Vegyeshármas

Az est három koreográfusa – mindnyájan a Budapest Tánciskola egykori növendékei – pályája más-más szakaszán tart: Vass Imre még végzős diák, a táncos-előadóként régóta ismert és elismert (friss Philip Morris- és Harangozó-díjas) Bakó Tamás koreográfusként még csak szárnyait próbálgatja. Hód Adrienn lóg ki leginkább a sorból, aki az Off Társulat 1995-ös megalakulása óta folyamatosan koreografál is.

Az egy estébe szerkesztett három előadásról feltételezhető, hogy kijelöli és felmutatja azt az irányt, amely az iskola által képviselt kortárs táncstílus értelmezését jellemzi. A darabokból az olvasható ki, hogy a Budapest Tánciskola (és koreográfiai műhelye) elfordul a tiszta tánctól, illetve a táncból szerkesztett kompozíciós formáktól, helyette a hétköznapokból vett civil mozdulatsorok és gesztusok uralkodnak el a koreográfiákon. Szintén egy irányba mutat – bár korántsem egyedülálló jelenség –, hogy mindhárom alkotó határozott lépeseket tesz a hangzó szöveg táncszínpadi használata irányába. A verbalitás azonban mindhármuknál más-más szerepet hordoz: Vass Imre darabjában informatív, Hód Adriennél expresszív, érzelmi hatásfokozó, Bakó Tamásnál pedig visszafogottabb, atmoszférateremtő szerepet kap.

A Teatronomikon – Danse Macabre című Vass Imre-koreográfia végig a vallomásos, őszinte hang és az ünnepélyesen kitett, eltávolítóan teátrális eszközök között lavíroz. Hamis, kvázi-szituációk sorakoznak egymás után, és teszik idézőjelbe a személyesre fogott hangot. A színpadi kivetítőn egy fiatal, hosszú hajú, szakállas férfit figyelünk hosszú percekig, aki az előtérben készülődik, majd ahogy a terembe érkezik, kiderül, ő maga a koreográfus, aki bizalmas(kodó), álspontán beszédben ajánlja magát és darabját – az „általa szervezett összejövetelt” – barátainak, a nézőknek. Kamera kíséri, beszéde hemzseg a modoros sallangoktól. A darabbal két tragikus sorsú barátjának kíván emléket állítani, s újra találkozni velük – avat be az összejövetel céljába. A barátok emlékét azonban gyorsan és végérvényesen elmossa saját önmegvalósító lendülete. Az emlékezést elindítani hivatott szóló artisztikus, sodró mozdulatokból (széles karok, drámai elterülések), nagyvonalú akrobatikus elemekből építkezik – az excentrikus kitörésekkel dúsított előadásmód azonban eltart a vallomás intim, őszinte gesztusától. Ugyanez történik a fekete estélyi (gyász)ruhába öltöztetett karral is: táncuk transzparens marad, a koreográfus csak – többnyire frontálisan szerkesztett – áttetsző tablókat komponál belőlük. Se erejük, se mélységük nem születik, csak asszisztálnak a „hős” ön-áldozó szertartásához. A magamutogató ceremónia részét képezi még a központi alak rocksztár-énjének felvillantása is egy „betétszám” erejéig, mely ugyanilyen esetleges marad. Az előadás hangulatát a jelmezek, a viselkedésmód, a gesztusok tekintetében erőteljes extravagancia lengi körül. A valójában leginkább a nagy betűs Művészetről (ahhoz fűződő viszonyáról) valló ifjú mozdulatai mégis megtörnek: kitárulkozó attitűdje ellenében a mozgások befelé fordulók és bezáródók, lendület nélküliek. Mégsem nyílik meg, nem adja át magát, földre szegezett tekintettel táncol – újabb ambivalencia. A táncnak egy hangsúlytalan ponton vége szakad, a meghajlás és a taps után azonban folytatódik az előadás: az operatőr kikíséri a „sztárt”, a kivetítőn az öltöző tükrében látjuk megfáradt vonásait 25 évének minden művészi gyötrelmével, meg nem értettségével – majd alakja kimosódik a képből: misztikusan követi barátait a másik létbe.

Az előadás összhatása attól disszonáns, hogy nem engedi magát pszeudo-történetként, pusztán ironikusan értelmezni. Újra és újra elbizonytalanodom a be nem kalkulált (?), áttetsző, de láthatóan túlzottan komolyan vett elemeken. Visszás-felemás a zavar, amit a meg-megbicsakló, civilnek ható elemek keltenek.

