Csak színházat szeretnék csinálni

- Az igazgatóválasztás kapcsán nagyon sokan kiálltak a kaposvári színház mellett, jelezve, hogy olyan értékről van szó, amelyet mindenképpen meg kell őrizni.

- A kaposvári színház - elsősorban a társulatot értve ezen - a magyar kultúra kivételes kincse, még akkor is, ha vannak jobban és rosszabbul sikerült évadaink. Itt minden előadás - még ha bulvár darabból is indulunk ki - valahogy úgy kerül ki a társulat keze alól, hogy a színészek még a legsilányabb férckarakterekből is igazi, élő embereket képesek elővarázsolni. A színházi igazság látásának ez a módja - ami nyilván egyfajta neveltetés, közös gondolkodás eredménye - ennek a színháznak a sajátja. A kaposvári színház azonban már több mint 30 éve életben tartja ezt a minőséget. Persze sok mindenben meg kell újulnunk, fel kell frissülnünk, nyitottnak és befogadónak kell lennünk más színházi formákra is. A kaposvári színház mondjuk hírből sem ismeri a mozgás- vagy a táncszínházat, miközben tele vagyunk fiatalemberekkel, akik a mi nyelvünkre lefordítva megpróbálkozhatnának ezzel a kifejezésmóddal is. De a társulattól nem idegen a kísérletezés. Jó példa erre Jeles András Ványa bácsija. Nem mindenhol lehetne megcsinálni bérletes előadásként.

- Mi tartja életben Kaposvár szellemiségét, miközben a társulat nagy része kicserélődött?

- Ez nem így van. Amikor idekerültem, akkor még hosszú évekig itt dolgozott Molnár Piroska, Bezerédi Zoli, Lukáts Andor, Pogány Judit. És amikor a nagy színészek elmentek, itt maradt rendkívül sok értékes ember, akik 25-30 éve a Mohácsival együtt jöttek ide, például Serf Egyed, Tóth Géza, Tóth Nóra és sorolhatnám a neveket. Ők ugyan nem lettek akkora „sztárok", de mindent tudnak arról, hogy miről kell szólnia egy jelenetnek, egy előadásnak, hogyan kell nekiállni próbálni. Kaposvár szellemiségét, ennek a tudásnak az eszenciáját ők hordozzák a mai napig.

- Már azok a rendezők sincsenek itt, akiktől ezt megtanulták.

- Babarczy rendezőként itt marad, Ascher csak tavaly óta nem tagja a színháznak, de azért vissza-visszajön rendezni, a társulat dolgozik vele, és ennél erősebb iskolát én nem nagyon tudok elképzelni.

- Közben a rendezői kar is megújult...

- Hál' Istennek. Mindig mondják, hogy Kaposvár már nem olyan, mint régen. Képzeled el, ha ugyanolyan lenne! Dögunalom lenne! Azért ne felejtsük el, hogy Kaposvár tradíciója - bármilyen ellentmondásosnak is tűnik - a folytonos megújulás. De ez nem úgy zajlik, hogy kitaláljuk, hogy most mást csinálunk, mint eddig, hanem úgy, hogy kinyitjuk a szövegkönyvet, és addig nem nyugszunk, amíg ki nem találjuk, hogy az adott darabot hogyan lehet jól megcsinálni. Persze előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. De régen is készültek itt vacak előadások (de azok is bizonyos színvonal fölött...), csak arra már senki nem emlékszik. Ezért érzem kissé jogosulatlannak a velünk szembeni türelmetlenséget. Most valóban mi jövünk, ez tény, csak egy kicsit hadd eszméljünk fel abból az irdatlan nyomásból, hogy minden egyes produkciónkat, legyen az színészi vagy rendezői teljesítmény, az Ascherhez meg a Jordánékhoz hasonlítják.

- Kik?

- A közönség is, meg a szakma is. Persze ez sokakat inspirál - engem is -, másokat meg agyonnyom.

- Te hogy lettél kaposvári színész?

- Azóta, hogy a Megáll az időben együtt dolgoztam Gothár Péterrel, nekem egyetlen vágyam volt, hogy kaposvári színész lehessek.

- Gothár akkor a kaposvári színház rendezője volt.

- Utána gimnazistaként folyamatosan jártam ide előadásokat nézni. Aztán a 85-86-os évadban csoportos szereplő voltam itt. Tehát rendes dózisokban kaptam Kaposvárt, arról nem is beszélve, hogy a főiskolán többek között Babarczy László, Gothár Péter és egy Pinter-kurzus erejéig Ascher Tamás volt a tanárom - Marton Lászlónak köszönhetően, aki az osztályfőnökünk volt, és elhívta hozzánk ezeket az embereket. Aztán Babarczy hívott bennünket, jószerével az egész osztály (Bőrcsök Enikő, Bacsa Ildikó, Sáfár Mónika, Szula László, Magyar Attila) ide szerződött.

