Diotima cukormázban

Hölderlin veretes romantikájára rá kell érezni. Ahhoz, hogy eltalálja az ember lelkét, még olvasás közben is keményen meg kell dolgozni. Ugyan miért gondolta Molnár Ferenc koreográfus, hogy ez a misztikus költői titok Diotimáról, a „védangyalról” (aki Hölderlin beteljesületlen szerelmének, Susette Borkerstein asszonynak költői képe is egyben) egzakt módon tánccal lekövethető? Esetleg illusztrálható, megidézhető? Nem tűnt fel munka közben, hogy ez eleve képtelenség? Hegedűs Sándor dramaturg igyekezett megtámasztani az alapgondolatot: megjelenik a színpadon a versben megszólított Diotima, valahol az álom és ébrenlét határán lebeg. Ő többet tud Érosz rejtelmeiről, mint megannyi filozófus, s választ ad a szív dolgaira. Szerepe a bűvölet, a körülzsongás. Nagy Grácia Diotimáját azonban nemcsak súlyfölöslege húzza vissza a földre, hanem indiszponált, sápatag és kisugárzás nélküli játéka. Sok mindent el lehet hinni neki, csak azt nem, hogy ő lebbenti fel a fátylat a szerelmi tudományról. Partnerei (Fodor Zoltán, Nagy András és Fodor András) hasonlóképp lelkesületlenek és sótlanok. Jobb karban vannak, mint Nagy, mégis remegő lábbal táncolnak. Sehogyse értik – mi se –, mit, miért és minek játszanak.

Diotima titkai (Direct Dance) Fotó: Dusa Gábor

Viczián Ottó színművész kisiskolás módjára intonál, modoros szavalatát mikroport erősíti fel. A Menón panasza Diotimáért című költemény, követve az eredeti tagolást, részekre bontva hangzik el. Az előadás ezek mentén szakad ketté: a mitologikus, szellemi dimenzióban hullámzó versre és a kommersz, földhöz ragadt koreográfiára. Mivel nincs semminemű kontaktus a két rész között (hogyan is lehetne?), az előadás egy szcenikailag túlbonyolított, művészieskedő vakrepülésnek tűnik – a szórólapon tehetségesen körülírt – alkotói ismeretlenbe. Ugyanakkor vitathatatlan látszik belőle az összművészetre való törekvés. Minden együtt van, de nem áll össze minőséggé. Halász G. Péter szükségtelenül felhúzott hátsó kis színpada a nyitó képet kivéve funkciótlan. Amorf fémlapokkal borított hatalmas térelválasztója a kézírásos óriási nejlonlepedőkkel rideg és rémes. A fénytechnikus öncélúan szétvilágítja a darabot. Túri Erzsébet jelmezei nem vesznek el, de nem is adnak hozzá a táncosok színpadi jelenlétéhez. A háttérvetítés satnya és kivehetetlen. A rendező-koreográfus Molnár Ferenc nem képes szelektálni az ötletek között. Mindent belegyömöszöl a darabba, hátha ez segít.

Hát nem.

Ha tudtam volna, mi vár ránk a második felvonásban, akkor a szünetben hazaröpülök, elragadom alsóosztályos lányaimat az esti kakaó mellől, és beültetem őket a No Replika táncjátékára. Tán ők tátott szájjal elábrándoztak volna ezen a habcsókos, rózsaszín köd ülte, fidres-fodros semmiségen, aminek annyi köze volt Miró szürrealizmusához, mint amennyi nekem púderes esti matinéjukhoz. Akkor láthatták volna az óriási képkeretből kilépő hajasbaba táncosnőket, amint illegnek-billegnek gáláns partnereik oldalán, akik ha cukorból lettek volna, menten elolvadnak a gyönyörtől. A vörös ördögfit tucatnyi huncut szarvacskájával, aki ahelyett, hogy borsot törne az orrok alá, pajkos, akár egy tejfölös szájú házicica. A nyurga és jóképű ceremóniamestert, aki a háttérből szemléli az „eseményeket”, míg párja, a mandulaszemű porcelánbalerina rá nem veszi őt az előadás fortissimójának szánt kedélyes pas de deux eltáncikálására.

Igen, kislányaim ártatlan lelkének még ez kell. Az enyémről most ne beszéljünk. Egyvalamit azonban nem hagynék ki. Meginterjúvolnám a szervezőket, hogy látta-e valaki közülük, milyen előadásokat léptetnek fel a Tavaszi Fesztivál jeles eseményei között.