Itt van a falakban

- Az igazgatóválasztás kapcsán többen megfogalmazták, hogy a kaposvári színház olyan értéket jelent, amelyet meg kell óvni. Mi az, amit  meg kellett menteni?

- Elsősorban azt a társulati létet, amit ez a színház képvisel. Én ugyan nem sokat dolgoztam más színházakban (csak főiskolásként meg rendezőként), de egészen kivételes értéknek tartom a társulati létnek azt a közösségi formáját, amelyben emberek hosszú időn keresztül egymás munkájáért felelősen tudnak együtt létezni.

- Hogyan alakult ez ki?

- Ebbe én belecsöppentem. Amikor 89-ben idejöttem, még az úgynevezett nagy társulat egyben volt, ugyanakkor az előző évben volt egy fiatalítási hullám is, nagyon sok csoportos szereplő jött ide. Nagyon izgalmas időszakát élte hát a színház, mert a nagy öregek mellett a sok fiatal ember pezsgő életet teremtett, nemcsak a színpadon, hanem a színpadon kívül. Ez jót tett a színházi munkának is.

- Te mikor találkoztál ezzel a fogalommal, hogy Kaposvár?

- A 80-as években ez benne volt a levegőben. Aki a színház iránt érdeklődött, nézett előadásokat, annak Kaposvár fogalom volt. Emlékszem például, hogy milyen nehezen jutottam be a Mester és Margarita vígszínházi vendégjátékára. Ugyanakkor lehetett hallani, hogy megint buszokkal mennek Kaposvárra előadásokat nézni. Amit én láttam tőlük, az nagyon friss, új szellemű volt. Még főiskolás koromban találkoztam például Mohácsi Tévedések vígjátékával, ez olyan színház volt, amit én még nem láttam.

- A mai Kaposvár a 70-es, illetve a 80-as évek legendás együttesének örököse, vagy ez egy teljesen új társulat, amelyet már egy következő nemzedék hozott létre?

- Természetesen a mai Kaposvár örököse a réginek, hisz abból nőtt ki, bár már teljesen más emberek csinálják, de az előző nemzedékek farvizén haladva, az itt kialakult szellemiséget továbbvíve. Ez valahogy itt van a falakban. Miközben teljesen kicserélődött a társulat, miközben egy újabb generáció másként gondolkodó, más munkakultúrából jött tagjai dolgoznak itt, valamitől mégis őrzik a régi kaposvári értékeket.

- Miben ragadható meg ez a kaposváriság: munkamódszerben, stílusban, színházi szemléletben?

- Bár fontos az ízlés is, legfontosabbnak mégis a munkamódszert gondolom. Azt a fajta munkamorált, hogy még akkor sincs vége egy előadás próbájának, amikor már bemutattuk. Az utolsó pillanatig dolgozunk rajta megbeszélésekkel vagy közös dumával a büfében. Ebben a városban nem nagyon lehet mit csinálni, tehát többnyire itt tartózkodunk a színházban, és minden egyéb mellett, ami hozzátartozik az éltünkhöz, a sütés-főzés, gyerekezés, a színház is folyamatosan jelen van benne.

- Miért lesznek a kaposvári színészek rendezők is? Jordán Tamás, Bezerédi Zoltán, Lukáts Andor, Znamenák István és a te példád is ezt mutatja.

- Nem hiszem, hogy ez is hozzátartozik a kaposvári jelenséghez vagy specifikusan kaposvári jelenség lenne. Nagyon sok kollégáról tudok, aki azt érzi, hogy előbb-utóbb szeretne rendezni, mert legalább azon a szinten tudná csinálni ezt is, mint a játékot.

- És te miért lettél rendező is?

- Ennek a gyökerei a főiskoláig nyúlnak vissza, mert ott nagyon sokat dolgoztunk magunktól (vagy többnyire magunktól dolgoztunk), esténként felkészültünk a másnapi mesterség órára, egymás között próbáltunk, és ott látszódott, hogy ki az, aki úgy tud segíteni a többieknek, hogy az hasznos legyen. Természetesen bennem volt, hogy a főiskolás tapasztalatok alapján én is alkalmas vagyok a „külső szem" szerepének betöltésére. De elég sokáig kellett várni, amíg elég erőt éreztem magamban, hogy nekiugorjak a rendezésnek, mert ha jól emlékszem 98-ban vagy 99-ben csináltam a Vízkeresztet.

- A rendezés egyszerű pozícióváltást jelentett, vagy a gondolkodásmódod is megváltozott?

