Ide nekem

Az előadóművészeti törvénytervezet működési szempontból három kategóriába sorolja a színházakat. Az első kategóriában azok az állami-önkormányzati fenntartású színházak szerepelnek, amelyek két év átlagában egy játszóhelyen legalább 180 (két játszóhelyen 250), míg a második kategóriában, amelyek legalább 100 (tánctársulatok 50) előadást tartanak. A harmadik kategória a függetleneké. Abban az esetben viszont, ha egy független társulat szerződést köt a helyi önkormányzattal, és teljesíti a kívánt előadásszámot, bekerülhet a második, de akár még az első kategóriába is. „Ez egyfajta átjárhatósági garancia a törvényben - magyarázza Hudi László, a Független Színházak Szövetségének (FSZSZ) elnöke, a Befogadó Színházak Társaságának (BESZT) alelnöke, aki többedmagával évek óta dolgozik a tervezeten -, ugyanakkor tudni kell, hogy a kultúrpolitikával foglalkozó önkormányzati szakemberek eléggé el vannak zárva az információktól, és szinte csak a repertoár-színházi működést ismerik."

Tánc vonatkozásában az úgynevezett „kőszínházi működés" alig néhány társulatot érint. Ilyenek a nagy múltú vidéki balettegyüttesek (Győr, Szeged, Pécs), akiket a tervezet a második kategórián belül szabályoz, bár helyzetük egészen speciális, hiszen nem rendelkeznek saját épülettel, ráadásul jogállásuk és működési formájuk társulatonként is különbözik. „A Győri Balett független költségvetési intézmény, de létét sok szempontból meghatározza a befogadó színházzal való együttműködés" - mondja Kiss János, a társulat igazgatója. A Szegedi Kortárs Balett ugyancsak önkormányzati támogatásból, ám alapítványként, míg a Pécsi Balett az anyaszínházba tagozódva, tánckari státuszban működik. Máig nem tudni azonban, hogy a közvetlen állami finanszírozású társulatok, mint például az Operaházon belül szakmai-pénzügyi önállóságot élvező Magyar Nemzeti Balett, egyáltalán megjelennek-e az előadóművészeti törvényben.

„Az már biztos, hogy nem tudunk leválni a színházi működésről - állítja Juronics Tamás, a szegediek művészeti vezetője. - Én azt szerettem volna elérni, hogy a táncművészet kiemelten legyen kezelve, mert komoly elmaradásról van szó. A rendszerváltás óta semmilyen rendezés nem történt ezen a területen, pedig a tánc műfaji szempontból óriási fejlődésen ment keresztül." Juronics úgy látja, a törvényalkotó nem vette figyelembe rehabilitációs igényüket, a tánc továbbra is mostohagyerek marad, pedig köztudott: az utazó nagykövet szerepét tölti be a világ minden részén, tehát sohasem lokális érdekeltségű. Kiss János szerint azonban már az is jelentős eredmény, hogy a műfaj önálló művészeti ágként „nevesítve" lett a törvényben. Burkoltan erre utal az elnevezés is: az, hogy - az igen erős zenei lobbi, illetve a táncszakma nyomásának engedve - előadóművészeti, és nem színházi törvényről beszélünk.

A feladat nagyságát és jelentőségét látva a táncszakmának illett volna felsorakoznia a közös ügy érdekében. Nem így történt. Ezt a törvény előkészítésének időszakában a Magyar Táncművészek Szövetsége elnöki székében egymást váltó győri és szegedi társulatvezetők is kénytelen voltak tudomásul venni. Kiss vezetése alatt négy társulat kivált a Táncszövetségből, és ez év februárban új érdekvédelmi szervezetet alapított. A Szövetséget a később elnökké választott Juronicsnak sem sikerült újraegyesítenie.

„Minden szakágban hihetetlen öldöklések mennek, amikor azonban életbe vágóan fontos kérdésről van szó, egyöntetűen összezárnak. Erre a táncszakma képtelen" - mondja csalódottan Kiss. Juronics mindeközben látni véli azt is, miért hiúsult meg az összefogás: „Mindenki félti azt a kicsit, amije van, és nem tudja elképzelni, hogy mostantól több lesz, csak átláthatóbb és kiszámíthatóbb rendszer szerint kapja majd a pénzt. Innentől aztán meghal az ügy. Ezért nem is tudtunk új szabályozással hozzászólni a törvényhez, pedig szerintem ezt kellett volna."

Részeredményekre mindenesetre futotta. Mert miközben a törvény átfogóan rendezi az állam és a színházi intézményrendszer közötti jogi és gazdasági kapcsolatot, illetve kimerítően foglalkozik a munkavállalókra vonatkozó munkajogi, foglalkoztatási és szociális kérdésekkel, „átmentek" kultúraélénkítő javaslatok is. Például: miként lehetne létrehozni még több városban tánctársulatot? „Debrecenben megszűnt, Egerben bármikor lehetne, Szolnokon próbálkoztak vele, de nem jött össze. Ezeknek a városoknak inspirációt kéne adni a törvényben: ha egy önkormányzat táncegyüttest tart, akkor pluszfinanszírozásban bízhat. Ez azért is bevállalható lenne az állam részéről, mert a teljes színházakra költendő támogatásnak csak elenyésző hányadát érintené" - állítja Juronics. Felvetésük szerint az önkormányzatokat úgy lehetne érdekelté tenni a társulatalapításban, ha az állam minden önkormányzati forint mellé hozzátenne még másfelet vagy kettőt. Úgy hírlik, a javaslat célba ér, az alkudozás jelenleg a támogatás arányáról folyik.

