Pusztulástörténetek

Az álszentség törvényei

A Szabadkán készített Molière egyértelműen jelzi, hogy mi az, ami Telihayt rendezőként mostanában foglalkoztatja. Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabjából készült előadása (amelyet a tavalyi évad végén mutattak be, de csak idén volt látható Magyarországon, a kisvárdai fesztiválon) arról szól, hogy a hatalmi viszonyok és a belőlük fakadó közéleti erőterek miképp torzítják el az egyes ember magánéletét, s végeredményben hogyan szabnak ki rá olyan sorsot, amellyel szemben teljességgel tehetetlen.

Kovács Frigyes Molière-je nem zseni, hanem esendő, tévelygő ember, aki sokszor cselekszik vakon. Pontosabban tévedhetetlen zseni a művészetben, és szenvedélyeinek, szorongásainak kiszolgáltatott ember a magánéletben. Talán az öregedéstől is fél, amikor belekapaszkodik egy fiatal nő, Armande (Béres Márta) szerelmébe, talán érzéketlenül viselkedik, amikor kimondja azt, aminek már régen vége, és szakít azzal a nővel, Madeleine-nel (Vicei Natália), aki végigkísérte az életét. Bizonyára óvatlan, amikor nemcsak a szakmai titkait bízza egy tehetséges senkiházira, Moirronra (Pálfi Ervin), hanem a magánéletét is nyitott könyvvé teszi előtte. És talán túlbecsüli az erejét, amikor (jogos) féltékenységében elűzi a fiút a (szín)házából, nyilván nem vet számot azzal, hogy mire is képes a pitiáner, de törekvő önérzet.

Molière sokszor kicsinyes és kiállhatatlan, ugyanakkor konok és hajthatatlan is. Ez teszi őt művészként kikezdhetetlenné. Ezért nem tehetnek mást az ellenfelei (akik leleplezve érzik magukat Molière darabjaiban, főleg a Tartuffe-ben), minthogy az író kikezdhető magánéletébe kötnek bele. (Rá akarják bizonyítani, hogy egykori szeretőjének, Madeleine-nek a lánya, Armande valójában Molière gyereke, így vérfertőző házasságban él.) Ha kompromittálni tudják az embert, érvénytelenítik kényelmetlen igazságait is. Időtlen taktika ez az örök hatalmi játszmák között. Molière pedig – aki csak normális életet akar élni: szeretni és sikereket aratni – nem is sejti, hogy milyen kíméletlenül csapódik vissza rá az, amit a hatalom fogaskerekei között, a közéleti viszonyok mozgatójaként meglátott: az álszentség törvénye.

Telihay Péter rendezése egyrészt világosan és pontosan mesél el egy emberi történetet. Pontosabban több történetet, hisz Molière halálba tartó útja mellett – többek között Vicei Natália alakításának köszönhetően – plasztikusan kirajzolódik Madelaine összeomlása is, amely a sértett nőt a vigaszként lelt vallási megszállottságon át az áruló koronatanú szerepéig vezeti. Ugyanakkor Moirron tévelygését is világossá teszi Pálfi Ervin játéka: amikor azt hiszi, hogy lett már valaki – ezt is bizonyítván –, képes lenne elszeretni mestere feleségét, hogy aztán Molière által kisemmizetten addig bizonygassa azt, hogy vele nem lehet így bánni, míg az árulás stációit végigjárva tényleg senkivé nem lesz. Ekkor tér vissza Molière-hez, aki még mindig biztos a fiú tehetségében. Talán ezért képes megbocsátani neki. Vagy azért, mert már tényleg minden mindegy. Állnak ott a férfiak egymásra utaltan és idegenül. Molière és Moirron mellett La Grange (Szőke Attila) és Bouton (Csernik Árpád), a mester két hűséges, kitartó híve. Isznak, komoran élcelődnek, szorongva várakoznak. Ki ezért, ki azért kisemmizett. És várják a véget, hogy a gárdisták betörjenek a színházba. De csak Molière számára végzetes ez a nap. A halála napja. Ami persze színház, a Képzelt beteg avatási jelenete.

Telihay azonban nemcsak ezt a végső jelenetet, hanem az egész történetet színháznak mutatja – de úgy, hogy az legyen az érzésünk, hogy a kulisszák mögé látunk. Ezért ülteti fel az első részben a nézőket a színpadra, az üres nézőtérrel szemben, mintha a színfalak mögül figyelnénk. És amikor ez a színházi szemlélet – a szereplők életszemlélete – természetes lesz számunkra, a második részre visszaülhetünk a nézőtérre. De akkor már menthetetlenül színháznak látunk mindent, még azt is, ami valóságnak hazudja magát: hatalmi játszmákat, összeesküvést és cselvetést, megfélemlítést és vallomást.