Hód Adrienn a Fészek és a Betonlótusz után újabb női tanulmánnyal állt elő Hol vannak a pásztorok? címmel. Újra felsorakoznak a már „megszokott” formák és fintorok, a provokatív közhelyek. Vélhetőleg a női lélek artikulálatlan, mély, állati ösztönlétének kivetülését kutatja a darab, azokba a bizonyos sötét bugyrokba ás alá. A lányok – akik ezúttal hárman vannak – sátánian kacagnak, torkuk szakadtából sikítoznak, hatalmasakat vetődnek és koppannak a padlón, nézőket szaglásznak és „tipikus női” mondatokat kiabálnak. „Feleségül veszel? Légyszi, engem nézz! Jó a buli, miii?” Mivel igen fontos szerephez jut (vagy inkább csak túlsúlyba kerül), a szöveghasználatban keresem a darab szerkesztőelvét, de se konzekvenciát, se inkonzekvenciát nem sikerül felfedezni a szöveg és a mozdulatok viszonyában. Szaggatott, lassú szerkezet, hosszú tétlen csendek – a részek odavetett, érdektelen foszlányok maradnak. Húszpercnyi erőlködés az egyébként szemmel láthatólag a színpadon történtekkel azonosulni tudó lányoktól, hogy humoros, könnyed, laza és trendi előadás készüljön.

Bakó Tamás üti meg a legérzelmesebb hangot: mivé válik a férfi, ha szerelmes? A Szerenád című darab sok humorral, bájjal, iróniával és szeretnivaló apró finomsággal fűszerezve járja körül a kimeríthetetlen témát. Nyitányként egymásra montírozódó, elmormolt szerelmes sms-panelek csapnak villódzó mobil-ciripelés-szerenádba. A hét fiatal srác – köztük vagányabbak és félénkebbek, érettebbek és kölyökképűek, öltönyösek és sportosok, romantikusak és rámenősek – mind egyéni karaktereket villant fel.

A darab kompozíciója az egyéni színeknek megfelelően szólókra épül. Az idejétmúlt romantikus a 70-es évek musicalfilmjeinek látványos tánckliséivel vallja meg fékezhetetlen érzelmeit – jó stílusérzékkel előadott, magas színvonalú tánctudásról tanúskodó produkció az övé. A macsó fejest ugrik a szerelem tengerébe (a nézőtér közepén nyíló láthatatlan szivacstengerbe), s mindig egy-egy ruhadarabbal könnyebben tér vissza, majd társaival együtt mosolyogtatóan önironikus, boldog szökdelésben kitörve röpködi körbe a színpadot. Egy másikat szó szerint földhöz vág a boldogság: akrobatikus mutatványa szintén kellemes színfolt. A melodramatikusan túláradónak a nézőtér közepére felmászva, némi pantomimes jelbeszéddel szakad meg a szíve, majd a magasból társai karjaiba zuhan. A toporgós, zavarba eső egy nézőt ölel némán hosszú percekig.

A szóló-mutatványok ellenére azonban a fiúk végig együtt, csapatként léteznek: együtt nyomják a szintetizátormuzsikát társuknak, közös zsebkendőbe sírják bánatukat, kendős lánctáncuk pedig érzékenyen és pontosan mutatja, hogy közös rítusként, szertartásként élik meg a szerelmi hódítást.

Az előadók kamaszos lendületével és könnyed humorával a nosztalgikus-romantikus olasz slágerek is egy nyelvet beszélnek. A fiatal táncosokon sokkal jobban állnak ezek a szerepek, mint a gyásztánc melodrámája vagy a groteszkre színezett női karakterfoszlányok. A fiúcsoport felszabadult játéka átragad a nézőkre – az előző két darab félreszabott, testidegen szereppróbálkozásaival ellentétben.

Vass Imre: Teatronomikon – Danse Macabre

Rendező-koreográfus: Vass Imre

Előadók: Arany Virág, Bartók Andrea, Hadi Júlia, Tajnafői Kriszta Anna, Torda Kata, Vadas Zsófia Tamara, Cserepes Gyula, Halász Gábor, Molnár Zoilly, Vakulya Zoltán, Vass Imre

Hód Adrienn: Hol vannak a pásztorok?

Koreográfus: Hód Adrienn

Alkotótársak, előadók: Bugram Zsófia, Cuhorka Emese, Sáfrány Emese és dobosok

Bakó Tamás: Szerenád

Koreográfus: Bakó Tamás

Előadók: Cserepes Gyula, Halász Gábor, Kelemen Krisztián, Mikó Dávid, Molnár Zoltán, Tuza Tamás, Varga Péter

Helyszín: Trafó