A közelmúlt hatalma

Három Keresők

A Duna elöntötte a rakpartokat, még augusztus első fele sem telt el, de már hűvös szél fújta a szemetelő esőt a járókelők erdeje elé...

Egy hangjátékról és két előadásról lesz szó. A hangjáték címe: Keresők, avagy a lány neve (mostantól: hangjáték). Rendezője, ugyanúgy ahogy az előadásoknak is: Vajdai Vilmos.

A Kamrában megy a Keresők (Halász Péter emlékére) című előadás, amely a film, a képregény, a tévé, a rádió, a számítógépes grafika, a koncert, az árnyjáték formanyelvét a legváltozatosabb módokon integrálva hozza létre a maga egyedi színházi nyelvét. Az alkotók általi műfaji megjelölés: hangképregényfilmszínház, amely a gesamtkunstverknek egy speciális 21. századi változataként értelmezhető, egyrészt komolyan, a maga konkrétságában, műfaji sokszínűségében, másrészt szintén ironikusan, a műfaji keretek közé besorolás lehetetlenségére utalva.

 

Fotó: Lehotka Judit Zolka

 

A másik verzió, amely a Keresők Sound System, Talking Heads címmel (mostantól: Talking Heads) a Süss fel nap kocsmaszínházi terében látható, eszköztelen, „szegényszínházi" nyelven szólal meg. Az élő színházból szinte semmi nem marad - csak a színészek arca. Már nemcsak a hang idegen, playbackelt, de a színházi tér is egy vékony vízszintes csíkra redukálódik, a színészek testét lepedővászon takarja, csak az arcuk játszik, de úgy, hogy még a szájmozgásuk is kötött. Tizenhárom néma, tátogó fejet látunk. (A két előadás szereplői nagyjából azonosak.)

A történet banális: 2003-at írunk. András az Eckermann kávézóban teát rendel, és egy kávébarna hajú lányt néz. Észre sem veszi, hogyan és mikor lép az asztalához egy sötét (árny)alak, aki közli vele, hogy „Nem akar felkerülni a nemlétező Isten futószalagjára". Ő a Szorongás Rt. ügynöke. Megtudjuk, hogy sok cég érdekelt a szorongás terjedésében, azért vannak az ügynökök, akik felkeresik a kijelölt kuncsaftokat, és örökre szorongóvá teszik őket. De az ügynök nem mint kuncsafthoz jött Andráshoz, csak meg szeretné kérni, hogy mentse meg az Rt.-től - vagyis tőle - a másik asztalnál azt a kávébarna hajú lányt. Egy hete van Andrásnak. Ha nem sikerül, akkor a lány is, András is az Rt. hatásköre alá kerül (talán ügynökké válik), mert a Szorongás Rt. ügynökétől szerzett bizonyosságot az  Rt. működéséről.

Ez a mese. A történet végkimenetele bizonytalanságban van tartva, többféleképpen is értelmezhető, én hajlok a happy endre: miszerint a fiú megtalálja a lányt, figyelmezteti a veszélyre, mindketten megmenekülnek, és boldog szerelemben élnek (nem egymással), az ügynököt pedig kiköpi a rendszer, és felszabadul a futószalagról. Más verziók szerint András kerül az ügynök helyére, és mindannyian, akik belekeveredtek a történetbe, örökre a Szorongás és Társa Rt. foglyai maradnak stb. A banális történet ügyesen facsarható, tekerhető a műfaji klisék mentén. A később kiadott képregény-változatban például szerepel a figurák öt évvel későbbi szomorú, szorongó jövője, és egy a könyvbe beragasztott névjegykártya, amin se név se cím, csak egy telefonszám. (Próbáltam hívni, de mindig ki van kapcsolva, és a szolgáltató szokásos szövegét hallani a rögzítőn. Megkockáztatom, ki lehetett volna találni esetleg valami szellemesebb szöveget,  ha már telefonszámmal, és ezen keresztül a valóság és fikció határainak egybemosásával játszanak.)

A mese folyamát a rádiójátékban és az előadásokban időnként versbetétek (például a Harc a Nagyúrral, az Itt van az ősz, itt van újra és az Üllői úti fák - a fáknak egyébként is különleges jelentősége van az előadásban) vagy dalok, dalrészletek szakítják meg. A rádiójáték végén pedig egy trágár dal szerepel az ORTT-ről és a rádiós pályázatokról. A hangjáték ironikusan idézi meg a rádiózás médiumának színességre való törekvését: kis zene, versike, hír, sztori. A végtelenül folyó adás legyen színes, változatos, hogy jól szórakozzanak a hallgatók. A hangjáték nemcsak a saját műfajiságára reflektál, hanem a rádió médiumának szabályszerűségeire, és az utolsó dallal a rádió mint intézmény működésmódjára is.

