Abszurd ujjgyakorlat

A színlapon jó néhány nevet felsorolnak, akik írásaiból összeáll, illetve éppen, hogy töredékes marad a Csak a felhők verbális rétege. Samuel Beckett, Jean Genet, Ingmar Bergman, Romhányi József, Sánta Ferenc, Carol Ann Duffy műveinek töredékei nem illeszkednek logikus, követhető történetté, még csak egységes hangulatot, stílust sem adnak az előadásnak. De talán ez nem is volt cél, a szövegek inkább tanulmányként szolgáltak: hogyan lehet az abszurd drámák nyelvezetét, problémáit, sötét humorát és ürességét, félelmeit gesztusokba, groteszk képekbe oltani, mozgássá formálni. (Egyedül talán csak az első írott szakácskönyv pörkölt és káposzta receptjét találtam a célnak meg nem felelő szövegnek.)   

A bemutató Samuel Beckett 1977-ben írt tévéjátékának címét (...csak a felhők...) vette kölcsön, melyben egy nehezen behatárolható figura, sötét szentélyébe húzódva várja, hogy éjjel megjelenjen neki, de hogy ki, azt nem lehet tudni. Van, hogy megjelenik, de legtöbbször csak a semmittevés, a koncentrált várakozás feladása marad. Az előadás nyitánya mintha ennek a különös várakozásnak egy játékos parafrázisa lenne. Andrássy Máté egyre extatikusabb monológban Tihanyi Kálmán színművészt dicsőíti, fel is konferálja, de a lassan nyíló fémajtón nem lép be senki: rövid szünet után az ajtó magától bezárul, és közlik velünk, hogy a művész úr nem jött el.

            Az előadás főszereplője kétségtelenül Lőrinc Katalin. Övé a szöveg káoszában talán a legbehatároltabb szerepkör: ő a párnélküli táncos, akinek ereje és befolyása egyre nő, tartása megszilárdul az előadás során. Tihanyi távolmaradása után a következő jelenet Jean Genet Cselédek című drámáját idézi néhány mondat, de főleg a mozgás segítségével. Claire és Solange, a két cseléd (Földeáki Nóra és Sipos Vera) meg akarják gyilkolni a Madame-ot (Lőrinc Katalin) - vagy már meg is gyilkolták. Élénk, a valóságtól nehezen megkülönböztethető képzeletüket egy kifejező duó ábrázolja Andrássy és Lőrinc között. A törékeny, apró nő valóságos babává zsugorodik a hatalmas férfialak karjai között. Az ellene irányuló gyilkos indulatokat lassú emelésekben ábrázolja a koreográfia, miközben Andrássy szinte mindvégig a nyakát szorítja a táncosnőnek. Az előadás vége felé egy trióban látszik, mennyit fordult a kocka. Akkorra már Lőrinc Katalin tűsarkú cipőben áll a négykézláb kúszó férfi hátán, miközben az még Kriszik Csabát is maga után vonszolja, mint egy megvert kutya a törött farkát.

A szövegek és idézetek főleg női vagy állati sorsokat ábrázolnak, kiszolgáltatottság és vadság vegyül a jelenetekbe, melyek legfőbb jellemzője a tükröződés, szembenézés önmagaddal vagy meglátni másban önmagadat. A Cselédek is ezzel a szereptévesztéssel játszik, de hasonló a Frédi és Béni és Irma és Vilma páros, vagy a Bergman Persona című filmjéből való idézetek. Az ápolónő és a megnémult művésznő pszichológiai csatáját, kettőjük egybeolvadását, két ütemesen ismételt mondatban és egy mozdulatban rögzítik. (Lőrinc Katalin még svéd tudását is megcsillogtatta a levegőbe emelve elmondott monológjában). Az abszurd dráma nyelvi játékaiban is megjelenik ez a tükröződés, a reménytelen, végtelen ismétlődés, mint mikor két tükröt egymás felé fordítunk. Krisztik Csaba az egyik képben fel akar mászni egy deszkapallón, de nem sikerül neki, Bora Gábor segítségével akrobatikus gyakorlatokat végez rajta, de az egyszerűnek tűnő pár lépést nem tudja megtenni, soha nem éri el a deszka végét. Miközben egyhelyben toporog síkban megdöntve, a terem másik végén az állványzatra mászott színészek a Godot-ból Vladimir versikéjét skandálják: „Egy kutya a konyhában / A kolbászt megette, / A szakács a merőkanállal / Agyon is ütötte. / A többi kutya ezt látta, / Sírt ásott hát neki, / A fejfáján van egy tábla, / Amely azt hirdeti: / Egy kutya a konyhában..." 

