A kezdet kezdetén

Először csak a zene gomolyog a sötét színpadon; homogén, dallamtalan zörejfolyam, vég nélküli, mechanikus szekvenciák. Egyetlen reflektor oszlopszerű fénye szúrja át a feketeséget, benne összegömbölyödött alakot látunk a színpad legtávolabbi sarkába kuporodva. Ahogy a zajfolyondár megerősödik, a bőrszínű kupac megmozdul; tekereg, mocorog, hullámzik, meg-megemelkedik. Mint valami naszcens gondolat a maga ős-kialakulatlanságában, a magát megformáló, szabadulni akaró testetlen akarat; eleinte nem is igazán értjük, mit látunk. Lelki szemeink előtt megcsillan a lélek éteri-nedves magzatburka, ahogy az emberi alak megpróbálja lefejteni magáról; a kezdet kezdetének, egyfajta rituális ön-szülésnek vagyunk a tanúi.

Aztán a táncosnő megemelkedik; most már a hátát látjuk, két karja belevész a fénypászmán kívüli feketeségbe; mintha görög torzót figyelnénk - vagy örökmozgó földön kívülit. Nem-embert. A plasztikusan kiemelkedő, meg-megránduló lapockák és vállízületek láttán rácsodálkozunk az emberi test idegenségére, meglepődünk saját anatómiánk adottságain és korlátain. Mint minden, az ember is nézőpont kérdése.

A burok egyre tágul, egyre több mozgáslehetőséget hagy az önmagát dadogva megfogalmazó emberi alaknak. Négykézláb körbecsetlik-botlik a színpadon, mintha maga is meglepődne saját lehetőségein, mintha nem tudna mit kezdeni a testrészeivel. Gurul, csúszik-mászik, szokatlanabbnál szokatlanabb helyzetekbe tekeri magát. Fokozatosan megszületik az arca, játszik kiengedett hosszú hajával, dörzsöli, megmarkolja, felfedezi. Mégsem felszabadult, gyermeki játékról van szó; a mozdulatok pontozottak, a mozgás feszes, szaggatott. Idegenszerűséget sugall, a testtel való nem-bejáratott kapcsolatot érzékelteti; nem tudjuk, mik vagyunk, nem ismerjük magunkat, így a test akadályoz ahelyett, hogy röpítene.

Barna Balázs zenéje tökéletesen tükrözi ezt a fémes idegenséget, ezt a tudatosság előtti lét-állapotot, a görcsösséget, ami a megvilágosodást megelőző purgatórium alapérzése. A zörejekbe fokozatosan emberi hangok vegyülnek, majd a zenét suttogás váltja fel. Réti Anna velünk szemben áll, zihálva, mozdulatlanul.

Aztán minden átmenet nélkül nyakon önt bennünket Lajkó Félix elsöprő erejű zenéje, a virtuóz hegedű hangja, lecsap a rettenetes energia-ököl. Az éles cezúra a mozgásban is megjelenik; a lélek megváltatott vagy megszületett, ahogy tetszik; megismerte és elfogadta a test határait-lehetőségeit, és eszerint „működik". A koreográfia első részének meglepően dekonstruktivista formavilága után egy sokkal dinamikusabb és harmonikusabb (mondhatnánk, hogy kommerszebb, de legalábbis jobban emészthető) szakasz következik, a teret a hagyományos módon betöltő koreográfiai egység, ahol a hangsúly a folyamatokra helyeződik át, a mozdulatok pedig a dübörgő lendületből születnek.

Az analitikus, az önboncolgató Réti Anna után megismerjük a szenvedélyes Réti Annát, az érzelmekből dolgozó táncost, aki meglovagolja a Lajkó-zene őserejét, még ha ezt a tempót és intenzitást nem is lehet sokáig bírni, és a zene tovább úszik, megzabolázhatatlanul. De a cél nem az, hogy túltáncolja Lajkót, hanem hogy a lélek - ha csak egy időre is -, levesse a pulóvert, és megmutatkozzon a maga meztelen valójában. És ez meg is történik a színpadon, a szemünk láttára. Hol analitikusan, hol szenvedélyesen. Meggyőzően.

Ahogy elhal a zene, Réti Anna otthagyja a színpadot, és leül az első sorba, a nézők közé. Csend van, csak szaggatott lélegzetvételét hallani. A belső ritmus tovább zúg.

Réti Anna: Lélek pulóver nélkül

Jelmez: Csorba Kriszta, Bugram Zsófi, Réti Anna

Fény: Szirtes Attila

Videó: Puttó, Nagy Zoltán

Zene: Barna Balázs, Lajkó Félix

Munkatárs: Hudi László

Koreográfus, előadó: Réti Anna