A játék a fontos

- Az igazgatóválasztás kapcsán sokan beszéltek a kaposvári színház megőrzendő értékeiről.

- Elsősorban társulati értékekről van szó, hisz ilyen egységesen gondolkodó és működő együttest alig találni hazánkban. Immár harminc éve hasonló szemléletű, egyfelé induló emberekből áll ez a színház, nekik nem kell külön-külön elmagyarázni a munkamódszereket, a szemléleti alapokat, hisz ezzel mindenki tisztában van. Tehát nem kell minden olvasópróbán elölről kezdeni mindent, hanem rögtön a darabra tudunk koncentrálni. Ugyanakkor a társulati lét azt is jelenti, hogy adott esetben a színész nem feltétlenül csak főszerepeket játszik, időnként nem rá irányul a legerősebb figyelem, mégis nélkülözhetetlen a jelenléte, mert Kaposvárott az olyan előadásokban is nagy erővel van jelen a társulat, amelyekben egyébként izmos főszerepek vannak. Sokszor megvádolnak bennünket azzal, hogy nagyon egyformák vagyunk, és hogy az előadásaink is nagyon egyformák, de ez csak azt jelenti, hogy ennek a társulatnak felismerhető stílusa van. Ez nem egyformaságot jelent, hanem hasonló gondolkodásmódot. Így felismerhetőek vagyunk. Az előadásainkon egyértelműen látszik, hogy a kaposvári színházban készültek.

- Te sokfelé megfordultál, így azt is tudod, hogy mitől van különbség társulat és társulat között? Hogy mindaz, ami Kaposvárt jellemzi, miért számít ma Magyarországon unikumnak?

-A különféle helyeken, ahol eddig dolgoztam, sokszor előfordult, hogy különben tisztességes színészek úgy játszottak el kisebb szerepeket, ahogy ők gondolták, a rendező viszont nem érezte igazán fontosnak a figurájukat, ezért meghagyta őket olyannak, ahogy a színész kitalálta. Ettől furcsa kis kanyarokat vett egy-egy előadás. Kaposvárott viszont az egy mondatos szereplő sem téveszti el az irányt. Itt sok a gondolkodó, kreatív színész, más társulatokban a tapasztalataim szerint kevesebb. Leülünk egy asztalhoz dumálni, és hamar kiderül, hogy szinte ugyanarról beszélünk, még ha más szavakkal is.

- Ez Kaposvár legfőbb jellemzője?

- Igazából nehéz megfogalmazni, hogy mi a kaposváriság lényege, de kívülről, az előadásokból ez egyértelműen látható. Legutóbb az 56-os darabban küzdöttük fel magunkat a zsinórra, hogy kis kosárkákban lebegjünk a színpad fölött az első jelenetben. Közben látom a srácokat, akik tartanak bennünket, szó szerint a kezükben van az életünk, mert baromi veszélyes dolog a trégereken lógva játszani. De senkinek nem jutott eszébe tiltakozni, feltételeket szabni, amikor Mohácsi elmondta az ötletét.

- Tegnap láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben című darabot, ami - legyünk őszinték - akár a történetet, akár a figurákat nézem, mégiscsak egy nagy butaság, de a ti előadásotokban halálosan komolyan van véve az összes figura.

- Aschernek elképesztően kifinomult stílusérzéke van, ami a társulat érzékenységével összetalálkozva képes működtetni az előadást. Rengeteg munkát nyomtunk bele ebbe a viszonylag könnyű kis darabba. Ascher nagyon pontosan tud egyensúlyozni egy vékony pókfonálon, hogy merrefelé kell haladni, alig hagyva tévedési lehetőséget nekünk, de ha mégis tévedünk, azt is azonnal korrigálja.

- Hogyan lettél kaposvári színész? Már Győrben is fontos és nagy szerepeket játszottál, Marat voltál a Marat/Sade-ban, Claudius Kiss Csaba Hamletjében...

- Egy Marat-előadásra tévedt el Mohácsi, és miután alaposan lefikázta a produkciót, el is gondolkodott azon, hogy mi lenne, ha én Kaposvárra jönnék. Aztán pillantok alatt történt az egész, mert néhány nap múlva kaptam egy telefont Aschertől, majd Babarczy hívott, hogy beszéljünk. Egyszercsak itt találtam magam egy Mohácsi-előadásban, a Salemi boszokányokban, akkor még vendégként. Az nagyon jó munka volt, és innen már csak egy lépés volt, hogy ide szerződjek. Azóta is jól érzem magam itt. Ennek immár 12 éve.

- Neked, aki nem kaposvári színésznek születtél, mit jelentett a kaposváriság?

- Elsősorban a szabadságot, amit akkor éreztem meg, amikor Mohácsival kezdtem el dolgozni. A bohócvéremből gyakorlatilag bármit felnyomhatok a színpadra, amiből aztán ő nagyon szigorúan szelektál, de abban nem akadályoz meg, hogy valami olyasmi szülessen meg a figuráról, helyzetről, amit én gondolok. Így az az érzésem, hogy én is tevékenyen részt veszek az előadás készítésében, nem csak interpretálok, hanem alkotok is. Ez rettenetesen jó érzés ahhoz képest, hogy máshol azt mondják, hogy ide állj vagy oda, mondd hangosabban vagy halkabban a szöveget. Én azt a színházat szeretem, amiben én is benne vagyok.