Ez azt is jelenti, hogy Telihay – hol ironikus játékokkal, hol hatásos képekkel – árnyalt, mégis alapvetően komikus képet fest a hatalom működéséről. Ebben segítségére van egy szereposztási ötlet is: a címszereplő életét meghatározó hatalmi erőtér mindkét pólusának férfiszerepét nőre osztotta: L.-t, a Molière-hez majdnem a végsőkig kegyes uralkodót G. Erdélyi Hermina játssza, a drámaírót elveszejteni akaró Charron érseket pedig Karna Margit. Mindkettő nagyszerű alakítás. Elsősorban a természetessége miatt. A fölényes nyugalom vezérelte uralkodó mintha a kifinomult etikett béklyójában nemtelen lénnyé válna. (Épp ezért hat megfellebbezhetetlen tekintélye is esendőségnek.) A koncentrált, férfias düh mozgatta érsek viszont lágyabb, enerváltabb női hangon szólal meg. Mintha összebékíthetetlen lenne benne az, amit képviselni akar, és az, amit képviselni képes. Miközben egy komédiás a hatalom űzöttjeként (emberi erőtartalékait a végsőkig feszítve) a tragikumhoz érkezik el, addig a világnak törvényt szabó erők működése egyre komikusabbnak hat. Az, ami az egyes ember életére való hatásában maga a végzet, valódi működésében pitiáner érdekek vezérelte átlátszó szándékok esetleges, véletlenszerű eredője.

Mihail Bulgakov: Molière (Képmutatók cselszövése)

Szabadkai Népszínház magyar tagozata

Fordította: Karig Sára

Díszlet: Telihay Péter, Csík György

Jelmez: Csík György

Rendező: Telihay Péter

Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, Béres Márta, Körmöci Petronella, Szőke Attila, Pálfi Ervin, Ralbovszki Csaba, Csernik Árpád, G. Erdélyi Hermina, Mezei Zoltán / Mészáros Árpád, Karna Margit, Kálló Béla, Mess Attila, Péter Ferenc, Szilágyi Nándor, Kotroba Júlia

Bemutató: 2006. május 18. (Szabadka, Jadran Színpad)

Vendégjáték Kisvárdán: 2007. június 26.

A szabadság határai

Egymás mellé helyezve váratlanul összecseng Telihay Bulgakov-rendezése a Bárkán késztett Liliommal. Mindkettő főszereplői kimondatlan szenvedélyeikbe belegabalyodott szuverén lények („művészek”), aki megpróbálják megőrizni az önazonosságukat, önérzetüket. De az a társadalmi közeg, amelytől eddig függetlennek érezték magukat, most egyre szűkösebb létfeltételeket szab számukra, így a saját szabadságuk határaira kénytelenek ismerni. Erre a két címszereplő eltérően reagál. Molière az uralkodóhoz próbál meg fellebbezni. Liliomban viszont csak a kisemberi dac erősödhet meg.

Telihay Liliom-rendezése lehánt Molnár Ferenc darabjáról minden külső színt és csillogást, hogy a szöveg legmélyebb képletei, legalapvetőbb folyamatai legyenek megmutathatók. (Ezzel összhangban a teret is lecsupaszítja az előadás: a Bárka Vívótermének lépcsőkkel, galériákkal, ajtókkal tagolt hátsó harmadának zajlik a játék, amelyet többnyire díszletek, függönyök takarnak.) Az előadás első része jól láthatóan ellene dolgozik annak, hogy a ligeti romantika manírjai felidéződjenek a nézőkben. Itt nincs verkli zene és vursli hangulat, van viszont az „agác” illattól allergiásan prüszkölő főhős, és a semmiben lebegő ligeti pad, ahol nem édes csacskaságokat fecseg egymásnak a két fővárosba szakadt vidéki lány, Juli (Mezei Kinga) és Mari (Szorcsik Krisztina), hanem groteszk küzdelmet folytatnak egymással: miközben minden cselédlány ligeti férfiideáljára, Liliomra (Széles László) várnak, hirtelen rádöbbennek, hogy barátnékból vetélytársakká váltak. Sietős, ízes (már-már tájszólást idéző) beszédükkel, esetlen, darabos mozdulataikkal ezen a zavaron próbálnak meg úrrá lenni. Közben még ott az előző izgatottság is bennük, amikor a féltékeny hintatulajdonos, Muskátné (Varjú Olga) kergette őket. Az előadás ezen felütése egyfajta stílust is jelez: az esetlen, darabos, zajos kergetőzés, a harsány, káráló veszekedés (amelybe később Liliom rikoltozása is bekapcsolódik) afféle vásári játékmódot idéz, amely a rafinált hatásokkal, kifundált nyelvi játékokkal élő Molnár Ferenc-i stílust hivatott visszavinni az ősforráshoz.