A kataton mozgások szinte mindegyik képben visszaköszönnek Földeáki Nóra, Sipos Vera, Krisztik Csaba és Kádas József négyes jeleneteiben. Romhányi rímeit hányva tapossák a földet, a Horváth Csaba által kedvelt helyben futás koreográfia most egy kőkorszaki járgány képzetét keltve csempésződik az előadásba. Máskor Kádas rázza Földeákit, mint a rumbatököt, Krisztik pedig lábait emelve Sipos Vera vállpántját hajtja le és vissza. Olyan látványt nyújtanak, mint egy bonyolult mechanikájú örökmozgó szerkezet. Az egyik legösszetettebb jelenetben a Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényéből idézett létkérdést játsszák el egy groteszk képben. Ki akarsz lenni, ha újjászületsz: Gyugyu, a rabszolga, akivel ura minden rémséget megtesz, de lelkiismerete patyolat marad, vagy Timóteusz Katatiki, a zsarnok rabtartó, aki viszont nincs tudatában annak, hogy rosszat cselekszik? A válasz könnyen megszületik, Timóteuszt választja a szereplő, ám a mozgás kifejezi a belső őrlődést. A párbeszéd közben bokszkesztyűkkel suhintják a fiúk a lányok arcát, Földeáki minden ütésre nyávog vagy fúj, mint egy macska, Sipos meg aprókat, illedelmeseket köp a földre. Előttük piros fejvédőben Blaskó Borbála és Nagy Viktória pipiskedik oda-vissza járva, mint egy régi írógép, miközben gondolatokat fogalmaznak rajta.

Blaskó Borbála és Nagy Viktória Földeáki és Sipos táncos tükörképe. Ruhájuk - a kőkorszaki szakik leopárdbőr viseletét idéző szexis dressz - is ugyanolyan. Nagy Viktória kicsit még kapkodva táncolja a szólóit, szóhoz sem engedik még, Blaskó Borbála viszont a tőle ismert kicsit gyermeteg kedvességgel és szabadsággal hol itt, hol ott bukkan fel a jelenetekben, mint valamiféle tündér. Egyszer, az egyik képben Andrássy háta mögül akar kitűnni, suta karcsapásai és ugrándozása addig hiábavaló, míg Bora Gábor mögé nem lép és meg nem emeli, akkor viszont, mint egy balerina, elégedetten és teljes komolysággal rebegteti lábát és karjait a levegőben. Bora Gábor tehát mindenütt segít, ahol szükség van rá, ám mikor szóhoz jut (még ha csak egy pörköltrecept erejéig is) dikciója erős, természetes hangon szólal meg.

Van, hogy csak egy-egy jelenet zajlik az előadás során a térben, s a többiek a falak mentén, némán, megvilágítva várakoznak, többnyire azonban párhuzamos képek osztják meg az így is a szöveg és a tánc között vergődő figyelmet, amit tovább bonyolít az eklektikus zenei világ, mely az egyes jelenetek hangulatához idomul. Az utolsó jelenetben viszont egy hagyományosnak tekinthető össztánc alakul ki egy lassan gördülő, ám elementáris rock számra. A négy nő és férfi egy pillanatra egyszerre mozog, aztán lassan szétesik a tánc, a fény elsötétül, mindenki a földön fetreng, csak Lőrinc Katalin talpát szögezi a földhöz a tűsarkú cipő, majd mindenkit kiszippant a vákuum, az ajtó fényében még meg-megvonaglik a lassított mozdulatokat végző testük, aztán eltűnnek, mint Tihanyi vagy a felhők. Hogy Jean Genet elhangzott képzavarával éljek: a tragédia kiröpíti őket az ablakon, illetve ez esetben az ajtón. 

Csak a felhők 

Forte Társulat

Fény: Fogarasi Zoltán

Koreográfus-rendező: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Földeáki Nóra, Kádas József, Krisztik Csaba, Lőrinc Katalin, Nagy Viktória, Sipos Vera

Helyszín: Bakelit