 

 

Az Eckermann kávézó üresen hagyott helyei

 

 

Az előadás gyanúsan jól elemezhető, könnyen kivesézhető. Szajhaként kínálja magát az elméleti trendek martalékául. Olyan közhelyeket, banalitásokat és hívószavakat használ, amelyek mindennapjainkat és kritikai életünket is meghatározzák. Elmélkedhetnék például a szorongás természetéről és filozófiai hátteréről, vizsgálhatnám, hogyan jelenik meg ez az előadás(ok)ban, a hangjátékban és a képregényben. Ám a művek csak közhelyként mutatják fel a témát, ahogy a szórakozóhelyek kiüresedett, untig ismert világát is csak felskiccelik, jó humorral, de felületesen. Számítottak rá az alkotók, hogy lesz mivel kitöltenie a nézőnek az üresen hagyott helyeket. 2003-at, az Eckermann kávézót, a szorongásban érdekelt cégeket, a hétköznapi parákat, a szerelem megváltó erejét, a felgyorsult, technikalizált, kommunikációképtelen világot. Ebben az ismerős budapesti közegben játszódik az előadás napjainkban, pontosabban egy kicsit korábban.

 

 

Tegnapjaink

 

 

A színház és az emlékezés problémájával sokan és sokféleképpen foglalkoztak, leggyakrabban abból a szempontból, hogyan működik a színházi emlékezet, hogyan őrizzük meg egy-egy fontos alkotónkat, előadásunkat - és ennek kapcsán a színháztörténet-írás problematikájával.

A Keresőkben és a Talking Heads-ben többféleképpen idéződik meg a múlt, különösen a közelmúlt (2003-at írunk), a narráció cirkalmassága is letűnt korok emlékét idézi. A hangjátékban evidenciaként emlegetett kultikus helyek, cégek neveinek is gyakran kicsit poros, nosztalgikus érzetük van. Jártam én az Eckermannba, de mikor volt az már, és a Rácz-kert is évekkel ezelőtt bezárt. Nincsenek már Rt-k, csak Zrték meg Nyrték, már nem foglalkozunk annyit azzal se, hogy ki volt besúgó és ki nem. A rádiójátékokat pedig, bár sokan szeretjük, alig-alig hallgatunk ma már. Az első hangjátékot, amely nem egy színdarab vagy előadása adaptációja, hanem ténylegesen rádióra írott mű volt, 1924-ben mutatta be a BBC A sötét torony címmel, és Richard Huges nevéhez fűződik. Születnek ma is rádiójátékok, mégis a műfajt magát enyhe avíttság légköre lengi be. Az éppen elmúltnak, a múlófélben lévőnek az érzete.

A történet a közelmúltban játszódik, és ennek megfelelő médiumot használ az előadás: a rádiójátékot, a közelmúlt médiumát. És ennek segítségével állít különleges emléket egy kulcsfontosságú színházi alkotónak: Halász Péternek, akinek a hangja a rádiófelvételen még megszólal, a hangjátéknak szereplője, azonban mire az előadást elkezdték próbálni, már halott volt.

 

 

Időcsuszamlás

 

 

A Keresők és a Talking Heads olyan előadások, amelyeknek egy szegmense, az előadásban elhangzó hanganyag megismételhető, fix, rögzített. Egy másik művészeti ág kész és sokszorosítható terméke. A rádiójáték tárgyi, anyagi természetéből kiindulva nem illan el, nemcsak jelenidejében létezik, mint a színház. Walter Benjamin A film a technikai sokszorosíthatóság korában (1969) című tanulmányát „rádióra alkalmazva" a hangjáték is szembe megy a műalkotás egyediségének romantikus illúziójával, amelyet a színház (és más előadóművészetek) a mai napig magukénak vallhatnak, és megismételhetetlenségükkel, pillanatnyiságukkal büszkélkedhetnek.

Mi történik akkor, ha egy előadás - azaz kettő - két ennyire különféle, más idejű (egy pillanatnyi és egy kvázi örökkévaló, legalábbis tartós) anyagból van összeszőve?

A színpadi-emberi test a halandóság korlátaival rendelkezik, élő, jelenlevő, míg a rádiójáték megteremti, ha nem is a test, de a hang halhatatlanságát, ám tökéletességében embertelen, gépi mivoltában nélkülözi az esetlegességet. A hangjáték önreflexív módon utal is erre egy mondatával: „A vicces az a rádióban, hogy miközben hallgatod, lehet, hogy a hangom tüchtig, de én meg pucér vagyok." Tehát egyrészt az egyidejűség, másrészt a teljes érzékeléstől való megfosztottság a test és a hang kettéválasztása jellemző a médiumra. Az előadásokban már meghúzva hangzik el a mondat: „A vicces az a rádióban, hogy miközben hallgatod, lehet, hogy a hangom tüchtig, de én már..." Nem véletlenül. A két médium együttállása képes arra, hogy feltámasszon egy halottat.