- Mások meg épp azt mondják a Mohácsiról, hogy nem ad elég instrukciót, nem mondja meg pontosan, hogy mit csináljon a színész.

- Ugyanarról beszélünk. Vagyis Mohácsi azt mondja, hogy itt vagy te, itt van egy szerep - van, amikor még kész sincs a szerep -, csinálj belőle valamit! És akkor az ember csinál mindenféléket, jót is, rosszat is. Mohácsi ekkor még békén hagyja a színészt, engedi, hogy járja a saját útját, mert tudja hogy az érzékenységek és ösztönök helyes irányba terelik. Később, amikor látja, hogy összeáll valami, akkor elkezd kellemetlenkedni, csipkedi, vagdossa a színész megoldásait. Ha valaki elégedetlen a munkamódszerével, annak valószínűleg nagyobb igénye van arra, hogy irányítsák, helyre rakják. Mohácsi valóban nem mondja meg a színésznek, hogy pontosan mit csináljon, de gondolatilag nagyon erősen elindítja. De Aschernél is állandóan ezt érzem, hogy meghagyja a szabadságomat. Megbízik bennem, és korrigál, ahol tévedek.

- A Mohácsi-előadásokban nincsenek is hagyományos szerepek. Az 56-os darabban hány szerepet játszol?

- Hármat. Az első jelenetben egy pasast, aki visszahullatja a zsebóráját, ennek dramaturgiai jelentősége van. A második rész elején egy Lajos bácsi nevű beteget. Ez is dramaturgiai funkciójú szerep, lazítja azt a feszült légkört, ami az inkriminált Sáry Flóra-jelenetben alakul ki. Az előadás végén Nagy Imrét játszom egy szürreális jelenetsorban, amely a miniszterelnök halálának pillanatát bontja ki néhány képben. Emiatt is ért engem támadás, hogy miért ilyen pipogyának ábrázolom Nagy Imrét. Azért, mert ez nem a valóság, hanem egy álomkép.

- Mi volt a koncepció: ez a három figura hasonlítson egymásra vagy épp különbözzön?

- Tudni kell, hogy Mohácsi eleve nem ír szereposztást, hanem kiírja az előadás részvevőit, azaz szinte az egész társulatot. Amikor elkezdjük olvasni a darabot - pontosabban a már elkészült három jelenetet - felváltva olvassuk a különféle szerepeket, később meg cserélgetjük őket. Aztán egy idő után egyszerűen rám tapad ez vagy az a szerep. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az 56-os darabban ezt a három feladatot kell megoldanom, akkor természetesen keresni kezdtem a kapcsolódásokat, hogy miként lehetne őket építeni. Kiderült, hogy nem egybefüggő a három szerep, de nagyon lazán mégis közük van egymáshoz, és én így is próbáltam őket kis ívekkel összekötni, hogy valahogy eljuthassak ahhoz az emberhez, aki a halála pillanatában a teljes életről álmodik.

- A színész személyisége készen van, és kitölti az adott szerepet, vagy a szerepek is formálják s színész személyiségét?

- Biztos, hogy oda-vissza hat a kettő. Ezt akkor vettem először észre, amikor Kecskeméten egy Fejes-darab, az Angyalarcú főszerepét játszottam. A végén „meghősül" a fiú, és miközben kínkeserves próbákat éltünk meg - nem voltam még igazán gyakorlott színész, és négy és fél órán át voltam színpadon egyfolytában, ami nagyon nagy erőt igényelt - de a végén megtisztulást éreztem, ami hetekig valahol ott volt becsomagolva bennem. Ott éreztem először, hogy visszafelé is hatnak a szerepek, és ez szinte észrevétlenül, kis alattomos dolgokban nyilvánul meg. Sokszor magam észre sem veszem, csak a környezetem hökken meg, hogy nem így szoktam reagálni bizonyos dolgokra.

- Partneri viszonyban hogyan éled meg, hogy mitől jó egy színész?

- Ez a színészi érzékenységtől függ, vagyis attól, hogy egy színész mennyire van otthon a szerepében. Ha történetesen a partnerem a színpadon az ellenségem, akkor az a jó, ha úgy tud az ellenségem lenni, hogy ettől én rosszul érzem magam. Akkor ő nagyon jó partnerem. Nem az a fontos, hogy a színpadon kívül szeretjük-e egymást vagy közömbösek vagyunk, a lényeg az, hogy úgy legyen jelen a szerepében, hogy biztosan támaszkodhassak rá azon a ponton, ahol neki lenni kell az előadásban. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy egyikünk sem gép, adott esetben bármelyikünk rosszul csinálhat valamit, elronthatja, elfelejtheti a szöveget, a partnernek azonban nem szabad ezen megrökönyödnie, hanem segíteni, korrigálnia kell. Az az igazi partneri kapcsolat, amikor tudom, hogy nem tévedhetek úgy, hogy a színésztársam ne segítsen. Ez nagyon jó érzés. Volt olyan partnerem - Kovács Lajos kollégám Szegeden -, hogy nem volt két olyan előadás, amikor ugyanazt játszotta volna. Nem viccelődött, hanem a szerepéből teremtett váratlan pillanatokat, hogy alig győztem utána szaladni. Ez baromi izgalmas volt. Szerintem ez a lényeg, hogy játék legyen benne, mert a színház különben nagyon unalmas dolog lenne. A játék a fontos. Őze nevezte magát színjátékosnak, szerintem a színészet lényegét ez fejezi ki a legpontosabban.