Széles László Liliomja előbb csak dacos, önérzetes alaknak tűnik. De aztán fokozatosan kibontakozik gyermeki lelkülete is. Ez nem infantilizmust, hanem naivitást jelent. Az egyszerűség hitét. Hogy számára minden az, ami. Ha Muskátné azt mondja, hogy el van csapva, csapja is el. Különben minek fenyegetőzne? Julival való kapcsolatában is ez a szemlélet vezeti a férfit. Minek kéne nevet adni az érzéseknek, ha az ember azokat elég mélyen megélni? Miért kellene bizonygatni az összetartozást, ha a teljes életét odaadta a másiknak. Hogy élhetne házmesterként az, aki a ligetben érzi otthon magát?

Mindezen közben Telihay megmutatja azt is, amiről nem szoktak szólni a darab előadásai, nevezetesen, hogy Liliom és Juli a kilátástalansággal kezdett küzdelembe, amikor egymást választották. Valahogy élniük kellene, holott ennek semmiféle feltétele nem adott számukra. Így áll össze az a szomorú képlet, hogy Liliom vagy az önfeladást, vagy az önpusztítást választhatja. Ezért kapaszkodik bele Muskátné ajánlatába, aki visszahívná a körhintához. De amikor kiderül, hogy Juli gyereket vár, tudja, hogy nincs számára visszaút. Ezért megy bele egy reménytelen vállalkozásba, egy gyári fizetéseket kihordó zsidó kirablásába. De amikor nincs menekvés, közrefogják őt a rendőrök, maga ellen fordítja a konyhából elcsent kést. (Persze a bűntársa, Ficsur elmenekül. Ollé Erik úgy kelti életre ezt a tolakodóan jelentéktelen külvárosi vagányt, hogy a rontás szellemét is megjeleníti.)

Az előadás második része még ősibb mintákat hív életre. Ehhez Telihay (és dramaturgja, Vörös Róbert) még inkább a lényegére csupaszítja Molnár burjánzó szövegét, ugyanakkor világosabbá is teszik a darab szecessziós idillel gondosan elfedett szerkezetét. A Bárka előadása is Babarczy László kaposvári változatát követi annyiban, hogy a Liliom halála utáni mennyei képeket beékeli a Liliom öngyilkosságát és halálát ábrázoló jelenetek közé. De a szöveg itt még szikárabb, még inkább csak a lényegre figyel. Így erősödik fel az „égi jelenetekben” a számonkérés gesztusa, az életről való számadás kényszere. Így bontakozik ki a darabból egy moralitás-játék, amely a legalapvetőbb kérdésekre keresi a választ: ki is az ember, és mi a dolga a világban?

Telihay ugyanazt válaszolja, mint Molnár, csak jóval keserűbben. Mindketten úgy látják, hogy az ember az ég gyermeke, még ha földi léte vajmi kevéssé is emlékezteti erre. De legfontosabb pillanataiban mégiscsak valami tágasság nyílik meg számára. Telihaynál ez a gyermeki belefeledkezés örömét is jelenti. Míg Molnár főhőse egy csillagot hoz a halála után 18 évvel meglátogatott lányának, addig Telihay szereplője sűrűn szálló szappanbuborékokat kínál. Ugyanilyen szappanbuborékok hulltak alá a magasból akkor is, amikor Juli és Liliom egymásra találtak a ligetben. Hasonlóképp buborékok szállonganak az égi kihallgatás kezdetén is. És ugyanúgy dőlnek be a szappanbuborékok az ablakon Liliom halálakor. Bár a teste távozott, a lelke virgoncan üzen. Juli áll az ablaknál, figyeli a szálló, szétpukkanó buborékokat, de nem a semmit látja.