- Hogy kezdtél el rendezni is?

- Az első évben Babarczy kifejezetten kérte, hogy az osztályunk csináljon egy produkciót, és annak legyek én a rendezője. Mert valószínűleg már a főiskolán feltűnt Babarczynak, hogy van itt egy fiú, aki mindenáron színházat akar csinálni. Miután első rendezésem, a Woyzeck elég rendesen sikerült, nyílt pályának tűnt a rendezés is.

- A színészet és a rendezés másfajta gondolkodást tételez fel?

- Igen. Amikor játszom, tulajdonképpen nem is érzékelek mást a történetből, csak azt, ami az én dolgom, abból a helyzetből látom a történetet, amit a szereplő lát. Amikor előadást rendezek, megpróbálom az összes szereplőn keresztül megközelíteni a színdarabot. Míg színészként csak a magam részét látom, rendezőként az egésszel foglalatoskodom.

- Színészként mennyire érzed, hogy eltalálnak a neked való szerepek? Egyáltalán mitől jó egy szerep?

- Hű, a fene tudja?! Én nagyon szeretek színész lenni, tehát ezzel a kérdéssel nem foglalkozom, mert imádom, ha játszhatok. Persze nem mindig vagyok elégedett, néha munka közben nagyon utálom, amit csinálunk, azt gondolom, hogy nincs is színész, aki ezt el tudná játszani. Később azonban többnyire rá kellett jönnöm, hogy nem a szerep a hibás, hanem nekem nem sikerült megbirkóznom a feladattal. Nem tudom, hogy van-e szerep, ami eltalál. Az a szerep, amire a mai napig egész szürreális módon szoktam emlékezni, mert olyan volt, mintha az égből szállt volna alá, és megragadott, fölemelt engem, az a Mohácsi által rendezett Istenítéletben Hale tiszteletes volt. Hogy miért, fogalmam sincs, hisz játszottam ennél sokkal nagyobb, jelentősebb, sikeresebb szerepeket is.

- Úgy képzelem, hogy kétféle színészi magatartás lehetséges. Az egyikben a színész elsősorban saját maga szeretne lenni, és megkeresi a szerepben azokat a pontokat, amelyet kitölthet a saját egyéniségével. A másikban viszont a színész mint egy médium folytonosan szeretne átváltozni, és hagyja hogy a szerep átformálja őt. Te színészként melyiket képviseled?

- Szerintem munkája válogatja, hogy az ember melyik utat járja. Azt hiszem, ezzel minden színész így van. Attól is függ, hogy kivel dolgozik az ember, milyen állapotban van, mi az adott szerep, innen kényelmesebb-e csinálnia, vagy onnan... Ismerve a kollégáimat, azt mondom, hogy annyi színészi magatartás és hozzáállás van, ahány színész.

- A Karnebálban Iancu Pampon ex-rendőrt játszod. Mi volt a viszonyod ehhez a szerephez? Itt milyen utat jártál?

- Azt nagyjából az elejétől tudtam, hogy formailag milyen lesz a figura, hogy fog kinézni, hogyan fog beszélni, kiabálni, sírni. Nem ezzel küzdöttem, hanem azzal, hogy ebbe a kapszulába miképp lehet belegyömöszkölni egy igazi embert, az összes bajával, nagyképűségével, gyávaságával együtt.

- Előbb láttad a külső megjelenést, mint az emberi tartalmát?

- Ez most ilyen volt. Annyira erősen van megírva egy commedia dell'arte-szerű figura, hogy nehéz volt bányászni benne. Érdekes meccs volt, nagyon élveztem.

- És hogy találtad meg benne az embert?

- Nem tudnám neked megmondani, hogy hol volt ez a pillanat. A színész ilyenkor magában kezd el bányászni, hogy milyen volt, amikor majd' megőrült a féltékenységtől. Nem kiabálni kezdett, hanem elszorult a torka, és addig ivott, amíg végre újra meg tudott szólalni. Amikor a színész ilyesmiben turkál, hirtelen azt veszi észre, hogy sokkal többet mer elmondani önmagáról, mint gondolná. Egyszer csak elkapja a gépszíj, és egyre több emberi dolgot mer beletömni a figurába, aki ettől egyre bonyolultabb és egyre szebb lesz.

