Testszínház
Beckett: Godot-ra várva; Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed; Erkel Ferenc: Sakk-játék – Forte Társulat
2005-ben alakította meg Horváth Csaba táncos-koreográfus a Forte Társulatot, mely eleinte (még Fortedanse néven) alkalmi tagokkal dolgozott. 2008-ban több (Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályában végzett) fiatal színész csatlakozott a Fortéhoz: előbb Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Kádas József, Krisztik Csaba, majd Sipos Vera és Simkó Katalin. Blaskó Borbála táncos mellett ők alkotják a Forte állandó társulatát, mely sajátos alkotómódszerrel készített egyéni hangvételű előadásokkal jelentkezik. Ezek a különféle színpadi formák szintézisét teremtik meg. A Forte egyedi nyelvét – néhány utóbbi előadásuk tükrében – Vazsó Vera elemzi.
Tánc és színház között
A Forte előadásai – legalábbis a Magyarországon kialakult szóhasználat szerint – nem tekinthetők színháznak, mert a társulat csak ritkán indul ki darabokból, és ha igen, akkor sem a kőszínházakban megszokott módon viszi azokat színre. Gyakrabban fordul elő – mint ahogy a táncszínházak teszik –, hogy a társulat maga „írja az előadásait”, melyekben (a magyar színházban egyeduralkodó) drámaiság korántsem meghatározó. A Forte inkább a líra-zenei szervezettségű szövegekhez vonzódik, legyenek azok akár darabok, akár költői, epikus vagy filozófiai szövegek, melyeket a hagyományos színházi felfogás kevéssé tart alkalmasnak színpadi bemutatásra.
Ugyanakkor nem tekinthetők táncelőadásoknak sem a Forte bemutatói. Elsősorban azért nem, mert a mozdulatok nyelvét másfajta színházi formákkal is kiegészítik. Előadásaikban gyakran nem is a leghangsúlyosabb műfaji összetevőt jelenti a mozgás, amit természetes módon egészít ki szöveg, zene és vizualitás. Bár az arányok állandóan változnak, a komplexitásra való törekvés minden Forte produkciónak jellemzője.
A tánc és a színház között helyezi el a Forte előadásait az is, hogy a bennük szereplő előadók a táncosok és színészek feladatait egyesítik. Egyértelműen táncosként nyilvánulnak meg akkor, amikor mozdulatokkal, mozgássorokkal fejezik ki magukat. De a gesztusok (testtartások, kézmozdulatok, stb.) is elszakadnak a metakommunikációtól, és erős stilizációval önálló kifejezésformává válnak. Ugyanakkor a Forte előadások szereplői szinte mindig beszélnek is (sosem köznapi közlések szaladnak ki a szájukon, hanem határozottan megformált szövegeket mondanak – többnyire úgy, hogy első hallásra is nyilvánvaló legyen mélységük és szépségük). De gyakran zenélnek is a szereplők, ritmust adnak, dúdolnak vagy énekelnek, sőt néha hangszeren is játszanak. A zeneiség abban is kifejeződik, hogy az előadások egyik fő szervező elve a ritmus.
Olyan komplex kifejezésmódot használ tehát a Forte, ami egyedülálló a magyar színpadokon.