Hogy mi is az ember dolga a világban, erre Telihay rendezése nemcsak Liliom gyermekien dacos, frusztráltan konok szabadságvágyával felel, hanem a két cselédlány eltérő sorsával is. Ennek plasztikus fölrajzolása két nagyszerű alakításnak köszönhető. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta összehangolt, egymást értő játéka nemcsak azt mutatja meg, hogy ez a két figura mennyire hasonló helyzetből indult, hanem azt is, hogy milyen messze távolodtak egymástól. Szorcsik tenyeres talpas, de határozott és önérzetes Marija előbb szájon csókolja Liliomot, és csak utána „engedi át” a barátnőjének. Mintha ezzel a ligeti romantikától és búcsúzna, és elindulna a banális valóság birtokbavétele felé. Ő a beilleszkedést választja, meg a szerencsétlen, mosolyogni való Hugót, akiből majd embert farag, hogy együtt kapaszkodjanak fel a legteljesebb kispolgári létbe. Nagypál Gábor kedves karikatúrát rajzol az engedelmesen törtető fiúról, Szorcsik is egyre több groteszk mozzanattal jellemzi a banális lét hatását.

Ezzel szemben Mezei Kinga egy elmélyülő, egyre nagyobb érzelmi mélységeket átélő lelki út fázisait rajzolja meg Juli alakjában – árnyaltan és rendkívül hitelesen. Nyilván az a kitaszítottság, amit Liliomba kapaszkodva, és az emlékéhez ragaszkodva átél, számára az emberi kiteljesedés egyfajta forrása. Valószínűleg ő az egyetlen, aki érti Liliomot. Aki tudja, hogy a kétségbeeséstől menekült a dacba, majd a halálba, hogy a simogatása torzult ütéssé. Hogy a szabadságát próbálta óvni (még vele szemben is) akkor is, amikor a világ ennek semmiféle esélyét sem adta meg.

Molnár Ferenc: Liliom

Bárka Színház

Dramaturg: Vörös Róbert

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Zeke Edit

Zene: Lajkó Félix

Zenei munkatárs: Faragó Béla

Rendező Telihay Péter

Szereplők: Széles László, Mezei Kinga, Varjú Olga, Szorcsik Kriszta, Ollé Erik, Nagypál Gábor, Gados Béla, Császár Réka, Varga Anikó, Szabó Gábor, Egyed Attila, Kardos Róbert, Törőcsik Tamás, Bodor Richard, Pásztor Tibor, Mesés Gáspár, Dóra Béla, Dóra Mátyás

Bemutató: 2006. október 6.

Hova vezet a „szabadság”?

A Veszprémben bemutatott Osztrovszkij-előadás, a Vihar mintha a Liliomban felvetett gondolatokat folytatná, hisz a szabadság hiányában vergődő szereplőket állít a középpontba. Borisz (Kuna Károly) tehetetlen, hisz nagyanyja végrendelete szerint csak akkor kaphatja meg a családi örökségét, ha kellő tiszteletet tanúsít a nagybátyja iránt. Gyikoj (Nyirkó István) azonban csak dolgoztatja, megalázza, és egy fillért sem ad neki. Gazdag kereskedőként így bánik akárkivel. Otromba, pallérozatlan modorával semmibe vesz mindenkit. Még a polgármestert is kioktatja, hogy ne védje a parasztokat, akik csak a bérüket kérik.

Hasonlókép korlátok között él Katyerina (Csarnóy Zsuzsanna) is. Mulya férje, Tyihon (Szerémi Zoltán) a maga módján szereti ugyan őt, de érzéketlen arra, ahogy az anyja bánik a feleségével. Az öregedő, szikár, kíméletlen Kabanova (Bajcsay Mária) mellett szinte levegőhöz sem jut az asszony. Folyton számon kér rajta valamit. Hol azt, amit meg sem tett, hol azt, amire nem is gondolt. Többnyire azt, amit az előítéletei alapján ráolvas.

Bajcsay Mária erőtől duzzadó, nagyszerű alakításában szinte süt a kíméletlenség és az érzéketlenség Kabanovából. De ezt nem gyűlöletet vagy indulatot jelent. Nem haragszik ő a menyére, nincs különösebb oka a viselkedésének. Ő egyszerűen ilyen, ez a létezésének alapja. Egy szigorú világ tradícióit képviseli, amit megfellebbezhetetlen ténynek gondol. Egy olyan világét, amelyben az egyéni vágyaknak nincs szava, csupán a kötelesség teljesítésnek. Egy olyan életet tart természetesnek, amelyben az örömnek nincs helye, csupán a belenyugvásnak. Ahol a tekintély mozgat mindent, nem is kell különösebb jogcím az egymásnak való vészes kiszolgáltatásához.