A harmadik kategóriába tartozó függetlenek számára az első és legfontosabb dolog az volt, hogy a kulturális kormányzat elismerje: nemcsak állami-önkormányzati fenntartási formában lehet dolgozni, hanem független, civilszakmai alapon is, ahogy mindenütt a világon. „Hogy ezt a rendszerváltás után húsz évvel még mindig sulykolni kell, egyszerűen nonszensz - közli Hudi László, az FSZSZ elnöke. - Mi stratégiaként azt határoztuk meg, hogy bármilyen törvény is születik, annak nyitottnak, átjárhatónak kell lennie. Tehát ha valaki függetlenként indul, átléphessen egy másik közegbe, és fordítva. Feltételként szabtuk meg azt is, hogy az állam adjon törvényi garanciát arra, hogy a független szféra működtetésére lesz elég pénz."

Az egy pillanatig nem merült fel, hogy a „struktúrán kívüliek" helyzetét nem kell rendezni. Arról viszont szemérmesen hallgatott mindenki, hogy mekkora legyen a rájuk fordítandó összeg. Az FSZSZ a színházaknak nyújtott állami támogatás húsz százalékát javasolta, ám a törvényben tíz százalék szerepel. Ráadásul ez a tíz másképp számítandó, mint az ajánlatban szereplő húsz! „Mi azt mondtuk, hogy a teljes színházi büdzsé húsz százaléka legyen a támogatás, ehhez képest csak önkormányzati színházakra elköltött összeg tíz százalékát kaptuk meg. Itt már nem is a pénzről, hanem elvekről van szó. Ilyen alapon megkérdezem, hogy a független terület nem alternatívája mondjuk a közvetlenül államilag finanszírozott Nemzeti Színháznak vagy az Operaháznak?"

Garancia gyanánt az FSZSZ felajánlotta saját regisztrációs rendszerét, ami a kultúrpolitika számára is kezelhetően, átláthatóan szabályozza e korábban talán legkuszábbnak tartott alkotói területet. Hudi szerint a független közeg már bizonyította, hogy minőségi munkára képes. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy „ma még keveredik egymással a vérprofizmus és az amatőrizmus", ezért a regisztrációs rendszer óhatatlanul minőségbiztosítási modellként is funkcionál. „Jóllehet természetesen nem művészi elképzelések, hanem működési formák szerint osztályoztuk a területet - mondja. - Erre azért volt szükség, hogy átlátható legyen a rendszer."

Az FSZSZ által kialakított regisztráció négy kategóriát különböztet meg: független menedzsment által irányított befogadó helyek (Trafó, MU stb.), társulat hellyel, társulat hely nélkül és egyéni alkotók. Mindegyik kategóriához tartozik egy-egy szabad regisztráció, amelyen keresztül új alkotók léphetnek be a rendszerbe, és miután eltöltöttek itt egy-két évet, továbbmehetnek a saját kategóriájukba. Ide esnek vissza azok is, akik nem feleltek meg a velük szemben támasztott követelményeknek. A szabad regisztráció tehát védőhálóként is működik: ha valaki valamit elrontott, nem zuhan ki azonmód a rendszerből, továbbra is pályázhat produkciós pénzekre, viszont elesik attól az alapszintű megélhetést biztosító összegtől, amely minden kategóriához tartozó társulatot, alkotót a javaslat szerint megillet. „Ez fontos vívmány a független szférában dolgozók számára. Hiszen hozzátartozik a létükhöz, hogy nincs folyamatosan munkájuk. Van, amikor intenzíven dolgoznak, van, amikor kereső állapotban vannak, mert a projektek, tervek éppen megvalósultak. Ez a minimálösszeg minden bizonnyal csökkenti majd a létbizonytalanságot. Tarthatatlan ugyanis, hogy ma egy társulat éves szinten kétmillió forintból gazdálkodjon, miközben evidens, hogy a pénzt nem fenntartásra, hanem produkcióra fogja elkölteni" - magyarázza Hudi.

Az FSZSZ szerint a regisztrációs rendszer felügyeletét pályázati úton választott, főállású kuratóriumnak kellene ellátnia. Ezzel kiküszöbölhetők lennének a kuratóriumi munkát ma részben jellemző összeférhetetlenségi problémák is. Hudi szerint a feladatkör reformja nem várhat tovább: „Egy kurátortól, aki számos más irányú elfoglaltsága mellett, nevetséges összegért végzi ma a dolgát, nem várható el, hogy tip-top értsen a területhez, folyamatosan nézze az előadásokat, nyálazzon át közel kétszáz pályázatot, tanulja meg őket fejből, mert érvelnie kell mellettük vagy ellenük, és még vállalja is a felelősséget a döntéseiért."

