Impro shop

Ekkor berekesztődünk. Percenként keresik meg ezzel-azzal, mennie kell. Valahol egy csecsemő is felsír, aki pátyolgatásra szorul - a sajátja. Ő a legkisebb résztvevő, noha a nyári „vörksopozók" hatvan-hetvenfős táborában rajta kívül is szép számmal akadnak fiatalok, akik most először kerülnek a mozgásművészettel szorosabb, testközeli(bb) kapcsolatba. Hallottam egy grafikus srácról, aki véletlenül keveredett ide, nem értett semmit az egészből, mégis itt ragadt. Egyébiránt legfőképp értük van a fesztivál, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy nézőket neveljen a műfajnak. A civilek és profik órái délelőttönként közösek, délután különválnak. A nemzetközi tanári kar tagjai úgy készülnek, hogy mindenkinek tudjanak valamit nyújtani. Körülményes lenne felsorolni valamennyiüket, viszont igazolható, hogy a kontakt improvizációhoz kötődő tánctechnikák és személyiségfejlesztő tréningek terén szinte teljes a kínálat. Alexander módszer, gyrokinesis, jóga, akrobatika, gravitációs gyakorlatok, autentikus mozgás, partnering, improvizációs performansz, videotánc, zenei improvizációs műhely. Megjegyzem, a táncosok közt feltűnően kevés az ismert arc, és ez még akkor is érzékeny pont, ha tudjuk jól, nyár van és szavanna. Nagy Csillát, Ladjánszki Mártát, Nagy Andreát látom föltűnni, Dombi Katit és Bakó Tamást az Artusból, meg néhány ifjút a Budapest Tánciskolából - hevenyészve ennyi.

Amúgy fogas kérdés, hogy aki nem résztvevője, csupán külső szemlélője a fesztiválnak, hogyan értékelje a látottakat. Túltéve magát azon a kényszerképzeten, hogy kukkol, és hívatlan vendégként a kulcslyukon keresztül lesi ki a hálószobatitkokat. Hiszen a fesztiválzáró estéken nem kész előadások, hanem alig néhány nap alatt összerázott tematika-összegző demonstrációk, kvázi szólók, improvizációs jellegű mozgásperformanszok peregnek. A befejezett műveknek nem minősülő kísérleteket pedig valószínűleg nem helyes kritikának minősülő véleménnyel illetni. Holott napnál világosabb, hogy az improvizatív munkáknál ugyanúgy fennállnak a műszerűség ismertetőjegyei - időhatár, zenei kíséret, stílus, a bemutatás szándéka -, mint a „lezárt", késznek nyilvánított alkotások esetében. (A tudósító úgy bújhat ki a slamasztikából, ha benne marad. Azaz: mit sem törődik mindezzel, teszi a dolgát, felhívva olvasói figyelmét arra, hogy cikke - vigyázat! - véleménynyilvánításra alkalmas szavakat is tartalmazhat.)

Az olasz Maria Francesco Scaroni, a kompozíciós projekt asszisztense, Jess Curtis munkatársa, különös szerzet. Szólójából kiszipkáz mindent, ami önmagára, a saját nemére vagy általában a nőiességre utalna. Állítom, fel sem ismernénk, ha nem tudnánk, hogy ő van a színpadon. Erre persze rádolgozik a „jelmez" is: téglavörös csuklyás bomberdzseki és egy fehér férfialsó. Meg az a „húzás", hogy felénk háttal táncol, és csak a legvégén fordul szembe a közönséggel. Mégis: a mozgása, a testtartása árulkodik legkevésbé női mivoltáról. A fejét és a vállát kissé előre ejti, mint a profi bokszolók, ettől zömökebbnek néz ki, gesztusait szélesebbre veszi, járása megkeményedik, gesztusaiba erőt, sőt erőszakot pumpál. Különféle mozgásköröket jár le, egy körön belül pedig a mozdulatok intenzitásával játszik. Scaroni előadásmódja hangsúlyos és hiteles. Alig észlelhető testjelekből pörög fel, esetenként a tombolásig viszi, majd ugyanazzal az üzemszerű pontossággal lelassul, és visszahanyatlik egy más nyugalmi állapotba.