A szabadság hiánya tehát ebben a világban nem valamiféle felsőbb hatalom fojtogató zsarnokságát jelenti, hanem az emberek mentalitásában meghatározó önző kicsinyességet és kíméletlen érzéketlenséget. Így hát természetes, hogy a kreativitás, érzékenység, az újra való nyitottság itt devianciának számit. Legalábbis ezt példázza a helyi ezermester és feltaláló Kuligin (Kőrösi Csaba) sorsa. Gyikoj egyenesen megalázza őt, pedig csak egy köztéri óra felállításához kéri (mindenki gyönyörűségére) a tehetős ember segítségét. De a többiek is csodabogárnak tekintik Kuligint, aki például villámhárítóval akar védekezni a vihar ellen, amit légköri jelenségnek és nem Isten büntetésének gondol.

Kuligin azonban nemcsak a természeti jelenségeket látja tisztán, hanem az emberek viselkedésének természetét is. „Micsoda város, ez uram – panaszolja Borisznak. – Sétányt csinálnak, de nem sétálnak rajta! Csak ünnepnap jönnek ki, s akkor úgy tesznek, mintha sétálnának, pedig csak a ruhájukat mutogatják… Hát a gazdagok mit csinálnak?... A kapuik zárva vannak, a kutyáik eleresztve… Azért, hogy senki fia ne lássa, hogy marják, gyötrik az otthoniakat, hogy basáskodnak a családjukon. Mennyi könny elfolyik ezek mögött a bezárt kapuk mögött, látatlanul, hallatlanul… Mennyi mocskos bűn, paráznaság, részegség. S mindez titokban, úgy, hogy senki nem látja, senki nem tudja, egyedül az Isten!”

A kisemmizettek és megalázottak láthatatlan szövetsége hajtja végül egymás karjaiba Boriszt és Katyerinát. Amikor a férj elutazik, alkalom teremtődik, hogy néhányszor titokban találkozzanak. De az asszonyt lelkiismeret-furdalás gyötri, és az egyik kétségbeesett pillanatában megvallja, hogy mit tett. „Tessék, fiam! Hova vezet a szabadság!” – mondja komor kárörvendéssel Kabanova. De Katyerinának a vallomás (és az otthoni büntetés) sem hoz megnyugvást. Miután elbúcsúzott Borisztól, akit a nagybátyja három évre Szibériába küldött, egy meredélyről a folyóba veti magát. Kuligin húzza ki őt az örvényből, immár halottan.

Telihay színpadi megoldásai markánsan értelmezik a történteket. Miközben a tomboló vihar alatt – amelynek fenyegetése vallomásra készteti Katyerinát – hatalmas, döngő szálfák hullanak alá a magasból – jelezve, hogy ez a világ valóban pusztulásra érett –, az asszony mélybezuhanása valójában felszárnyalásnak hat. Katyerina sokáig áll fehér ruhában, széttárt karokkal a színpadi vasfüggöny ajtajában, ami lassan a magasba emelkedik vele, miközben odalent a többiek keresik az eltűnt asszonyt. De amikor megtalálják, a mélybe veti magát. Egy pillanata úgy hat mindez, mintha repülne. Mintha gyerekkorának boldog álmai idéződnének fel a röpülésről.

Telihay most is nagyon pontosan meséli el az emberi történtet. Ebben nagyszerű színészek a partnerei. Többek között Csarnóy Zsuzsa, aki visszafogott, bensőséges eszközökkel jeleníti meg egy gyötrődő személyiség belső drámáját. Vagy Kuna Károly, aki Borisz tiszta szándékai mellett azt az árnyalatnyi gyávaságot is jelzi, amely megakadályozza őt abban, hogy a saját szabadságára leljen, és így valamennyire osztozhasson Katyerina tragikus sorsában. Vagy Szerémi Zoltán, akinek tesze-tosza Tyihonja mégis csak a legtöbbet veszíti: a szerelmet, amelyhez esélye sem volt felnőni. De emlékezetes Bodnár Vivien és Horváth Illés modern szemléletű lázadó párja is, akik – afféle ellenpontként – csak a szabadság birodalmában képesek létezni, még ha ez hontalanságot is jelent.

Ezek köré az emberi történetek köré nagy formátumú teátrális képek festik meg a közeget. Telihay színpadi megoldásai nemcsak az ábrázolt világ emberi erőtereit rajzolják meg, hanem transzcendens tartalmait is megsejtetik. Veszprémben látomásos, szép előadás született Osztrovszkij lírai erejű, drámai sűrűségű darabjából.

