A világ tetőjén fent ülünk

Ráadásul ez nem az a biztonságos, lapos bérházas tető, mint amilyet például a Katonában, Bodó Viktor Sganarelle-előadásában láthattunk, hanem rendes, meredek-lejtős konstrukció, amely asszociációkban gazdag képre fordítja le a darab szituációját és témáját, a pengeélen táncoló Erdély 1594-beli tragikus történelmi helyzetét. (A képnek itt többszörös jelentése is van, hiszen a színpadkép akár egy szürreális festménynek is elmenne: a szebeni háztető alatt óriási emberarc sejlik föl, szemei az ablakok, ezek a ravasz kémlelő nyílások, melyek épp oly alkalmasak a szolgák bejelentéseire, mint a kémlelésre vagy hallgatózásra.)

A fejedelemség problémája megoldhatatlannak tűnik: behódolni a töröknek, s ezúton a „pogány ronggyává" változni, esetleg a keresztény nyugat elvárásainak eleget téve az öngyilkos harc a sokszoros túlerővel szemben. Igazi történelmi vagy-vagy, valódi megoldás nélkül. Zsigmond erre menne, Boldizsár arra. Nyugat vagy kelet? „Ez fejedelem, az főkapitány / ezé a trón, azé a hadsereg". Párthíveik közt a belső szakadás olyan mélyre hat, egyesek „már olyan hevesen gyűlölik egymást", hogy az egyetlen lehetséges kiút, az összefogás és az egységes fellépés reménytelennek tűnik. A példamutatóan gazdag műsorfüzetből (Radnóti Zsuzsa munkája, aki irodalmi munkatársként vett részt a szövegkönyv előállításában) megtudható, hogy a szerző ezt milyen súlyos történeti jelenségnek tartja, ami megvilágító erejűvé teheti darabját: „...vannak a magyar közéletnek olyan máig ható beidegződései, melyek nagyjából akkor alakultak ki, amikor A nagyratörő játszódik. Ilyen a politikai közösség merev kettéosztottsága. A mai bal-jobb ellentétnek hatékony mintája a kuruc-labanc szembenállás vagy a Zápolya-pártiak és a Ferdinánd-pártiak küzdelme a mohácsi vész után. És ilyen a két expanzív régió (többnyire két birodalom) közti beszorítottság, az ingadozás kétféle geopolitikai orientáció közt."

A csúszós, meredek tető jól mintázza az állandó óvatosságot követelő történelmi állapotot: a rajta közlekedőnek végig figyelnie kell, nehogy valahonnan kellemetlen meglepetés érje. A kollektív nemzeti sorsot jelentő ókori hajó toposzából („A világ hajójában lent ülünk / hallgatjuk a fönt zúgó habokat") Egerben tető lesz. További jelentésekkel dúsítja a színpadi munkát a díszlet nyomán szinte érezhető, lefelé húzó gravitáció és a szereplők állandó felfelé törekvésének végig tapintható, elemi feszültsége. Noha a hatalom akarása mindenkiben ott fortyog, „odafenn" csak kevés hely van, a forgandó szerencse fájdalmas hozadékai így az állandó személycserék, a felemelkedések és lecsúszások, az emberi életek derékba törései, a politikai váltógazdaságok. Ha valaki színre lép, azt mindig felül teszi, távozni azonban csak remélheti, hogy ott fog: a vesztesek ugyanis - itt szó szerint - lecsúsznak, bele az ereszbe, megadva magukat a gravitációnak.

A játéktér gondolatgazdag interpretációs keretként szolgál a darab számára, és sokat tesz azért, hogy izgalmassá tegye a történelemfilozófiára és a nyelvékítmények iránt kevésbé fogékonyak számára is az alapos Shakespeare-, és Kleist-stúdiumok hatását mutató művet. És bár igen meghúzva került színpadra az eredeti szöveg, még így is soknak hat a politikai filozofálgatás és helyzetjelentés, amely az oly kedves nézői csemegét, mint a sorozatos feszes szituációk, többértelmű emberi helyzetek, vagy izgalmas fordulatok, az írás alkalmával, úgy tűnik, kiszorította. Erre ráadásul még egy lapáttal rátett az invenciózus, ám merev és statikus díszlet, mely sok mindent sűrít egy képpé, viszont a darab mozgalmassá tételét nem teszi lehetővé.

A leülő reflexiót azonban mindig felpezsdítette, ha Schruff Milán a színre, azaz a tetőre lépett. Alakja többszörös ellentmondásai miatt egyszerre izgalmas és - Mártonhoz híven - elméletileg is megágyazott szerep: a lelkében paradoxonokat hordó, állandóan reflektáló, folyamatosan ironizáló, saját képzeteiben élő modern típus előképeként épp ellentéte a jókor, jól cselekvő és beszélő, szép szál dalia unokaöccsének, Boldizsárnak, akit Bányai Miklós végig méltóságában és magabiztos férfiasságában mutat. Kettejük eltérő világát jól világíthatja meg a naiv és szentimentális alkat különbsége (Zsigmond épp úgy viselkedik, mint Schiller a híres Thomas Mann-novellában), amely egyben történeti különbséget is jelent, noha egy időben élnek: Zsigmond már a „rendből" kiűzött, mindent megkérdőjelező modern ember előképe, aki állandó önazonosság-keresésben van, számára a világ már kiismerhetetlen dzsungel, jeleket keres benne, akár egy nyomozó, akinek a beteljesülés nem, csak az állandó úton levés és képzelődő vágyakozás adatott meg.

