Fokról fokra

Juhász Kata, Frenák hajdani táncosa gyereket vár, de nem pihen, és testének ebben az állandóan változó állapotában is táncol. Koreográfiája sokkal inkább a torzulásokra, mint az anyaságra reflektál – az enigmatikus cím (Rock n’ Roll) és alcím (szívköptető só) is talán ezt fejezi ki. Tánc, sziklákkal a szíve alatt. Egyenetlen trapéz formájú, hátrafelé szűkölő tér bal első részén tűnik fel először a táncos, a sötétben felülről világítja meg testét egy fénynyaláb. Óvatosan belebújik egy magas sarkú cipőbe, ezzel jelezve a kényelmetlenség, a mozgást akadályozó tényezők szorítását. Juhász Kata most sokkal inkább az arcával, mint a testével játszik: kezével gyurmáz új meg új ábrázatot magának, mintha keresné az igazit, kutatná a változást. A hátsó falra eleinte hideg színeket vetít Vida Zoltán, amiből a táncos kettős árnyéka bontakozik ki. Valódi – a projektor fényét kitakaró, testét megfestő – és fiktív sziluettje vetül a falra. Megsokszorozza magát, de az új jövevények még feketék, üresek, nem lehet tudni, mit hordoznak magukban. Sokat mozog a térben, de tánca nem – nem is lehet – dinamikus. Sajnos érdektelen is. Végül a hátsó falhoz ér, árnyéka beszorul, elbújik teste mögött. A szín vörösre vált, meghittséget és fájdalmat idéz egyszerre. Aztán megjelenik egy meleg színekbe komponált, de geometrikus otthon képe, ami a révbe érés szimbóluma. Biztonságos közege magába olvasztja a táncos alakját. Az ezután következő gesztus lehet akár a koreográfia része is, vagy csak díszletmunka, mindenesetre hatásos. Megragadja az előadás terét határoló egyik oldalfalat, egy függönyt, aminek felfüggesztése a magasság sötétjébe vész, és elhúzza. Kitárul a hatalmas színpad, és a bal hátsó sarokból egy fehér, leomló köntösű, filigrán alak közeledik. Homloka felett úgy redőződik a könnyű anyag, mint Mária kendője a szentképeken.

A fehér ruhás alak megjelenésével kezdődik az est második daraja (Én-ek… …a tű fokán). Lassan lépdel előre a táncos, hosszú uszályt von maga után. Aztán valamin fennakad a ruha, de az ember menne tovább. Feszül a sztreccs, a belegabalyodott test a kijutásért küzd, végül a burokból kirágja magát egy tetszetős csupasz férfi: Gergely Attila, szintén egykori Frenák-táncos. Testszínű gumibugyijában összekuporodva fekszik, majd, mint aki megrémül az őt bámuló sokaságtól, négykézláb egy paraván mögé iszkol. Hasonlít ez a fehér vászonfal Frenák Pál Csajok című koreográfiájának díszletéhez, de más funkcióval bír. Árnyjáték kezdődik mögötte. Gergely alakja egy reflektorhoz közeledve és távolodva egy szék sziluettje körül ugrál, eljátszva egy monstrumot, afféle farkasembert. Karmait nyújtogatja, felegyenesedik, meggörbül, és nyugtalanul mászkál, mint egy vadállat a ketrecében. Aztán kilép a takarásból, a széket a fehér tér hátsó, középső részére helyezi. Egyre magabiztosabbá válik, addig-addig, hogy határozott léptekkel, megnyerő mosollyal elindul a közönség felé. A szőnyeg szélén megáll bézs színű nyári öltönyében, félhosszú haját dobálva akár egy sztár ünnepelteti magát, tapsol, meghajol, köszönetet mond, majd széles mozdulatokkal kabátzsebéből konfettit, cukorkát szór magára és a közönségre. Aztán ismét hátrálni kezd. A szék körül táncol egy keveset, ami hamar ideges rohanásba csap át, egyre nagyobb köröket futva kiabál. Majd megtorpan, felugrik a székre, és felakasztja magát, de nem a nyakánál fogva, hanem a hónaljánál fűzi be a kötelet, és lóg, vergődik. Elsötétedik a terem, a hátsó falon megjelenik az egész univerzum, különös olajfolt színű csillagrendszerekben úszik a magányos ember. Nem jut át a tű fokán, fennakad a semmiben. Nem ismeri magát, állandó változásban van, több én lakik benne, ő az Ének. Szépség és szörnyeteg egyszerre, tágul a világegyetemmel. S mintegy ezt az egzisztencialista Semmit tagadón (vagy épp megerősítendőn) kibújik a kötélből, egyszerűen odasétál egy nézőhöz, megkéri, tartson vele, leülteti a székre, és térdeire hanyatlik. A művész piétája. Van, aki megvált a semmitől, egy halott szupersztár. Szép pillanatokat hordoz Gergely Attila koreográfiája, kár, hogy a táncot kispórolta belőle.

Az est utolsó darabja Juhász Kata Eine Kleine Bachmusik című koreográfiája. Bár nem kapcsolódik szervesen az előző darabokhoz, ennek is a metamorfózis a témája: a ruha teszi az embert vagy legalábbis a nőt. Öt test mozog a térben: két egész alakos ruhafogas, két próbababa jellegű női táncos (Kopeczny Kata, Sebestyén Tímea) és egy kilátástalanul gürcölő férfi (Youval Shacham), akinek a kezéből folyamatosan kihullnak az irányítás szálai. Youval Shacham elhelyezi a lányokat, beállítja mozdulataikat, de ők folyton fellázadnak, átöltöznek, vagy éppen levetkőznek. A koreográfia érdeme, hogy megszelídíti a hatalmas teret, a táncosok precízen, mégis kiszámíthatatlanul mozognak. Ám a történet ereje és látványossága az előadás hosszával nincsen arányban, végül kifejezetten unalmassá válik.

Juhász Kata–Gergely Attila: Te merre mész?

Rock n' Roll

Jelmez: Illésy Lenke
Fény: Vida Zoltán

Videó: Kútvölgyi Léna
Zene: Gergely Attila
Koreográfus, előadó: Juhász Kata

Én-ek… …a tű fokán

Jelmez: Illésy Lenke

Fény: Vida Zoltán
Zene: Jilling Jácint, Gergely Attila
Koreográfus, előadó: Gergely Attila

Eine Kleine Bachmusik

Díszlet: Ocztos István

Jelmez: Illésy Lenke
Fény: Vida Zoltán
Zene: J. S. Bach, Gergely Attila
Koreográfus: Juhász Kata
Előadók: Kopeczny Kata, Sebestyén Tímea, Youval Shacham

Helyszín: MU Színház, SÍN Kulturális Központ