- A gondolkodásmódom annyiban változott, hogy sokszor zavar, hogy amikor színészként dolgozom, rendezői aggyal is gondolkodom, minősítem a munkámat.

- Mi a különbség a kettő között?

-Míg a rendezőnek tiszta fejjel, kívülről kell szemlélnie a történetet, a színészek az a dolga, hogy belemásszon az adott szituációba, és azon belül létezzen. Természetesen a színészi agynak is vannak bizonyos receptorai, ő is figyel minden más egyébre, de mégis az adott helyzeten belüli magatartására koncentrál és részfeladatot old meg. A rendezőnek empatikusnak kell lennie az összes szituációval és szereplővel, és hangsúlyosan egy külső nézőpontból kell megszólalnia.

- Nyilván máskép viszonyulsz színészként és rendezőként egy-egy darabhoz. Színészként gondolom először azt nézed, hogy jó szerep-e az, amit kaptál.

-Természetesen.

- Mitől jó vagy rossz egy szerep?

- Attól, hogy mennyi közöm van hozzá, hogy mennyi átfedést találok magamban a szereppel. Csak ezen múlik, hogy jónak vagy rossznak érzi-e az ember a szerepet. Ha közöm tud lenni a figurához, akit el kell játszanom, vagy ha nagyon ismerősek azok a szituációk, amelyeket meg kell csinálnom (vagy ha nem is ismerősek, de empatikusan beléjük tudok helyezkedni), akkor sok örömömet lelem a munkában. Ha viszont nem találok közösséget önmagam és a szereplő között, akkor elég fájdalmas küszködést zajlik.

- Például mi közöd volt a Karnebálban játszott Iordachéhoz, a sánta borbélysegédhez? Ahogy megcsináltad, abból az derült ki, hogy ez egy nagyon jó szerep, miközben a figura teljesen kívülről figyeli a többiek történetét...

- ...De az nagyon sok lehetőséget rejt magában, hogy majdnem minden szereplővel van kapcsolata, és mindegyikkel eltérő viszonyt tud kiépíteni. Ez nagyon izgalmas. Csak ő dolgozik a borbélyüzletben, így mint egy biztos ponthoz, hozzá jönnek a többiek, és ebből kiindulva tulajdonképpen nagyon sok helyzetet maga Iordache generál. Másrészt Caragiale stílusa olyan, hogy könnyen alakulhat ki valamiféle commedia dell' artéhoz hasonló stílusjáték. Ilyenkor az ember bátrabban nyúl azokhoz az eszközökhöz, amelyeket úgy nevezünk, hogy figuraalkotás.

- Hogy alakult ki a figura groteszksége? Caragialénál is sánta?

- Nem.

- De ebből, hogy a kaposvári előadásban Iordache sánta, eleve adódott egyfajta groteszk mozgás, amire még ráerősít a kezdő kép furcsa börleszkje: egy bogár kergetése a borbélyüzletben. Így jóval elrajzoltabb figura született, mint amiket szoktál csinálni.

- Valóban régen játszottam effélét. A főiskolán, illetve a Szkénében még örömmel csináltam ilyeneket. Az mindig nagyon jó, amikor az ember rátalál egy-egy megoldásra. Egyszer csak azt gondoltam, hogy Iordachénak az egyik lába legyen hibás, és elkezdtem sántítani. Nincs ebben semmi különös, az ember kipróbál a figurával kapcsolatban sok mindent, és azokat a megoldásokat tartja meg, amelyekről úgy érzi, hogy nemcsak egyszerű ötletek, hanem a szerepet is tudják működtetni, ugyanakkor nem mennek az előadás ellenébe se, sőt segítik, némileg megemelik azt. Ha egy ötlettől elkezd élni a figura, akkor nagyon jó benne lubickolni.

- Rendezőként az nézed, hogy jó szerepek vannak-e a darabban a színészeid számára?

- Épp azért, mert színész vagyok, elsősorban színészekben gondolkodom, legtöbbször úgy keresek darabot, hogy azonnal színészre gondolok.

- Hogy jutottál el a Windsori víg nőkig?

- Ez pont nem így történt, mert Babarczy tanár úr kérte, hogy rendezzek klasszikus vígjátékot, Moliere-t vagy Shakespeare-t. Moliere-től félek, úgy érzem, hogy nagyon nehéz megcsinálni, Shakespeare viszont jobban fekszik nekem, ugyanakkor a társulatban itt van Gyuricza Pista, aki remek Falstaff, ezért vettem elő ezt a viszonylag keveset játszott művet. Aztán menet közben kiderült, hogy rettenetesen nehéz darab. És hát nem is sikerült úgy megcsinálni, ahogy szerettem volna.