Osztrovszkij: Vihar

Veszprémi Petőfi Színház

Fordította: Mészöly Dezső és Mészöly Pál

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Gyarmathy Ágnes

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező: Telihay Péter

Szereplők: Bajcsay Mária, Szerémi Zoltán, Nyirkó István, Csarnóy Zsuzsanna, Kuna Károly, Kőrösi Csaba, Horváth Illés, Bodnár Vivien, Németh Judit, Háromszéki Péter, Palásthy Bea, Szűcs Krisztina, Máté P. Gábor

Bemutató 2007. március 2.

A középszer birodalma

Mintha a Viharban ábrázolt világ komikus változata jelenne meg A revizor szolnoki előadásában. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy a két darab valóban nem áll távol egymástól, alig húsz választja el őket (A revizor 1836-ban, a Vihar 1859-ben keletkezett), mindkettő a cári birodalom végletesen hierarchizált társadalmát ábrázolja. Ugyanakkor Telihay Péter is hasonló szemlélettel közelített a művekhez: miközben sértetlenül hagyta belső logikájukat, megerősítette azokat az áthallásokat, amelyek alapján (akár) mai történetekként is nézhetők.

(Telihaynak természetesen eszébe sem jut korhűségre törekedni, sőt bátran él előadásaiban a kellékekben, jelmezekben, zenei utalásokban megnyilatkozó színházi anakronizmusokkal. A Molière-ben laptop és monitor jelenik meg, Morricone és Elvis Presley zenéje szól. A Liliom szereplői úgy öltöznek, mintha a 70-es években élnének, és Lajkó Félix muzsikája teremt köréjük atmoszférát. A Vihar szereplőinek tradicionális öltözetei akár mai ruháknak is felfoghatók. Ugyanígy az autentikus pravoszláv dalok is szabadon fordulnak át mai világzenei hatásokba. Viszont A revizor szereplői egyértelműen mai öltözékeket viselnek, sőt még erősebb „topográfiai” kötés is teremtődik azzal, hogy Zemljanyika előbb piros-fehér-zöld színű melegítőt hord, majd a második részre atillát és Bocskai-kalapot ölt. Ugyanakkor az előadást kortárs orosz rockszámok tagolják.)

A revizor teljesen más nézőpontból ábrázolja a hasonló társadalmi közeget, mint a Vihar. Míg Osztrovszkijnál az uralkodó társadalmi mentalitás kiszolgáltatottjai, áldozatai állnak a középpontban, Gogol „hősei” ezzel szemben olyan figurák, akik maguk is működtetik a rendszert. Pontosabban egyszerre haszonélvezői és kiszolgáltatottjai annak. Egyrészt helyi hatalmasságoknak tűnnek, akik egy kisváros elöljáróiként lényegében azt csinálnak, amit akarnak. Ugyanakkor mégis csak kisembereknek bizonyulnak, hisz maguk is kiszolgáltatottjai a fölöttük álló nagyobb hatalmasságoknak. Ezért kelt némi zavart a körükben, hogy a fővárosból titokban revizor érkezett közéjük.

No meg azért, mert van bőven takargatnivalójuk. A korrupció egész enciklopédiáját mutatja be a baráti szívességektől a kenőpénzen és megvesztegetésen át a sikkasztásig és a hatalommal való visszaélésig a darab és az előadás is. Mindenki a maga kis házi birodalmát építgeti, a maga sápját igyekszik levenni mindenről, amiről csak teheti. A köz szolgái magánérdekeik szerint ügyködnek. De nincs ebben semmi dühítő, hisz minden oly végtelenül kicsinyes és mulatatóan pitiáner. Jól példázza ezt az előadás felütése. Miközben egy langaléta rendőr egy dinamikus orosz rockszámra mozog, megérkeznek a város elöljárói. Mindegyikük kezében egy vagy két marmonkanna, amivel sorban odajárulnak a kétoldalt lógó gumicsövekhez, hogy piros vagy fehér bort „vételezzenek” maguknak. Valószínűleg a polgármester foglalkozik szesszel, láthatóan nagy tételekben zajlik az üzlet, hisz előbb csak a falhoz támasztva sorakoznak kannák, majd a háttérben is láthatóvá válnak a több emelet magasba rakott műanyaghordók.