A Keresők előadást Halász Péter emlékének ajánlják az alkotók, Halász a hangjáték egyik szereplőjét, a Szorongás Rt. Ügynökét alakítja. „Keresek va-la-kit" - hangzik el a mondat az ügynök, Halász Péter rekedtes, földöntúli hangján a hangjátékban és az előadásokban. (A Keresőkben egy árny(ék) beszélget az élő szereplővel.)

„Olyan furcsa a hangja, mintha régóta nem beszélt volna senkivel" - feleli rá a kávébarna hajú lány -, s az ember hátán végigfut a hideg. Életbe lép a színpadi valóság mellett a realitás igazsága. A Keresők című előadás egy pontján a stroboszkóp villogó fényében egy pillanatra láthatóvá válik az embertömegben egy figura Halász Péter halotti maszkjában, ahogy lassan átsétál a színen, középen megáll, és kinéz. Egy pillanatra mindenkiben megáll az ütő.

A kettős kód összeegyeztethetetlensége, amelyet a párbeszéd megelőlegezett, okozza a zavart, az érthetetlenséget - kibillenti a nézőt megszokott pozíciójából. A hatás átmenetiségre, köztességre épül. Amint felismerjük, hogy festett arcot látunk, és felvett hangot hallottunk (hiszen az ember hozzászokik a hatáshoz az elidegenítő hatásokkal együtt, és természetesként érzékeli), megértjük a trükköt, és újra biztonságban érezzük magunkat. Meglátjuk az arc helyett a maszkot, amelyet a stroboszkóp ezidáig elrejtett előlünk, és újra meggyőződünk a világ rendjének fennállásában.

 

 

Le-legnagyobbat, tejszínhabbal

 

 

Többek között Kleist és Craig törekvéseihez kapcsolható a Keresők színházi nyelve, akiknek szándékuk volt, hogy kiiktassák a véletlent a színházból, és tervezhető, kiszámítható elemekből akarták felépíteni az előadásokat. Valami hasonló hibridre gondolhattak, amikor a színészt mint a leginkább változó és kiszámíthatatlan elemet próbálták kirekeszteni a színházból és übermarionettel helyettesíteni. (Kleist Marionett színháza nyomán) (Edward Gordon Craig: A színház művészetéről 1969.)

A színészek az előadásokban nemcsak a hangjuktól, hanem a harmadik dimenziótól is meg vannak fosztva. A Talking Heads fejei, mintha egy filmvászon két fekete csíkja közé lennének szorítva. A Keresők háttereként vetített képek, számítógépes grafikák, pedig díszletfunkciót töltenek be, ugyanúgy megvonják a színháztól a harmadik dimenziót, és mesterséges módon, illúzióként hozzák létre újra. A háttérhez rendelt szereplők is szinte síkban mozognak a vetített képek előtt. Két síkja van az előadásnak. A vertikális háttér, a „díszlet" síkja, és a film-, magnó-, futószalag horizontális síkja. A két sík között mozognak a szereplők, a síkok hol megsokszorozzák, hol irányítják őket, létrehozva ezzel egy különös gépiesített narrációt.

A rádiójáték különböző gesztusok által önreflexív módon érzékelteti létmódjának sajátosságait: a felvétel megbicsaklik, tekeréshang hallatszik, gyorsítás-lassítás, a szalag beakad, a mesélő bakizik,  újrakezdi, megbicsaklik a nyelve... A hangszalag anyagszerűségében is jelen van a rádiójátékban. De a Keresők narrátora Dióssi Gábor és a főhős, András (Mészáros Béla) is úgy mozognak, mintha egy futószalagon vagy hangszalagon haladnának, egy helyben lépdelve. András alteregója a vásznon is megjelenik, és olyankor a mesélő hangja harmadik személyről egyes szám első személyre vált. A vászon és a valóságos tér pingpongozik egymással, és a kettő kereszttüzében születik meg az előadás. A színészek is mintha csak lepattantak volna a vászonról. Néha kibújnak a bőrük alól a gépek, megakasztva az előadást, előtűnik vászonságuk. A pöttyös ruhás Jordán Adél ismétlődő mozdulatai, ahogy kakaót kér - „a le-legnagyobbat tejszínhabbal" - mintha tekergetnék a filmet, ugyanaz a mozdulatsor előre-vissza többször egymás után. András a háttér rajzolt figuráival telefonál, veszekszik, Keresztes Tamás mereven lazuló sráca pedig a vászon segítségével nő meg, megy össze, és lazul mereven. László Zsuzsa rajzai, Juhász András és Péter Boldizsár felvételei és Jurisztovszkij Tamara árnyékolt képregényfigurákhoz illő, szintén a síkba olvasztó jelmezei különleges látványvilágot tárnak elénk.