- Volt egy pici szereped is az évadban, A Három nővér végén - afféle flash backként - megjelensz mint Prozorov ezredes, aki épp most érkezik meg új állomáshelyére a gyerekeivel. „Na jó, akkor itt fogunk élni" - mondod, visszaidézve ezzel a Megáll az idő egyik kulcsmondatát.

- Rusznyáknak az volt a mániája, hogy jelenjen meg maga az apa is, akiről annyi szó esik a Három nővérben. És azt gondolta, hogy ehhez olyan színészt kell választania a társulatból, aki - ahogy a nézőtér meglátja - azonnal ezt a habitust képviseli. Az már Rusznyák külön perverziója, hogy mennyire imádja a Megáll az időt, és hogy ez a mondat ráadásul az égiek által összefont módon még stimmel is ide - ráadásul úgy, hogy utal mindarra is, ami előtt a társulat állt ebben az évben. Erre a felkérésére nem lehetett nemet mondani.

- A Három nővér is olyan előadás, ami részben folytatja a kaposvári hagyományokat, de el is szakad tőlük. Az évad jónéhány előadásában felismerhető az általad emlegetett megújulás.

- Ez nyilván annak a jele, hogy most már mi is bátrabban merjük megmutatni, hogy mit is gondolunk a színházról. Rusznyák ilyen értelemben komoly ígérete a magyar színházművészetnek, hisz egészen különleges és nagyon pontos a látásmódja. Nem akarom Mohát megbántani, de ebben az évadban a Három nővért erősebb előadásnak tartom, mint az 56 06-ot.

- És igazgatójelöltként mit szóltál az 56-os darab körüli botrányokhoz? Belülről ezt hogyan éltétek meg.

- Csacsiság az egész. A történelemről vitatkozzanak a történészek (meg akik akarnak), minden más csak hisztériakeltés, az is, hogy mi állítólag meggyalázzuk Tóth Ilona emlékét... Ezzel én nem nagyon akarok foglalkozni. Szívesebben vettem volna, ha Mohácsi azért kap névtelen sms-eket, mert a Tóték jelenetben túl későn derül ki, hogy ki van a koporsóban, és hogy olyan lassú itt a játék, hogy leáll az egész előadás... Persze Mohácsiék ez másképp élték meg, mert ők a mai napig is kapnak borzalmas fenyegetéseket. Ebben az országban most éles harc folyik két világnézet, kétfajta gondolkodás között. Miért pont a kulturális élet vagy a színház lenne ez alól kivétel?

- Több helyen olvastam az igazgatói pályázatod kapcsán, hogy egy jobboldali irányítású városban egy nem jobboldali elkötelezettségű ember nem lehet igazgató.

- A mi önkormányzatunk valamilyen oknál fogva mégis függetleníteni tudta magát a mindenkori ostoba nyomásgyakorlás alól, és végül úgy döntöttek, hogy mégis lehetek Kaposvárott igazgató.

- Meglepődtél, vagy ezt az eredményt vártad?

- Nagyon szerettem volna, ha ez az eredmény születik, de nem tagadom, hogy meglepődtem. Voltak előjelei annak, hogy ez nem így fog sikerülni.

- A szolnoki és a győri események is azt mutatják, hogy határozott lépések zajlanak a jobboldali vezetésű városok színházainak megszerzéséért.

- Amíg mindez csak feltételezés, addig fölösleges erről beszélni, különben csak kergetjük a felhőt, és harapjuk a fingot. Ha viszont tényleg az fog történni, amit mondasz, akkor súlyos baj van. Akkor nagyon el kell gondolkodni, hogy mi az ördög folyik itt, és mit lehetne ellene tenni. Ez persze azon múlik, hogy milyen erős a szakma, és mennyire tudja magát képviselni. Kéne persze egy színházi törvény, de úgy tűnik, hogy a politikusok utálják a legjobban azt, hogy a szakma akar magának egy színházi törvényt. Képzelj el egy önkormányzatot, akinek majd a fejére fognak koppintatni, és azt mondják, hogy te vagy ugyan a fenntartó, meg a finanszírozás egyik fele is tőled származik (mert a másik felét közvetlenül az állam adja), de majd a szakma fogja neked megmondani, hogy ki lesz nálad intézményvezető. Én már most hallom, hogy vannak politikusok, akik az alkotmánybíróságon akarják majd megtámadni a színházi törvény - bármilyen is lesz az - többek között azért, mert beleszól az önkormányzatiságba. Közben persze színházi emberként nagyon jól tudjuk, hogy kéne valaminek végre történnie. El kellene dőlnie, hogy vállalja-e a politika, hogy szétrombolja a mostani színházi struktúrát. Ha nem vállalja, akkor viszont el kellene döntenie, hogy mennyi pénzt érdemes beleölni abba, hogy ez a struktúra ugyanígy működhessen tovább. Ez ugyanis ezer sebből vérzik.

