Fehéren-feketén

Kun Attila és társai koreográfiája, a Terminum különös hangulatú jelenetekből és képekből építkezik, melyeket lélegzetvételnyi szünetek választanak el egymástól. Az előadás rövid, szaggatott képsorral indul: fényváltásokkal megtört képkockákat látunk, egy férfi és egy nő közelednek egymás felé, karjukat széttárva mozognak, mintha szél sodorná őket. Majd gyors fordulatként egy buli-jelenet következik, a táncosok két csapatra oszlanak, és vadul rázzák magukat. Ezt követően a zene megszelídül, megnyugszik, a tenger zúgását s madarak csicsergését idézi, és a táncosok önfeledten kúsznak-csúsznak a földön egyik térfélről a másikra. Repetitíven ismétlődnek a mozdulatsorok, ugyanakkor az ismétlések és variációk átértékelik, és némileg átértelmezik az előző jelentéseket. Az említett kúszás a mozdulat felfedezésének és szabadságának örömével indul, majd a sok ismétléstől egyre mechanikusabb lesz, végül egy egészen új mozgás kiindulópontjává sűrűsödik: a szereplők felülnek, és kezüket szájuk elé téve különféle hangzókat próbálnak hallhatóvá tenni, mintha a megszólalás mikéntjével kísérleteznének.

Ez a koreográfia amellett, hogy a táncot, a mozgást és a mozdulatot helyezi középpontba, férfiak és nők viszonyát tematizálja, a mozdulatokban az érintkezés és az egymáshoz való közeledés nehézsége, sőt lehetetlensége, és a kapcsolatok állandóan változó alá- vagy fölérendelt viszonya fejeződik ki. Többször megjelennek olyan mozdulatok, amikor a táncosok ölelésre tárt karokkal közelednek egymás felé, de ezek a mozgások egész más jellegű mozdulatba térülnek ki, és az ölelés elmarad. A férfiak gőgösen lenéznek a földön hason csúszó nőkre. Egy másik, igen hangsúlyos jelenetben a férfi magára szeretné teríteni az előtte, szinte az ölében ülő nő dúsan leomló vörös haját, az ismétlések által azonban az első lágy mozdulat erőszakossá és agresszívvá sötétül: a nő menekülne, ám a férfi nem engedi. Az utolsó képek egyike szerint némiképp ironikus felhanggal ugyan, de a játszmán a nők kerekednek felül: a férfiak hajlongva esznek a nők tenyeréből, mint a csipegető madarak.

A mozgás időbeli történés, az ismétlés pedig időbelisége ellenére hordoz valami állandóságot, egyszerre kizökkent az időből és visszaránt oda. A Terminum erőteljes képeket alkot, melyek emlékezetünkbe vésődött képekként mégiscsak dacolnak az idővel. A táncosok nagyszerűen mozognak együtt, fegyelmezettek és koncentráltak, az előadás korrekt csapatmunka.

Juhász Kata Próbafelvétel című koreográfiája az előzőhöz képest széttartóbbnak, szaggatottabbnak tűnik, annak ellenére, hogy a jelenetek kevésbé válnak el egymástól, nincsenek villanásnyi szünetek, és szinte nincs is olyan pillanat, amikor teljesen üres a tér. A táncosok gyakran rendeződnek különféle csoportokba és alakzatokba, de ebben az előadásban a szereplők sokkal inkább individuumok, önálló karakterek, arcuk és énjük gyakran a csoport-lét elé helyeződik, és mintha picit versengenének is egymással. Míg a táncosok a Terminumban fehér felsőrészeket és világos nadrágot viseltek, itt feketébe öltöztek. Hosszú nadrágjaikat néhányan rövid sortokra cserélték, trikót hordanak, a lányoké tüllel van díszítve. A különböző mozgássorok egymás mellett, párhuzamosan zajlanak, így nehéz figyelmünkkel összefogni, és egyszerre nyomon követni az összes történést, fantáziánk hajlamos elkalandozni a különböző „szólamok" között. Valamelyest irányítanak bennünket a fények, amelyek a tér egy-egy szegletében különböző méretű téglalapokat, négyszögeket hoznak létre, így leginkább azokra a táncosokra fókuszálunk, akik épp a megvilágított négyszögekben mozognak. Az előadásban egyébként végig hangsúlyos a fénnyel történő játék, az első részben a szereplők árnyéka a hátsó falra vetül, groteszk méretkülönbségeket teremtve köztük. A négyszögek mellett keskeny fénycsíkokat is vetítenek a talajra, és az ezek mentén vagy ezektől eltérő mozgás ugyancsak koreográfiai szervező elem. Magányos táncosok vonulnak a fénycsíkok mentén, és amikor találkoznak egymással, dialógus kezdődik közöttük. Ezek a páros vagy csoportos jelenetek azonban általában nem a középpontban történnek meg. Alig van olyan pillanat, amikor a táncosok egyformán mozognának - az azonos mozgássorokat nem egyidőben végzik, hanem egymás után, vagy egymást kiegészítve. A mozgás a legfőbb szervezőelem, a testtel a középpontban - talán ez az oka, hogy egy idő után az izmok működése és a mozgás fiziológiája a leginkább lenyűgöző. A táncosok kísérleteznek testükkel, izmaik és tudatuk erejével, és a gravitációval. A koreográfia az előző előadáshoz hasonlóan madár-metaforával zárul, igaz, itt szólóban, és egészen más kontextusban. Az egyik táncos kezeit szárnyként mozgatja, mintha a repülést gyakorolná. A zárlat egyszerre szomorú és felemelő: a gravitáció legyőzhetetlen, a táncos örökre földhöz van kötve, ám a repülés illúziója megmarad.

A próbafelvétel kifejezés magában foglalja a kísérletezés lehetőségét, hiszen egy próbafelvétel még nem az igazi, ez még nem „élesben" megy, ez még csak előkészület. Viszont a próbafelvétel dönti el, hogy később ki kap majd lehetőséget, tehát mégiscsak tétje van, ezért mindenkinek a legjobb formáját kell hoznia. A próbafelvétel komoly versengés is. A MU Terminál táncosai ezen az estén jól megfeleltek - alapos és kifejező játékot láthattunk tőlük. Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor számára a próbafelvétel sikerült. Várjuk a folytatást!