- Mi a hiányérzeted -  ha bevallhatod?

- Kevés volt az időnk (vagy csak nekem volt kevés), és mire rájöttem, hogyan kellene ebben a térben eljátszani ezt a darabot, addigra vége lett a próbaidőszaknak. Így maradtak olyan részek az előadásban, amit szívem szerint kivennék vagy letisztítanék, úgy, ahogy a második felvonás le van tisztulva. Kellett volna még egy próbahét...

- Miért Gyuricza ebben a társulatban Falstaff?

- Elsősorban nem fizikai értelemben Falstaff a Pista...

- Nem kövér.

- Ezzel nem is nagyon foglalkoztam, a szövegből mindent ki is vettünk, ami a nagyon nagy hájasságra utal. De egyszerre gyermeki és ördögi, szerethető és visszataszító, varázslatos és kiállhatatlan ez a figura. Ez mind benne van Gyuriczában.

- Az volt a meglepetés számomra, hogy Falstaff mellett még mennyi jó szerep van a darabban.

- Ez egy nagyon jó darab, de alig játsszák nálunk, mert nemigen szoktak sikerülni a belőle készült előadások. Angliában viszont ez a legtöbbet játszott Shakespeare-vígjáték. Talán a sajátos angol humor miatt, amiről én nem tudom pontosan, hogy micsoda. Ugyanakkor annak ellenére is nagy sikerrel megy a mostani bemutatónk, hogy én nem vagyok teljesen elégedett vele.

- Hogy rendelted hozzá a szerepekhez a társulati tagokat, azaz miképp történik a szerep és a színész egymásra találása?

- Egy szereposztási procedúra többféle tényezőből áll össze. A kiindulópont nyilván az, hogy egy rendező lát valamit a darabban, és a főszerepekre egyből elkezd színészekben gondolkodni. Ezt az elképzelését megosztja a munkatársaival, akik szintén mondanak valamit, amiről beszélgetni kezdünk, közben alakul a véleményünk. Aztán az is kiderül, hogy hány emberrel lehet dolgozni. Ha két vagy három darabot próbálunk egyszerre, akkor nyilván súlyozni kell a szereposztásban. Ennek van egy művészi meg egy gyakorlati része is. Párhuzamos próbaidőszakok esetén úgy szoktunk dönteni, hogy az adott színész két-három szereplehetősége közül mi lenne számára a legfontosabb, hogy eljátssza. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy ki milyen kockázatot mer vállalni.

- Színész vagy rendező?

- A rendező a színésszel, amikor olyan szerepet ad neki, amit már régen csinált, vagy még soha nem játszott. Vagy ha azt várja tőle, hogy ne azt játssza, amit általában szokott. Előfordul az is, hogy alkatilag nem teljesen egyezik a színész a szereppel, miközben azt látod, hogy neki ezt biztos el kellene játszania. Elég izgalmas része a darabkészítésnek a szereposztás.

- Mennyire befolyásolja a színész pályáját, hogy kap-e jó szerepeket?

- Nagy mértékben, hisz ez az élete. De ez valahol sorsszerű dolog, nem nagyon lehet befolyásolni. Törőcsik Mari szokta mondani, hogy nem csinált semmit, de egész életében szerencséje volt. Ugyanakkor sok színész fájdalma, hogy nem játszotta el ezt vagy azt a figurát, elmentek mellette fontos szerepek. De én azt gondolom, hogy ha egy színésznek találkoznia kell egy szereppel, az általában meg is szokott történni.

- És az menyire befolyásolja a színész sorsát, hogy jó társulatban dolgozik-e?

- Egy jó társulatban muszáj neki is jól dolgoznia, nem kényelmesedhet el, jobban is odafigyelnek rá, hisz folyamatosan nézik az előadásait. Ez kondícióban tartja a színészeket is, mindig meg kell felelniük, a legtöbbet kell kiadniuk magukból. Biztos, hogy a jó társulat pozitív irányba lökdösi a színészt.

- Hogy látod a helyzetet, sikerül egy év múlva is megtartani Kaposvárt mint színészi, emberi, társulati helyzetet?

- Erre én nem tudok válaszolni. Ez az egy év ugyanúgy meg fog történni, mint ahogy eddig is megtörtént: dolgozni fogunk, lehetőleg többet és jobban, de a politika olyan erősen rátette a kezét a színházakra, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni egy év múlva.