A kuratórium szakmai szervezet, amely összeköti a kultúrpolitikát a független szférával, és ezért mindkét fél felé relevánsnak kell mutatkoznia; döntéseit előre meghatározott kritériumrendszer szerint kell meghoznia, vizsgálva az előadások társadalmi, művészi és szakmai hatását is - többek között ez a summája az FSZSZ idevonatkozó javaslatának. Hogy van félsz a szakmán belül, ha a kuratórium feláll? Ez csak természetes. „A jól berögződött lébecolásoknak, illetve az automatikus pályázati elbírálásnak vége. Folyamatosan bizonyítani kell. Átlátható kritériumrendszer szerint döntsön a munka és annak minősége a közpénz felhasználásáról. Ilyen az élet, mindenhol elvárásoknak kell megfelelni. Az idő egyébként nekünk dolgozik: amilyen módon devalválódik a kőszínházi működés, úgy értékelődik fel a független, civilszakmai terület" - somolyog Hudi.

Mint jószerével minden független társulat, műhely és alkotó, a Szögi Csaba vezette Közép-Európa Táncszínház (KET) is a saját bőrén érzékeli a jelenlegi finanszírozási rendszer hibáit. „Úgy tervezünk évadot, úgy állítjuk össze a programokat, hogy közben semmilyen anyagi biztonság, tervezhetőség nincs a dologban" - állítja Szögi, aki a Táncszövetség delegáltjaként a törvényelőkészítő munkában is részt vett.

A társulat gondjainak egyik fele technikai jellegű: az éves működési támogatás írd és mond a tárgyév felénél, júniusban érkezik meg. Addig túl kell élni valahogy. A másik az összeg nagyságára vonatkozik, ami évről évre alig mutat növekedést (hisz még az infláció mértékével sem kalkulál), és uszkve a felét fedezi az éves működési költségeknek. A KET 2003-ban 20 millió forintból gazdálkodott, 2008-ra ez az összeg csupán 2,5 millió forinttal emelkedett. Szögi mérleget von: „A táncosokat csak projektekre, bemutatókra, előadásokra tudjuk szerződtetni, mert nem kapunk akkora támogatást, amiből főállásban tudnánk foglalkoztatni őket." Táncos és társulatvezető egyformán kiszolgáltatott, nemcsak egzisztenciálisan, de művészi értelemben is: képtelenség mindent hittel, mozgalmár lelkesedéssel pótolni.

Növeli a bizonytalanságot, hogy az utóbbi években már csak az NKA-hoz lehet produkciós pénzekért folyamodni, ám a szétosztható támogatás nagysága itt is egyre kevesebb. A Soros Alapítvány kivonult, nem lépett a helyére senki, a Fővárosi Önkormányzat újraindította ugyan a színházi alapot kerek 25 millió forinttal (!), de elsősorban ifjúsági előadásokat támogat. Erre mondta Hudi, hogy ebben az országban még a pályázati rendszer is vízfejű; központosítás helyett decentralizálni kellene, területi alapon újjászervezni, lehetőséget biztosítani arra, hogy a helyi civil kezdeményezések támogatáshoz jussanak az önkormányzatoknál, megyéknél, régióknál. „Talán majd' ötven év múlva ez is eszébe jut valakinek."

Szögi szerint a fennálló rendszer hibájaként róható fel az is, hogy kényszerpályára tereli az alkotókat. Egy-egy projektre megnyerhető összeg például olyan minimális, hogy „megéri" társulati létet szimulálni a nagyobb támogatás reményében. Vagy ott a bemutatókényszer, mint művészetkárosító tényező: sokan több premiert tartanak annál, mint ami ildomos, csakhogy a sok kicsi támogatásból összegyűljön annyi, hogy tovább dolgozhassanak. Az öngerjesztő metódus művészi szempontból rendkívül káros, véli Szögi: „Az új regisztrációs rendszer szeretne rendet tenni ezen a területen is, biztonságot adni, hogy ezek a kényszereffektusok ki legyenek iktatva az alkotói folyamatból. Ne kényszerítsük bele az alkotókat abba, hogy mindenáron társulatot tartsanak, de ha társulatként kívánnak működni, akkor azt szabadon megtehessék. Legyen anyagilag elismerve minden pozíció: befogadó színházi, társulati és egyéni alkotói egyaránt. Mi ehhez a minimum működtetéshez vállalunk minimum feladatokat, amit ki is dolgoztunk, és ami garantálni fogja, hogy az elvégzendő munka arányos lesz a kapott támogatással."

A rendszer láthatóan recseg-ropog, megérett a változásra. Stabilitás (finanszírozás) és mobilitás (átjárhatóság) - két lényeges pillér a születendő törvényből, amelyen a kortárs előadóművészet újjáépülhet. Házon belül sűrűn hangoztatják: a független szféra maga az innováció, a K + F. Annak a szakmai területnek pedig, amelyik sajnálja a tíz százalékot a kutatás-fejlesztésre, hosszú távon befellegzett.