A Keresők tétje, hogy hogyan veszik birtokukba a színészek ezeket az idegen hangokat, és a filmre kreált tereket. A színpadon lévő mozdulatok, testek és a hangok nem egyidejűek. Úgy éri el az előadás a színház egyszeriségének, itt és most-jának hatását, hogy közben formanyelvével (a rádiójáték és a színházi nyelv találkoztatása, ütköztetése által) a jelen nemlétről, az időből kiesettségről beszél. Olyan érzetet kelt, mintha bár itt és most látnánk beszélni, mozogni a figurákat, nem most és nem velük történne ez az egész.

 

 

Dobozfej

 

 

A rádiójáték és az előadások viszonyában érezhető egyfajta termékeny billegés a két műfaj jelenlétének ereje között. Ebben a struktúrában a hanganyag az elsődleges, az állandó, amihez kétféle színházi forma kapcsolódik (és tartozhatna hozzá bármennyi). Ám az egésznek a nagy keretét mégis a színház adja. A színházi térben azonban rádió és TV-doboz található, amelyek az előadás kiemelt önreflexív tereiként szolgálnak a szín két szélén. A TV-dobozba emberek bújnak, és filmvászon anyagú embereket játszanak. A hatás éppen fordított, mint a film és rajzok előtt mászkáló figurák esetében - de a térbeli itt is síkká alakul. A sík-tér, élő-film, színház-rádió problematikák paródiájaként megjelennek a színpadon és a nézőtéren (a beépített nézőként felháborodó Secretmanen) a dobozfejek.  Az ember dobozba van zárva a színházban és a rádióban, a fejre húzott dobozokkal előadott próbajelenetek viszont nagyon idétlenek, és ellenpontját, paródiáját nyújtják az előadásban majdnem szimbólummá növő dobozba-zártságnak.

 

 

Hétvége

 

 

A Keresők első perceiben egy agytekervény számítógépes rajza forog a tv képernyőjén. Közben egy hang figyelmezteti a nézőket arra, hogy az előadásnak hét vége van, és egyúttal jó szórakozást és hétvégét is kíván. Többedszerre nézve megszámoltam, és valóban hétszer ér véget az előadás. A banális történet végére még hat jelenetet, számot tapasztottak. Itt bukkannak fel és záródnak le a történet alatt burjánzó mellékszálak. A történet vége utáni első zárlatot egy rádióbemondó adja, aki elmondja, hogy a rádiószínház előadását hallottuk, aztán előkerül a mereven lazuló srác, Keresztes Tamás szólama, amely egy dalhoz kötődik („Ez a dal finoman indul, de a végén úgy ordítok majd..."), és be is váltja a kezdetekkor tett ígéretet. Felbukkan még két, trágár szavakat is használó slágergyanús szám az ORTT és az NKA működéséről, amelyeknek köszönhetően a közönség gyanútlanul és igencsak jó hangulatban távozik a térből. Ám az ajtóban ellenőrök állnak, akik kegyetlenül megbüntetik a művészi szabadság-jegy nélkül közlekedő nézőket. Az egész olyan, mint egy hagyma: a magja, a történet elvész középen, és csak rakódnak rá a levelek.

 

Keresők

TÁP Színház

 

Díszlet: Bartos András

Jelmez: Juristovszky Tamara

Fény: Balázs Krisztián

Zene: Vajdai Vilmos

Dalszöveg: Vinnai András, Peer Krisztián, Paizs Miklós

Maszk: Juristovszky Sosa

Grafika: László Zsuzsi

Animáció: Hegedűs Márton, Kelencz Attila

Videó, 3D animáció, háttérgrafika: Juhász András, Péter Boldizsár

Dramaturg: Turai Tamás, Peer Krisztián, Keszthelyi Kinga

Rendezőasszisztens: Lehotka Judit Zolka

Szellemi munkatárs: Schönberger Ádám

Rendező: Vajdai Vilmos

Szereplők: Dióssi Gábor, Mészáros Béla, Jordán Adél / Ubrankovics Júlia, Sipos Vera, Horváth Ákos, Máthé Zsolt, Kocsis Gergő, Juristovszky Sosa, Keresztes Tamás, Vécsi Tibor, Járó Zsuzsa, Elek Ferenc, Schönberger Ádám

Hangok: Halász Péter, Gryllus Dorka, Parti Nóra, Thúróczy Szabolcs, Bordi András, Ónodi Eszter, Keszég László, Marozsán Erika, Bodó Viktor, Szantner Anna, Vinnai András, Takátsy Péter, Csányi Sándor, Szabó Győző, Auth Magda, Turai Tamás

07. 12. 7. | Nyomtatás |