A közös poharazgatások szellemének megfelelő kedélyes, joviális világ ez. A Polgármester (Mikó István) is csupaszív embernek tűnik, aki láthatóan érti a dolgát: azt csavar az ujja köré, azt ver át, akit csak akar. Nincs is addig semmi baj, amíg valaki nem keresztezi az útját. Hogy mi történik az ellenkező esetben, arról a lakatosné (Gombos Judit) combján éktelenkedő kék-zöld foltok árulkodnak. Vagy az ajándékokért megsanyargatott kereskedők litániái, amelyek azért nem mentesek a teátrális túlzásoktól sem.

Szellemiek tekintetében (no meg dörzsöltségben, rámenősségben) a köpcös Polgármester több fejjel magasodik ki a városvezetők közül, akik a közönségesség és az együgyűség fájdalmasan mulatságos panoptikumának hatnak. A lomha mozgású Ljapkin-Tyapkin járásbírónak (Karczag Ferenc) az esze kereke is csak néha fordul egyet-egyet. De amikor cselekedni kell (például megkenni az álrevizort), kiderül, hogy a dörmögő hang mögött egy gyáva nyuszi lapul. Az ostobácska Hlopov tanfelügyelő (Zelei Gábor) engedelmesen bólogat, nehogy önálló véleményre kényszerüljön, vagy bármiben ellent kelljen mondania bárkinek. Spekin postamester (Barnák László) okoskodó flótás, aki titokban a maga szakállára dolgozik. De az is lehet, hogy az élvezet kedvéért olvas bele minden levélbe, amely átmegy a kezén. Zemljanyika, a közjótékonyság intézmények főgondnoka (Kaszás Mihály) nemcsak nagyhangú, hanem a végtelenségig rosszindulatú is. Ha valakiről elkezd beszélni, az nála egy följelentéssel ér fel: elmond az illetőről mindent, amivel csak besározhatja. Hübner járási orvos (Telihay Péter), mivel egy szót sem ért a helybeliek beszédéből, engedelmesen követi a szokásaikat: folyton iszik, hol a zsebből előhúzott laposüveget húzza meg, hol az asztalról cseni el a poharakat, még tajtrészegen is felneszel egy-egy pohár csörrenésére.

A mulatságos panoptikumot két valódi bohóc egészíti: Dobcsinszkij (Horváth Gábor) és Bobcsinszkij (Mészáros István), akik miközben fontoskodó kívülállókként sürgölődnek a történetben, valahogy a lényegre is rákérdeznek: kik is vagyunk valójában. Mit is jelent az, hogy létezünk? Hogy éppen mi vagyunk azok? Ezért kéri Dobcsinszkij az ál-revizortól, hogy a házasságon kívül született fiát hívhassák úgyanúgy, mint őt. Ezért üzeni Bobcsinszkij az ismeretlen cárnak, hogy valahol a világ végén „él egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij”.

Dobcsinszkij és Bobcsinszkij túlbuzgó kíváncsisága fedezi fel a szállodában az éhenkórász Hlesztakovot (Barabás Botond), aki akár az inkognitóban utazgató revizor is lehet. Nyilván a maguk mércéje alapján ítélnek a városvezetők, amikor ezt el is hiszik róla. Hisz „nagy embernek” ő éppolyan közönséges és jelentéktelen, mint ők maguk. De lelkesen tud lódítani, lendületesen handabandázni, nincsenek skrupulusai, azonnal lecsap bármire, amit felkínálnak neki. Az italra, ételre, pénzre éppúgy, mint az asszonyokra.

Az ostoba nagyvilágiság és törtető kivagyiság riasztó paródiájának hat az Egri Márta által nagyszerűen játszott Polgármesterné, aki a leghivalkodóbb ruhájába öltözik, amikor Hlesztakovval találkozik, később meg arról fecserészik, hogy a fiú le se vette róla a szemét. Így hát másnap azonnal vetkőzni kezd, amikor a vendég a szerelméről biztosítja. De betoppan a lánya (Gubík Ági), így a kínos pillanatban a felajzott Hlesztakov megkéri az ő kezét (is). Az igencsak elkényeztetett szőke lány, akit az anyja folyton a női önérzetében frusztrál, hiszi is a dolgot meg nem. De amikor a fiú sietve búcsúzik, már tudja, soha többé nem látja. Hiába álmodoznak a szülei a fővárosi életről, az államtitkári előléptetésről, ő már tudja, hogy légvárat építenek, ebből a házasságból nem lesz semmi.

