváltak az L1-ből, és Bécsbe költöztek. Ősszel kiadtak egy sajtóközleményt, hogy soha többet nem akarnak Magyarországon fellépni. Iszonyatosan megrázó volt ezt közelről végignézni, átélni.

A többi L1-tag támogatottsága között is nagy különbségek alakultak ki az évek során, és nehéz az ebből adódó feszültségeket kezelni. Ráadásul a stúdió, ami korábban elég volt hét alkotónak, az most hármunknak, Berger Gyulának, Ladjánszki Mártának és nekem már csak szűkösen elég. Sokszor kényszerülök arra, hogy máshol próbáljak, mert egy premier előtti intenzív időszakban, amikor napi 6-8 órákat dolgozunk, ez ellehetetlenítené a többiek munkáját.

Több mint öt éve működtetjük az L1 Táncműveket, és azt gondolom, hogy ez példa nélküli együttműködés a magyar táncéletben: emberek demokratikus módon együtt tudnak üzemeltetni egy helyet, és nem fojtják meg egymást egy kanál vízben, amiatt hogy most éppen ki próbál, vagy ki takarít, és hogy mire költsük a pénzt. Talán nem is lehet kívülről felfogni, hogy ez mekkora dolog.

De folyik a munka, új terveink is vannak. Kidolgoztunk egy rezidencia programot, és hamarosan pályázatot fogunk kiírni olyan tehetséges fiatalok számára, akiknek nincs próbahelyük. Most is van arra lehetőség, hogy külsősök bejöjjenek azokban az időszakokban, amikor üres a próbaterem. Jönnek is sokan, de ez nem ugyanaz, mint azt mondani valakinek, hogy a bemutatód előtti két hónapban itt rendszeresen tudsz dolgozni. Akik szabad próbaterem pártiak, azok nem értik, hogy egy előadás elkészítéséhez otthonra van szükség, egy olyan helyre, ahol otthagyhatod a díszleted, és másnap is visszamehetsz.

- Te most már egy társulatban gondolkodsz - nem visz ez el az L1-től?

- Nagy kérdés, hogy az L1 milyen irányt vesz, átmeneti állapotban vagyunk. Ha egy kicsit távolabbra nézek, akkor úgy érzem, hogy megérett vagy meg fog érni a helyzet arra, hogy a Tünet Együttessel külön helyünk legyen. Nem tudom. Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy az embernek mennyi gürcölése és munkája van abban, hogy egy ilyen helyet létrehozzon és fenntartson. És szerintem az L1 egy fantasztikusan inspiratív alkotó műhely, és egymillió érzelmi szál fűz hozzá.

Szabó Réka előadásai

1995 A léptek kopognak

1997 Szonáta

1998 Kontroll Kontra

1999 A lila hangyász

2001 A kiválasztott

2002 Véletlen

2004 Lomtalanítás

2004 Karc

2005 Buddha szomorú

2005 Nylon revű

2006 Priznic

2006 Szeánsz