A kicsi, de erős bors

Az idén a tizenharmadik alkalommal megrendezett eseménysorozat koncepciója számos változáson esett át az évek során – a kezdeti időkben az L1 Egyesületbe tartozó művészeknek biztosított bemutatkozási lehetőséget, később a szervezet működési logikájának megváltozásával párhuzamosan külsős, hazai fellépők, de leginkább nemzetközi alkotók is beszivárogtak a programba. A 2011-es irányváltás óta – ettől az időponttól nem tud az egyesület saját próbatermet fenntartani, illetve a tagok is megfogyatkoztak – a hangsúly egyértelműen az utóbbira került. Ladjánszki Márta, az egyesület művészeti vezetője egyszerre alkotóként és szervezőként, kurátorként is működik, legfőképp az ő döntéseitől függ a fesztivál összetétele. Az utóbbi évek kínálatához hasonlóan idén is az volt tapasztalható, hogy a válogatás szempontjai között egyaránt érvényesül az, hogy izgalmas, ám más játszóhelyre, rendezvényre (a Trafóba, Müpába, a Tavaszi vagy Őszi Fesztiválra) nem meghívott, (egyelőre) nem elég nagy névnek számító külföldi alkotók jöjjenek Budapestre, illetve az, hogy a közönség ne kifejezetten fesztiválokra készített, borítékolhatóan működőképes eszköztárral készült darabokat, hanem az alkotókat személyesen érintő kérdések köré épített produkciókat lásson. Ez egyrészt az itthoni táncszcénát elnézve igencsak egyedi szemléletmód, másrészt ugyanennyire bátor is, hiszen így – előre sejthető módon – hullámzó a fesztiválon bemutatott darabok minősége: kísérleti, kevéssé kiforrott és rendkívül profi, kivételes színvonalú előadások kerülnek egymás mellé. Így alakult ez 2014-ben is (szerencsére).

A magyar előadók jelentős része a Frissek Minifesztivál keretein mutatták be rövid, maximum tízpercnyi produkcióikat és szkeccseiket; hosszabb előadással az L1 Egyesület rezidense, Biczók Anna készült. A kutyát nem eszünk egy lazán összekötött jelenetsor, melyben Biczók és Meszerics András punk-pink ruhákban és stílusban gyakorlatokat végeznek Czitrom Ádám élőben játszott zenéjére. Az egyes szakaszok a legkülönfélébb problémákat és jelenségeket dobják fel – de egyiket sem válaszolják meg, vagy bontják ki különösebben – a kozmikus orgazmustól kezdve a pókfocin és az ember állatias megnyilvánulásain át, a karma vagy a popdalok működéséig. Bármelyik pillanatban robbanhat egy verbálisan vagy fizikailag megjelenített kisebb humorbomba, történhet valami meglepő (elkezdhet ugatni az egyik szereplő), ám különösebb rendezőelvet vagy szerkezeti elgondolást nehéz találni. Kapaszkodó nélkül könnyedén elveszik a néző, abban viszont okvetlenül örömét találja, hogy Meszerics egy tisztességes, magas technikai felkészültséget igénylő táncprodukció végrehajtása és hörgő-vinnyogó hangok kiadása után is képes humorral és tökéletes technikával popdalokat énekelni.

A Ladjánszki Márta rendezte Untitled volt a programsorozat másik magyar vonatkozású, hosszabb lélegzetvételű produkciója. A Benjamin Jarrett megkeresése nyomán készült koreográfia a férfi testének sajátosságait, testfelépítésének izgalmas részleteit, mozgásának jellegzetességeit helyezi előtérbe. Tomáš Morávek látványos fényjátékai kevésszer látott tudatossággal irányítják a néző figyelmét a táncos mellkasára, csuklyás izmaira, hátára. Jarrett egy érdekfeszítő légző próbát mutat be, mely szinte a tüdőkimozdításig fokozódik. A narratívát nélkülöző produkció leginkább a táncos mellkasával végezhető, mellkasával indított mozgások köré épül (ugrás, forgás, gurulás, légzés); izgalmas esettanulmány – szinte anatómiai vizsgálódáshoz hasonlító módon vehetjük szemügyre egy felsőtest létezési módját. Az előadás ritmusa és sűrűsége is csupán akkor bicsaklik meg, mikor valamelyik másik testrész kerül átmenetileg fókuszba. A gondosan beállított, sötétséggel és világossággal ötletesen játszadozó világítás, Varga Zsolt intenzív és lágy szakaszokat váltakozó gitárjátéka és a mozgássorok szerkesztettsége persze messze áll a tudományos megfigyelési módszerektől, ráadásul a test és az izzadtság jellemzőit, a fókuszba került felsőtestet közelről is megtapasztalhatjuk: mielőtt Jarrett lezárná a produkciót, bemászik a közönség soraiba; jár egyet a székek és ülések, vállak és lábak sűrűjében.