- Az igazgatói pályázatokra visszatérve, hogyan lehetne szakmai szempontokkal ellensúlyozni a politikaiakat?

- Ha erre tudnék neked válaszolni, akkor politikus lennék, holott igazából csak színházat szeretnék csinálni. Ötleteim persze nekem is vannak, de ahogyan most látom, ötletekkel teli a padlás.

- Említetted, hogy komoly harc folyik a különböző politikai oldalak között. A kérdés az, hogy a színháznak kell-e ezzel foglalkoznia, kell-e eben a kérdésben állást foglalnia?

- A színház nem tehet mást, mint hogy megpróbál folyamatosan reagálni arra, ami a társadalomban történik. De ezt igazul kell tennie. Az a helyzet ugyanis, hogy ha elkezdünk filozofálni arról, hogy mi van most Magyarországon, akkor csupa zagyvaság jön ki a szánkon, mert zagyvaság van körülöttünk...

- Az a dolga a színháznak, hogy ne zagyvaságokat beszéljen?

- Persze. Meg kellene próbálni megfogalmazni azt, amiről tényleg szó van. A költő is ezt mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit."

- Te hogy keveredtél bele ezekbe a politika mentén zajló közdelemben? Hogy jelöltettél ki kvázi utódnak?

- Nyilván a sok-sok együtt töltött év azt mutatta Babarczynak, hogy van itt egy ugyancsak kőfejű, erőteljes pacák, aki talán tud valamit csinálni a színházért akkor is, amikor ő elmegy innen. Talán meg tudja tartani az értékeit, de közben nyilván tovább is tudja vinni a társulat életét. Én csak reménykedni tudok, hogy ebben nem tévedett. Mert azért rajtam kívül van ebben a színházban még néhány igen csak kemény farkas. Mohácsi és Rusznyák mellett Réthlyt, Keszéget, Kelemen Józsefet és jónéhány színészt említhetnék. De pont ebben rejlik a társulat egyik legfontosabb ereje, hogy mi soha de soha nem tudunk úgy leülni beszélgetni, hogy ne ugyanazt gondolnánk. Ugyanúgy gondolkodunk - teljesen másképp. Így együtt - ha kapunk rá esélyt - nagyon komoly dolgokra lehetünk képesek.

- Azt nyilatkoztad a megválasztásod után, hogy egy év alatt nem lehet színházat csinálni, de egy jó évadot igen.

- Új arculatot nehéz kidolgozni.

- Mitől jó egy évad?

- Megpróbálunk nagyon sokszínűek lenni. Ugyanakkor egész egyszerűen kurva jóra kell csinálnunk az előadásokat. Nagyjából kezd körvonalazódni, hogy mit játszunk jövőre. Mi egy vidéki népszínház vagyunk, nekünk meg kell felelnünk az összes nézői elvárásnak, ráadásul nagyon jó szakmai színvonalat kell produkálnunk. Lesz ifjúsági beavató színház, amit eddig nem csináltunk, pedig muszáj megszólítani azt a 12-16 éves korosztályt, akiket színházba járóként lassan elveszítünk. Folyamatosan lesznek felolvasó színházi előadások is, megpróbálunk minden kaposvárit, akit ez érdekel, kortárs darabokkal megismertetni.

- Színészből lett igazgatóként nyilván azon is el kell majd gondolkodnod, hogy a színészeid mit gondolnak arról, hogy nekik mitől jó egy évad.

- Valóban furcsa érzés lesz egyszerre színésznek és igazgatónak lenni: leadni egy lövést a lövészárokból, aztán kiugrani, és nekifeszíteni a melledet a saját magad által kilőtt golyónak...

- A kérdés az, hogy miképp lehet ezt a társulatot úgy foglalkoztatni, hogy ne csak a társulati ereje, hanem az egyes színészek kvalitása is kiderüljön.

- Ezen vagyunk. Azt szeretném, hogy most, amikor befejezzük az évadot, ki legyen már függesztve legalább az első három bemutató szereposztása. Ebből kiderülhet, hogy ki az, aki nincs jól foglalkoztatva vagy éppenséggel rettenetesen túl van terhelve. Azt szeretném, ha úgy találnánk ki az évadot, hogy mindenki játsszon legalább egy tényleg nagy és erőteljes szerepet.

- Mit gondolsz, mi lesz egy év múlva, amikor lejár a kinevezésed?

- Most ezzel a kérdéssel nem akarok foglalkozni, mert jókedvre van szükség ahhoz, hogy a következő évadot végig tudjuk csinálni.