Sabine Parzer - szimplán csak bodyworker - „egyszerűbb eset" Scaroninál. Puha, áttetsző tánca befelé forduló lélekre vall. Mozdulatai mintha hosszú vívódás után születnének meg, egyszerre késleltetettek és légiesek. Ám amilyen dísztelenek, olyan illékonyak is. Parzer hosszan kimerevít egy-egy pózt, de nincs miért rögzíteni azt, mert a stílustalanság szürke fellege ül rajta - akár egész játékán.

A „nagykönyv" szerint az improvizáció lényege, hogyan dönt a táncos az adott pillanatban. Ezt az állítást szemléltette igen színvonalasan két fesztelen mozgásduó. Gál Eszter és a német Peter Pleyer performanszát Rhodri Davies zörejmixe, Szilágyi Ilka és az amerikai Jess Curtis kettősét pusztán a csönd festette alá. Gál és Pleyer (a berlini Independent Dance Community mozgástanára) az alapoknál kezdi. Mozgásuk eleinte merev, picit erőltetett, amikor viszont túllendülnek a „hidegindítás" nyűgein, és „utazó sebességre" kapcsolnak, a darab életre kel. A játéknak tartalma, humora lesz, folyamata, amiben nincs törés, bája, ami csak szimpatikus előadók körül koncentrálódik. Van benne egy elhanyagolhatónak tűnő epizód: a férfi és a nő felváltva, karikírozott mozdulatokkal igazgatja a ruháját, mialatt a másik szólózik - mondhatnánk, semmi extra. Ugyanez a mozdulatsor véletlenszerűen visszatér Szilágyi és Curtis duójában is, és attól lesz jelentős, hogy fellebbenti a fátylat az improvizáció természetéről. A táncosnőt Curtis pörgeti könnyedén a nyaka és felsőteste körül, Szilágyin köldökmutogató rövid, zöld póló, ami a mozgástól föltűrődik, majdnem a keblekig. Ő hirtelen odakap, visszahúzza, és ekkor belecsap, hogy a színpadon van - ahol ilyet tenni nagyobb illetlenség, mint tehetetlenül lemeztelenedni. Aztán feltalálja magát és korrigál. A kizökkent pillanatot, a civil pólóigazítást átviszi színészkedésbe, húzza-vonja a spenót színű felsőt, mintha eredetileg is ez tervezte volna. A nagyérdemű persze átlát a szitán. Derültség mindenhol.

Másfajta érzések kerülgetik a nézőt a Tánceánia Vonulat című darabjánál. Az együttes közismerten mozgássérült, beszédképtelen fiatalok bevonásával hozza létre tabudöntögető, integrált előadásait. Nem a sérültség tragikumáról készítenek közelképet, csak felhasználják művészi és terápiás célzattal, behelyezik egy mesterséges színpadi világba, hogy ne lehessen előle kitérnünk. Nézni vagyunk kénytelenek azt, amitől a színház falain kívül esetleg zavartan elfordulnánk. A Tánceánia a szembesítés színháza. Egyúttal azonban egy absztrakcióval bíró új önkifejezési rendszer színháza is. Nem részvétért kuncsorog, csak elfogadást vár. A jó példával maga jár elől. A Vonulat kétszereplős, szerkesztett improvizáció, melyben egy sérült ember egészséges társa asszisztenciájával feszegeti mozgásának határait. A kerekesszékes Potoczky Gábor egyenrangú félként szerepel Bóta Ildikó mellett, aki hozzáértőn, messzemenő természetességgel kapcsolódik hozzá. Azáltal, hogy a sérült mozgás reflektorfénybe kerül, átértékelődik. Elvont, excentrikus mozgásrendszerré válik. Az önkifejezés, önmegvalósítás művészi hatású eszközévé nemesül. Nincs történet. A valódit az élet már könyörtelenül megírta. Vonagló test, spasztikus izmok, kacska, feszes végtagok, merevülő idegszálak, és a szinte természetfölötti akaraterő - ezek dolgoznak össze, hogy a sérült test rátaláljon a természetes testhelyzetekre. Fölállni, leülni, érintésért, ölelésért kúszni-mászni. Keményen megdolgozni a legegyszerűbb mozdulatért. Torokszorítóan szép előadás.