Nagy Fruzsina tréningruhái és köpenyei ezt még inkább erősítik: Zsigmond rikító sárgájához az irigység, a sóvárgás, míg Boldizsár vöröséhez az érzékiség, az életerő, a győzelem asszociációi kapcsolódnak. (Zsigmond olasz-mániájában - ezt kiemelendő Schruff végig 'Itália' feliratú pólóban van - a németek, illetve az északiak általános mediterrán-vonzalmára ismerhetünk rá, legyen szó a korábbi olasz vagy a későbbi görög ideákról.)

Báthory Zsigmondot a várakozásoknak némileg ellentmondva egyáltalán nem gonosz vagy kegyetlen figuraként jeleníti meg a fiatal színész, ilyen hajlamai nem is nagyon vannak, legfeljebb meggondolatlanként, akár egy gyerek. Egy pillanatra felvillan A párnaember Michalja is, az a furcsa, kicsit ijesztő, kicsit sajnálatraméltó elesett gyerekemberke, aki itt pazar intellektuális képességekkel felruházva, antiszociális viselkedésével lázad a brutális és igazságtalan világ ellen. Az infantilis vonásokkal alaposan teleaggatott, durcás fiatalember megkérdőjelezhető tettei sokkal inkább az ocsmány világra adott válaszreakciók, semmint gonosz belső motivációk. Schruff kiemelkedő alakításának izgató belső dinamikáját a nekirugaszkodás és hirtelen megtorpanás, majd újra nekiveselkedés adja. Zsigmondja eközben olyan magányos, akár egy sarokban gubbasztó óvodás, kiszolgáltatottsága akkor a legmegejtőbb, amikor gyermeki csodálattal nézegeti leendő felesége apró arcképét, akár egy játékot.

A mellékszereplők közül kiemelkedik Safranek Károly Bocskai-alakítása, aki - azzal, hogy katonai támogatást ad neki - a legfontosabb kérdésben (Carillo rábeszélésével együtt) Zsigmond helyett dönt: Erdély lojális marad a Habsburg-udvarhoz s vele együtt a pápához, a racionálisan törökpárti nagyurakat, Boldizsárral együttes erővel küldik a másvilágra. Kivégzés nyilvánosan, kivégzés a börtönben á la Shakespeare, majd esküvő Krisztierna főherceg kisasszonnyal. Bocskai végig biztosít, Zsigmondban ő tartja a fejedelmet. Safranek hideg, súlyos, halkan beszélő, szinte szoborszerű Bocskaija az egyetlen nyugodt ember a színpadon. Megkülönböztetett hatalommal épp ez a tulajdonsága ruházza föl.

Görög László intrikus Carillójának sok arca van: kérlelhetetlen gyóntató, nyájas beszélgetőtárs, akiről hirtelen derül ki a sötét igazság. Hatalmas pókként kapja el a hálójába szállt legyeket, legyen szó akár egy Báthory Zsigmondról, akár „csak" egy Sennyei Pongrácról. Szinte egymaga küzd a törökpárti erdélyi urak ellen, és győz. Mészáros Máté tagbaszakadt, brutális Geszti Ferencének jutott egy emlékezetes (és jogos) odamondás a második felvonásban a nagyuraknak. Friss, érzéki és drámai volt Kendi Sára szerepében az egyetemi hallgató Szabó Emília.

A ráérősebb első felvonás után drámai akciókban gazdagabb második következett. A jeleneteket Melis László hol sejtelmes, hol drámai, hol nyugtató zenéje fűzte egybe. Mindkettőben a szigorú színészvezetés és az erős beállítások (az elsőben már-már egy festmény kompozíciójának precizitásával) mutatták Csizmadia Tibor markáns rendezői névjegyét, ahogy a pontos elemzés és következetes építkezés is. A rendetlen világban nála végig rend van, a forma mindent összetart. Túlkapástól, durvaságtól vagy kegyetlenségtől a nézőnek nem kell tartania.

Közben még azon is eltűnődhet, hogy úgy tűnik, a pesszimisztikus történelmi drámák virágzását éljük, jönnek az újak (Térey János: Kazamaták), aktuálissá válnak a régiek (Márton László műve mellett nemrég színpadra került Spiró György Árpádháza is), amelyek hol teoretikusabban, hol kevésbé, de az irracionális, brutális és banalizálódó, ledarálós-eltűnős, reménytelenül ismétlődő történelem képét rajzolják elénk. Egerben az esküvővel véget ér a trilógia első része. Nem játsszák el, de tudjuk, a fekete leves még hátravan, akár Vörösmartynál a Czillei és a Hunyadiakban. Utóbbiból csak az első rész készült el, nem úgy Mártonnál, akinél minden megvan. Jó lenne, ha valahol, valahogy lemenne egyben az egész. Sok minden kiderülhetne még.

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Díszlet: Csanádi Judit

Jelmez: Nagy Fruzsina

Zene: Melis László

Irodalmi munkatárs: Radnóti Zsuzsa

Rendező: Csizmadia Tibor

Szereplők: Schruff Milán, Bányai Miklós, Szegvári Menyhért, Sata Árpád, Nagy András, Blaskó Balázs, Nagy Adrienn, Vajda Milán, Kelemen Csaba, Pálfi Zoltán, Venczel Valentin, Tunyogi Péter, Safranek Károly, Görög László, Hüse Csaba, Vókó János, Mészáros Máté, Szabó Emília, Szívós Győző, Balogh András, Várhelyi Dénes, Fehér István, Horváth Ferenc, Lisztóczki Péter, Tóth Levente, Dér Gabi