Ladjánszki Mártához hasonlóan a japán Ruri Mitoh sem törekedett narratíva felépítésére, inkább egyetlen ötletet bontott ki érzéki és játékos előadásában. Az Esquisse a vázlatkészítés aktusát, mibenlétét, formai megoldásait tematizálja. Mitoh egy átlátszó fóliát igazgat el a földön, s testével kezd írni rá: a papírként gyűrődő anyag látni engedni a táncosnő testének lenyomatát, míg a test maga egyetlen nagy írószerszámmá válik. A befejezetlen, kísérleti alakok – például egy fej nélküli figura, vagy sokkarú bogár – el- és eltűnnek, helyükbe újak lépnek, a képek feloldódnak az újabb mozdulatokban, a rajzoló test folyamatosan gyűri, tekeri, hajtogatja, majd megigazgatja az átlátszó fóliát. A gumitest később a falra és a padlóra vetített világos kockákba is belerajzolódik, a skiccek elfoglalják ez egész színpadot. A japán művésznő rajzaival a befejezetlenség mellett az állandó mozgásban lévő alkotóerő működésére irányítja a figyelmet, annak a környezettől és a pillanatnyi lelkiállapottól való függőségét komponálja bele produkciójába – a magas technikai tudásnak és az ötletes megközelítésnek hála az improvizációs szakaszok is mindvégig érdekfeszítőek maradnak.

A fesztiválon idén első alkalommal mutatkozott be román produkció, Vava Ştefănescu az önéletírás mibenlétét, lehetségességét vizsgálja az ...After all-ban. A tulajdonképpen „önújrahasznosításként" körülírható esten Ştefănescu egyik tanítványa, Carmen Coţofană játssza újra, adaptálja, szabja saját testére Ştefănescu néhány múltbéli koreográfiájának részletét úgy, hogy tanára és barátja számos személyes tárgya, archív fotója, felvétele, ruhája az előadótérben keringenek. A központi helyre tett, többféle pozícióba áthelyezett, és a végül egy krémmel lekent tükör a múlttal, az öregedő testünkkel való szembenézés aktusát erősíti, ugyanakkor a szépelgő és narcisztikus, a tükörképben önmagát csodáló mozzanat sem marad ki a produkcióból. Az összetett problémafelvetés azonban – talán az alkotó maga sem eszmélt rá a művébe kódolt rétegzettségre – nem válik reflektálttá, Coţofană sajátjává alakítja az archívumokból összeválogatott részleteket, egy, a saját tanára által koreografált, ugyanakkor a saját tanárának szóló hommage-t jár el.

Az egyetlen tematikus nap, az izraeli fellépőket felsorakoztató szombat este volt talán a fesztivál legizgalmasabb szakasza. Uri Shafir két férfi gyermekkorra való visszaemlékezéseit, a férfivá válás törékeny és nehéz pillanatait alakította át játékos és kíváncsi, élvezhető táncprodukcióvá, Nadar Rosano emlékképekből konstruált meg egy nehéz technikai megoldásokban hemzsegő, látomásos előadást. Hillel Kogan pedig egy minden tekintetben kiemelkedő minőségű darabot (We Love Arabs) hozott el a MOM Kulturális Központba. Kogan egyszerre rendkívül okos, káprázatos elméről tanúskodó struktúrát, másfelől (vagy éppen ezért is) kacagtató jeleneteket alakított ki legutóbbi darabjában. A We Love Arabs úgy beszél klisék segítségével az arab-zsidó konfliktusról, hogy a sokszor használt és újrafelhasznált fordulatokat, szimbólumokat veszi elő, és ráébreszt kifordítottságukra, kiüresedettségükre; ám mindezt megengedő iróniával, nem pedig ítélkező, kemény gúnnyal teszi. Kogan egy verbálisan túlzottan fixált koreográfus szerepét veszi fel, aki nagyon szívesen beszél a fejében járó gondolatokról és a metaforaként használt eszközök általa elképzelt működési mechanizmusáról – egy kortárs koreográfus paródiáját látjuk benne. Megjelenik a színen egy arab táncos is (Adi Boutrous), adódik tehát a helyzet, hogy közösen csináljanak egy darabot az arab-zsidó konfliktusról és/vagy kapcsolatról. A produkció létre is jön – hiszen éppen azt látjuk a szemünk előtt –, ám az áhított egyenlőség, kiegyensúlyozottság nem érzékelhető: a nyugati színházi-táncszínházi módszerekkel dolgozó izraeli koreográfus nem kerül közelebb arab táncosa világának megértéséhez (és ez visszafelé sem működik). Kogan nem tud választ adni, kérdéseket feltenni és szórakoztatva elgondolkodtatni viszont annál inkább – és talán ez a legtöbb, ami egy művészeti alkotástól elvárható.

A 2014-es L1danceFest számos más előadást is meghívott – a kadrinoormets & Kadi Maria észt duó egyetlen ötletre, annak monoton kibontására alapuló produkcióját; a horvát Robert Milevoj álomszerű meditációját vagy a cseh VerteDance mozgáskorlátozottakkal együtt készített alkotását –, illetve sokoldalú fesztivál révén számos szakmai, társművészetekkel kapcsolatot létesítő kísérőprogramot is magába foglalt. Már a CEU-ban tartott „bemelegítőt" megelőzően is látható volt Szabó Rolandnak az L1 tagokról és rezidensekről készített portrésorozata a Kaptárban, a fesztivál ideje alatt három különböző tánctechnikával dolgozó kortárs táncos tartott délelőttönként workshopokat, minden előadás után nyitott beszélgetések folytak, az öt napot végigkísérte egy fiatal tánckritikusokat (e sorok írója is ott lehetett a szerencsések között) összegyűjtő, kemény műhelymunkával járó önképző kör, illetve a programok bekonferálásánál az L1 Egyesület vezetői fiatal magyar dizájnerek kreációit viselték... Ennél komplexebb és kevesebb állami támogatást (idén nulla forintot) kapó fesztivált nem is lehet találni kis hazánkban.