A Sara Shelton Mann's group lelkes amatőrjei még a kontakt technika gyerekcipőjében járnak. Az improvizáció ízére viszont rákaptak, ami sikeresen igazolja vissza a fesztivál célkitűzését: segíteni kell az érdeklődőket abban, hogy a műfaji ismereteken túl önmagukban is eligazodjanak.

Oriane és Yoann Boyer azt játssza el, mintha nem tudnának mit kezdeni magukkal a színpadon, holott nyilvánvaló, ezzel készültek. Lazán, komolyságukat zsebre vágva csak ácsorognak és noszogatják a másikat, hogy most már tényleg csinálni kéne valamit, miközben kölcsönösen szétvihorásszák egymás kezdeményezéseit. Könnyű nyáresti poén, nem is új, de lecsúszik, mint a műanyagpohárban szorongatott langyos sör.

Nita Little talán a legnevesebb előadó ebben a közegben, több mint három évtizede tanít improvizációs táncot. A hetvenes évek elején, Steve Paxtonnal szorosan együttműködve, maga is hozzájárult a kontakt improvizáció alapjainak lerakásához. Little azóta rendületlenül járja a világot, előad és tanít, Budapesten haladóknak tartott kurzust a tánc belső (emocionális, élményszerű) és külső (kompozíciós) sajátosságainak fejlesztéséről. Népes előadógárda tolmácsolta hosszabb lélegzetű, mértékkel szerkesztett improvizációs performanszát. A felütést Ladjánszki Márta amazoni belépője jelentette, aki szuggeráló kézmozdulattal küldte a földre közelben álló férfipartnerét, aztán diadalmasan bemutatta neki a győzelmi kézjelet. A delejezés megadta az alaphangot a külön női és férfi előadói csoportokra komponált impulzív, kontakt táncreakcióhoz. A Nita Little's group előadását kezdők is bevállalhatták, pedig nem volt alulkoreografált, sőt, rá kellett ébrednünk arra, hogy a technikailag képzetlenebb táncosok kreativitás és találékonyság terén bátran versenyre kelhetnek az aktív táncosokkal.

A Bakó Tamás vezette ötfős ugrócsoport (Retro jammin' numero 1) attrakciója úgy stimulálta a nézőket, akár egy drasztikusabb energiaital. A darab lendületes, belevaló és kíméletlenül fizikális. Dőltek a táncosok, mint a zsák. Általános derültséget keltett, amikor a technikai tudást villogtató ugrás-vetődés sorozatban egy-egy váratlanul indított akcióval a táncosok kegyetlenül letaglózták egymást. Hát igen, balul sülhetnek el a dolgok, ha valaki nincs felkészülve a levegőben felé repülő partner szakszerű fogadására. Senki nem érezhette magát biztonságban, mert mindig akadt egy-egy elszánt kamikaze. Nagyrészt persze a tanult módszert sikeresen alkalmazva érzéssel csapódtak egymásba, és a lendülettől hajtva, összekuszálódott gombolyagként gurultak, hempergőztek tovább.

A mozgásművészetben a kontaktpont az a hely, ahol az egyik test a másikkal érintkezésbe lép. Optimális esetben a virtuális áramkör ekkor záródik a táncosok között. Az experimentális zenész, Dóra Attila és párja, Nagy Andrea keserédes romantikával átszőtt kettősénél ez a pont nem a testfelületen található fizikai hely. Hanem egy erősáramú, szellemi-lelki vibrációs tér, ami a muzsikus és a táncos, az élő zene és a tánc rezzenékeny korrelativitásán nyugszik. S habár van élményszerű ábrázolása a darab elején és végén a fizikai kapcsolatnak is - ahogy a hófehér, szűzies lány a jó két fejjel magasabb, fekete öltönyös férfibe csimpaszkodva, vele összebújva, lassú léptekkel fel- majd eltűnik a sűrű sötétségben - magával ragadóbb, ami időközben történik. Amikor a szereplők egymástól leheletnyi távolságra, érintések nélkül, ki-ki a saját hangszerén, tudásán, tehetségén játszva rezonál a másikra. Dóra Attila fojtott, borongós hangokat présel ki szaxofonjából. Mintha nem is zenei hangok lennének, hanem elcsukló, hanggá tömörödő érzések. A szaggatott, kísérletező hangszeres játék szenvedélyesen együtt sóhajt Nagy Andrea szaggatott, kísérleti táncával. Utóbbi szándékosan bizonytalan. Nagy a belső tanácstalanságot, lelki imbolygást teszi ki a színpadra. Miután lágyan leválik partneréről, magas tűsarkújában spárgába ereszkedik. Szétterpeszt, rugózik, azonban elveszti az egyensúlyt, ide-oda dülöngél, majd kitöri a bokáját, mígnem végre megszabadul az őt akadályozó filigrán szandál egyikétől. Zilált tagokkal, magát nehézkesen koordinálva hajt tovább a stabil pozícióért. Már az Éneklő ízületekben, Nagy ezelőtti munkájában is érdekesnek találtam ezt a tétova-labilis mozdulatokból szerveződő egyéni táncnyelvet. Talán az általános emberi elbizonytalanodást tükröző filozófiája miatt.

