Kiűzetés a nemzetből

Elveszített közös múlt?

Talán nem véletlen, hogy ez az előadás a Mácsai Pál vezette Örkény Színházban született meg. Az új művészi programot meghirdető Madách Kamarát ugyanis Mácsai, az új művészeti vezető egy rendhagyó előadással nyitotta. A Mi újság, múlt század? 20. századi újságcikkek segítségével idézte száz év történelmét, kereste „közös múltunk darabjai"-t.

2001-ben ezt írtam a bemutatóról: „Az összeállítás azt sugallja, hogy a jelen polarizálódott politikai szemlélete ellenére is egységes történelmi múltunk van. Hogy hiába próbálják meg a különféle pártpolitikai érdekek a múlt fordulatait és különféle személyiségeit gyökeresen eltérő módon értelmezni, mindez még nem zavarta végképp össze a hétköznapi ember egészséges történelmi érzékét. Hogy mi, akik ugyanazon a nézőtéren ülünk, ugyanannak az országnak is vagyunk a lakói, épp ezért ugyanannak a múltnak az örököseiként élünk. Hogy a szélsőséges ideológiák által felerősített társadalmi feszültségek ellenére is létezik olyan történelmi közösség (szívesen nevezném ezt nemzetnek – ha lehetne ma ideológiamentesen használni ezt a szót), amely hasonlóképp képes a múltját látni. Az előadás ezt a nézőpontot kínálja fel, amelyből a zsidótörvények éppoly szörnyűségnek hatnak, mint az 50-es évek kitelepítései, amelyből Horthy Miklós éppoly szereptévesztett figurának látszik, mint Kádár János."

A helyzet azóta tovább romlott. Nemcsak a társadalom polarizáltsága lett erősebb, hanem mára ez már áthatotta a mindennapi élet minden szintjét. És közben egyre erősödött a politika szándéka a magyar történelem revíziójára, amit végül az alkotmányozás és a városépítészet szintjére emelt. Ezt a társadalom többsége közönyösen fogadja, az aktívabbak viszont a politikai törésvonalak mentén reagálnak. Mindez egy szétszakított ország benyomását kelti, amelynek polgárai elveszítették azt az esélyüket, hogy a közös nemzeti múlt segítségével határozzák meg a dolgukat a világban.

Játék a szavakkal?

A Mohácsi testvérek viszont olyan nézőpontokat kínálnak fel darabjukkal, amelyek – politikai, ideológiai, etnikai, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül – közös rálátást tesznek lehetővé a felidézett múltra. A közös nézőpontok keresésének szándéka valójában kimozdítást jelent, hogy ne (tudatosan vagy ösztönösen vállalt) hovatartozásunk és az ebből következő előítéleteink alapján viszonyuljunk ahhoz, amit látunk. Mohácsiéknál a kimozdítás legfőbb eszköze a humor (és ehhez kapcsolódóan a világ abszurditását nyilvánvalóvá tevő szemlélet). De hogy ez miképp is működik a darabban és az előadásban, az jelenetről jelenetre változik.

Az első jelenetben még csak egyszerű elvétéséről, látszólag jelentéktelen szócseréről van szó. A sabbath-ra készülő zsidó családhoz (apa: Gálffi László, anya: Bíró Kriszta) rémülten állít be a falu elöljárója / jegyzője, Józsi (Gyabronka József), hogy figyelmeztesse őket a készülő deportálásokra. De elvéti a szót, és a zsidók helyett magyarokat mond. A magyarok kitelepítésének gondolatára elszörnyednek a család tagjai, az általános emberi szolidaritásuk működik, és csak fokozatosan értik meg, hogy valójában róluk van szó, a saját életük fordult ki addigi medréből, és kénytelenek szembenézni a hontalansággal, pusztulással. A szótévesztés hasonlóképpen működik a nézőtéren is: képzeljük el, hogy nem(csak) a zsidókról van szó, hanem minden magyarról, hisz ez veled is megtörténhetne. Micsoda képtelenség, deportálni a magyarokat – kérdez vissza Józsi, amikor kiderül a félreértés. De az előadás a humor legegyszerűbb eszközével, az elvétéssel azt állítja, hogy zsidókat (vagy bárki emberfiát) deportálni ugyanilyen képtelenség.

