Testszimfóniák

A Map (Térkép) 2005-ös alkotás, Steve Reich zenéjére erősen felidézi a ’70-es évek amerikai posztmodern kísérleteit, konkrétabban az Einstein on the Beach Lucinda Childs koreográfus által jegyzett mozgáspatentjeit. A darabot nézve egyre csak matematika és zene vérrokonsága jut eszünkbe: szinte látjuk a megoldandó egyenleteket, a geometriáról nem is beszélve, hiszen azt nem „szinte”, hanem valóságosan látjuk. A dolog szépsége azonban itt épp abban rejlik, ahogy ezek a geometriai formák mozdulnak, át-és átúsznak egymásba, ki- és kiszakadnak egymásból. A táncosok ebben a társulatban olyan mély alázattal szolgálják ki a formák tobzódását, s vetik alá egyéniségüket egy – a személyiséget kevésbé kutató – aprólékos „csipkehorgolásnak”, hogy az egészen bámulatra méltó.

A Map persze bevallottan a térrel foglalkozik elsődlegesen (lásd a címét), s gyönyörű formákkal, arányokkal felel meg ennek a kihívásnak. A táncosok testhez álló, unisex/uniform kezeslábast viselnek (amolyan Cunningham stílusban), hogy minden mozdulat tisztán látható legyen, de mégsem közvetlenül „valakik testén”, hanem ennek a sok szép mozgó, hús-vér objektumnak a testén. A háttér-vásznon érdekes, szép ábrák, jelfélék, képletfélék, kvázi-betűk, körök és sorok: a grafika is Shen Wei műve (ahogyan az est teljes designjáért ő felel!), ez előtt a háttér előtt a 13 táncos olyan hatást kelt, mint egy tranzisztor, a sok kis pontjával…

Steve Reich zenéje nem először nyújt stimuláló, izgalmas alapanyagot koreográfia számára, ezúttal talán néha (épp az igen intenzív mozgás miatt) a hosszan tartó repetíció kicsit fárasztó is.

Fotó: Sulyok László

Nem annyira közép-európai „léleknek” való darab ez, a maga kicsit steril kristályosságával – annál inkább az a második mű, a Re-(Part II.).

A negyvenes évei elején járó alkotó életútjába betekintve rögtön értjük, honnan ered a „mozgótest-szobrászat” ihletése: Alwyn Nikolais műhelyében tanult Wei akkor, amikor Kínából emigrált, a ’90-es évek közepén. Nikolais mester és tanítványa, „jogutóda”: Murray Louis készítettek olyan „test-installációkat”, melyek speciális fény és/vagy textíliák bevonásával különös gumialkotásként kezelte a táncos testet.

Ezt a már-már „nem-antropomorf” megjelenítést Wei a meztelen testből is képes elővarázsolni. Kiindulásként állig felöltözött, kicsit röpülő madarakra is emlékeztető ember-sorral dolgozik a Re-( Part II.)-ben: végtagjaik előbb egymásba érnek, majd el-elszakadoznak. Ruháiktól fokozatosan szabadulnak meg (minden újabb színrelépéskor kevesebb van rajtuk…), mígnem egy gyönyörű, férfiasan magas nő a rávetülő, durván hófehér fénycsóvában csaknem teljesen meztelenül jelenik meg. Folyékony márvány: alig mozdul, teste lassan kerül egyik elképesztőbb pozitúrából a másikba, mindegyik kép szecessziós csavarodások és indák kompozíciója…

Apropót erre a már nem is emberi, hanem úgy általában a testi szépségben való tobzódásra a háttérre kivetített sűrű, föld fölötti gyökér-dzsungel ad. Ezt (saját fotóját) képezi le a koreográfus a színen emberi testekkel, egymás után egyre többel, mert később folyamatosan kapcsolódik az élő, mozgó szoborparkhoz a társulat többi tagja is.

Az alkotót feltehetőleg egész más probléma izgatta újabb, 2008-ban készült műve elkészítésekor, mint az előzőnél. Míg a Map esetében ritmus, geometria és élő test felfokozott tempójú összefuttatása lehetett számára ez elsődleges kihívás, a másik egészen másra összpontosít. A zene (mely részben hagyományos kambodzsai, részben pedig John Tavener munkája) nem ritmikai, hanem hangulati alapként (mondjuk inkább: háttérképpen) szolgál a darabhoz.

A test, a megmozdulás önmagában való szépsége itt távolról sem steril, formai játék, hanem mélyen drámai, döbbenetes belső energiákkal jelenik meg előttünk, s lélegzetelállító a hatása. A test és annak szépsége a testet és a – gyakran fájdalmakat is megjelenítő – szépséget fejezi ki, nem mást, de azt delejes erővel. (A koreográfus szavaival: a természet ősereje ihlette meg egy kambodzsai útja során. Ez a ritka esete annak, hogy ha nem mondta volna, akkor is valami ilyesmit érzünk, és egyáltalán nem baj, ha nem konkretizálódik bennünk ennek a delejes erőnek a forrásvidéke.)

Shen Wai saját – amerikai – társulata mindössze 10 éves, de joggal számít a nemzetközi elismertségű, sokat utaztatott csapatok közé. Nagy öröm, hogy ilyen „ínséges időkben” is módunkban állt meghívni, mégpedig három éven belül második alkalommal.

Shen Wei: Map; Re-(Part II.)

Shen Wei Dance Arts

Fény: Scott Bolman; Jennifer Tipton

Zene: Steve Reich; John Tavener „Tears of the Angel”, tradicionális kambodzsai zene

Koreográfus: Shen Wei

Előadók: Javier Baca, Cecily Campbell, Hunter Carter, Sarah Chiesa, Evan Copeland, Aaron Burr Johnson, Cynthia Koppe, Sara Procopio, Chelsea Retzloff, Joan Wadopian, Adam Weinert, Brandon Whited

Helyszín: Művészetek Palotája

Idő: 2011. április 27–28.

További írások:

Sz. Deme László: Átírások

Tóth Ágnes Veronika: Lenyűgöző kettősség

Kutszegi Csaba: Gyökerek vagyunk mindahányan

Videó:

youtube