Ami sikerült Nagynak, az érzésem szerint nem jött össze az Alexander technikát oktató Sybrig Dokternek. Mindig is tudtuk, hogy a szóló irtózatosan nehéz műfaj, de hogy tanácstalan is lehet, ráadásul ennyire - arra maga az alkotó világított rá. Dokter stilárisan nehezen megragadható, közönségfárasztó munkája föltűnően nem találta az utat Dóra Attila töprengő muzsikájához. Megítélésem szerint Kéri Judit és Alicia Grayson sem szerepelt jobban nála. Nem mintha egy improvizációt nem szabadna kihegyezni egyetlen ötletre (hosszú, fonott hajjal való játszadozás), de ha az nincs megindokolva, fel- és levezetve, akkor csak próbálkozás marad. Nem dicsérőleg jegyzem meg: Kovács Kata szokott formáját hozva mintha Mészöly Andrea L1 Fesztiválra koreografált Imprinting című szólójából lépett volna elő. Úgy tűnt, az elejét improvizálta át. A táncos a gyárcsarnok két traverze közti falrészen lóg fejjel lefelé, félig a falnak támaszkodva, félig a földön ejtőzve, és kitekert pózokban keresi az egyensúlyt.

Az önkéntes szakmai száműzetésben, Ausztriában élő és alkotó Hargitay Ákos és felesége, Michaela Pein a rejtjeles Andy Walahol és Andy Walaholné néven futott a fesztiválon. Azért így, mivel egyszer már elhatározták, többé nem lépnek fel Magyarországon, reakcióként arra, hogy az L1 kötelékébe tartozó társulatuk kiesett a támogatandók köréből annak idején. Peter Pleyerrel közös mozgásimprovizációik (az általam látott háromból kettőben ő is szerepelt) rövid, koreografikus bohózatok, melyek elsősorban komikus hangvételük, gunyorosságuk, önreflektív visszacsatolásuk miatt keltettek figyelmet. Jess Curtis „munkacsoportjának" produkciója viszont a fesztivál alatt végzett közös munka komolyságát reprezentálta. A népes előadógárda szétszóródva áll a kétszeresére kinyíló tánctérben. Fegyelmezett rendben adják-veszik egymás között a mozgáskontaktust, mint valami stafétabotot. Senki nem fontoskodik, nem akarja elhappolni a szereplés lehetőség a másik elől, a tér egy-egy szelete mégis folyamatos mozgásban van. A táncosok nagy száma ellenére lázas iparkodásuk mindvégig megtartotta frissességét, eleganciáját.

Impro night. Ez volt a címe az egyhetes fesztivál záróakkordjaként meghirdetett off-programnak. A „mesterek" szabad improvizációs estje azonban a szervezés bizonytalanságai miatt igazán nem futhatta ki magát. Pedig a felújított Ybl Palota előkelőségével, patinás környezetével kiváló teret kínált hozzá. Vigasztaló, hogy Jess Curtis és Maria Francesco Scaroni itt is nagyot alakított. Gazdag formavilágú kettősük a palota gyertyafényes előcsarnokában, háttérben az emeletre vezető lépcsővel, pazar látványosság volt. A vendégművészek közül mindenekelőtt az ő nevüket érdemes feljegyezni.