Aztán lelepleződik Hlesztakov, és megérkezik az igazi revizor is. Amikor magához kéreti a Polgármestert és kompániáját – mintha csak a helyzet jelentőségét húznák alá –, szétzuhannak a műanyag gúlák, középre hullanak, szertegurulnak a hordók. Lám, mégiscsak összeomlott egy műanyag kannákból és hordókból épített birodalom. De épül-e a helyébe majd olyan, amelyet nem a középszer és a korrupció ural?

Gogol: A revizor

Szigligeti Színház, Szolnok

Fordította: Morcsányi Géza

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Zeke Edit

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező: Telihay Péter

Szereplők: Mikó István, Egri Márta, Gubík Ági, Zelei Gábor, Karczag Ferenc, Kaszás Mihály, Barnák László, Horváth Gábor, Mészáros István, Barabás Botond, Molnár László, Telihay Péter, Petridisz Hrisztosz, Czapkó Antal, Deme Gábor, Petridisz Hrisztosz, Gombos Judit, Tárnai Attila

Bemutató: 2007. április 21.

Purgatórium

A klasszikus drámák mellett eben az évadban Telihay rendezett egy kortárs darabot is, amely mégis ugyanazt a gondolatkört folytatja, amelyet más munkáiban felvetett. A Top Dogs is az egyes ember és a létét meghatározó társadalmi közeg kapcsolatáról szól. Arról, hogy milyenné formálja az embert az a világ, amelyben él. És arról, hogy tud-e így élni, érdemes-e így léteznie. Hogy van-e kiút abból a csapdahelyzetből, ahová a társadalom csalja a polgárait?

Urs Widmer műve kirúgott topmenedzserekről szól. Amolyan nagykutyákról, akiket vállalatuk afféle utolsó gesztusként befizet egy elit átképzési programra, hogy alkalmazkodni tudjanak az új helyzetükhöz, fel tudják dolgozni az őket ért traumát, újra tudják építeni magukat, a karrierjüket, és ehhez új állást is találjanak.

Telihay Péter (és Matuz János) visszatér Urs Widmer eredeti „darabjához”. Nem Bagossy László szövegváltozatát használják (amelyből a Kamra több mint öt éve műsoron lévő előadása készült), hanem a kanavászként létező alapanyagból szerkesztik meg a szolnoki előadást. Így a pesti változathoz képest itt kevesebb a tréningelem, több a vallomáshelyzet, a múltat idéző jelenet, amelyből mozaikszerűen összeáll az egyes szereplők sorsa.

Az „átképzés” így Telihaynál valójában nem a karrierépítés újabb állomását jelenti, hanem a számvetés kényszerét. Ezáltal felerősödik a darab mélyszerkezetét adó moralitás-elem. Mindegyik emberi leltár végeredménye ugyanaz: valamennyien pontosan olyanná váltak, amilyenné a fogyasztói társadalom formálta őket. Ilyen az életformájuk, ennek megfelelő a mentalitásouk, ehhez igazodnak az értékeik, ezeken a kereteken belül formálódnak az emberi kapcsolataik. De most az derül ki, hogy mindez totális csődöt jelent. Vajon van-e kiút ebből a helyzetből?

Erre a kérdésre Telihay rendezése kétféle módon válaszol. Egyrészt úgy, hogy a díszlet és a fényviszonyok azt a benyomást keltik, mintha a Purgatóriumban járnánk. (A színpad alapját adó plexilapokat alulról világítják meg, így szinte mindvégig furcsa, kékes derengésben mozognak a szereplők.) Másrészt úgy, hogy az egyébként is laza szövésű anyagba vendégszöveget illeszt: miközben a menedzserek mindenféle (egyre abszurdabbnak ható) márkaneveket mantráznak, a hangszórókból felhangzik János Jelenéseinek jóslata. A záró kép is ezt a hangulatot folytatja: az ellenfényben mozgó szereplők kontúrjai mögött őszi leveleket dobál a viharos szél.

Telihay rendezésében tehát a Top Dogs is pusztulástörténetnek hat. Afféle apokaliptikus jóslatnak, amelyben talán a romokon épülő új világ lehetőségét is felsejlik.

Urs Widmer: Top Dogs (Nagykutyák)

Szigligeti Színház, Szolnok

Fordította: Nóti Judit és Kotte Edit fordításának felhasználásával Matuz János

Dramaturg: Matuz János

Jelmez: Debreceni Ildikó

Díszlet, rendező: Telihay Péter

Szereplők: Sárvári Diána, Petridisz Hrisztosz, Szikszai Rémusz, Barnák László, Czapkó Antal, Barabás Botond, Horváth Gábor, Gombos Judit, Kerekes Vica

Bemutató: 2006. január 12.