A zsidó/magyar szócsere nem csak egyszerű játék a szavakkal. Mert az előadás valahol azt állítja, hogy minden tragikus emberi esemény mélyén ez van csupán: felelőtlen játék a szavakkal, amelyeknek sorsokat deformáló súlyos következményei vannak. Ezért van annyi szótévesztés az előadásban: a zsidó helyett mondanak svájcit, indiánt, négert, de Annuskát és Steinert is. Majd utána rendre bizonygatják a szereplők, hogy azt mondták, amit mondani akartak, míg újra el nem követik a szótévesztést.

[...]

Magyar apokalipszis

Az előadás zárójelenetében (amely a Shalom Aleichem éneklésébe fut) a zsidók szeretnének visszatérni Magyarországra. Az előadás összes szereplője és zenésze által játszott csoporttal egyedül a magyar határőr (Némedi Árpád) áll szemben, és nem hajlandó felnyitni a nem létező sorompót.

Az egyikük Radnótit idézve próbál meg a hazatérés mellett érvelni: „belőle nőttünk mi, mint fatörzsből gyönge ága", a másik kijelenti, hogy katolikus. De az őr rendíthetetlen: „Haza? Na, az az, ami nincs. Ez a haza a mi hazánk. Megvettük volt a fehér lovon. Maguk mit vettek meg min?... Lenn marad a sorompó." De ez az ellentét végigvonul az előadáson is: a zsidók a nemzet részének tekintik magukat, a deportálásukért felelősek kizárják őket belőle.

Ennek a következményeiről is beszél a záró jelenet. „Ha nem megyünk vissza, akkor megfagy az Idő, megáll a Tejút, és Föld a többi bolygókkal belehullik a Napba" – mondja valaki. „Ha nem enged vissza, hamufelhő hull alá az égből, és lángba borítja a földeket és elforralja a tengereket. És olyanná teszi az eget felettetek az Úr, mint a vas, a földeteket pedig olyanná, mint a réz" – folytatja egy másik. „És hoz reátok bosszuló fegyvert, döghalált bocsát reátok, és az ellenség kezébe adat titeket" – teszi hozzá egy harmadik. „És a városaitokat sivataggá teszi, és elpusztítja ezt a földet, hogy álmélkodjanak rajta a ti ellenségeitek, akik letelepednek benne" – halljuk egy negyediktől.

Azaz egy jelentős embercsoport kirekesztését a nemzetből igazi magyar apokalipszisként értelmezi az előadás, amit vizuálisan is megjelenít Mohácsi János rendezése. A visszatérni hiába vágyók a falhoz állnak. És miközben továbbra is szól a zene – és az őr ennek ritmusára duhaj magyar néptáncba kezd –, a szereplők egyenként kivonulnak a színről. De az árnyékuk ott marad a falon. És még akkor is látható, amikor már az őrön kívül senki sincs a színpadon. Aztán ezek az árnyékok-emlékek lassan apró darabokra esnek szét, majd szétoszlanak a semmiben. De az őr még rendületlenül táncol tovább, majd egyre fáradtabban, egyre nehezebben. Meg-megáll, újrakezdi. Végül nem bírja tovább. Áll egyes-egyedül a színpad előterében, görnyed, és szaggatott zihálása már egyáltalán nem kelti a diadal, a győzelem képzetét.

A színészek

Talán a fentiekből kiderült, hogy dramaturgiailag, zeneileg, koreográfiájában átgondolt, erős konstrukciója van az előadásnak. Ez könnyűvé és nehézzé is teszi a színészek dolgát...

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/2. számában.

Az Ellenfény korábbi számai megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft