Az utolsó bűnös

[részlet a cikkből]

Horváth Csaba színháza

A Radnóti Oresztész-bemutatóját ugyanaz a kettőség jellemzi, amely korábban is jellemző volt a darab bemutatóira: egyrészt mai a szöveg (az előadás ugyanazt a fordítást használja, amelynek elkészítésére a Nemzeti kérte fel Karsai Györgyöt és Térey Jánost), maiak a ruhák, a gesztusok. De az egész előadást átlengi valami finom, egyáltalán nem tolakodó irónia. Mindemellett van valami archaikus, ha úgy tetszik, mitikus is az előadásban, noha semmiféle antik forma megidézésére nem törekszik a rendező. De a test szerepének hangsúlyossá válása mégis valami zsigeribb, ősibb élményt szólaltat meg.

Horváth Csaba előadásaihoz általában a fizikai színház „műfajmegjelölés" kapcsolódik. Bár ez a fogalom önmagában is rendkívül tág (sőt még az is kérdéses, hogy valójában azonos kategóriába tartoznak-e azok a jelenségek, amelyeket illetnek vele), Horváth Csaba munkái maguk is rendkívül változatosak. Nemcsak az szembetűnő, hogy teljesen más karakterű előadásokat készít, amikor a saját együttesével (a Fortéval) dolgozik, hanem azt is, hogy a különféle kőszínházakban készített rendezései sem hasonlítanak egymásra.

Persze ettől még Horváth Csaba előadásai könnyen felismerhetők, bár nem a külső formai megoldások vagy stílusjegyek alapján, inkább a bennük megjelenő szemléletmód miatt. Egyrészt megkülönbözteti rendezéseit más kőszínházi bemutatóktól az, hogy bennük a megszokottnál jóval nagyobb szerepet töltenek be a fizikai akciók, illetve a test különféle kifejezési formáihoz kapcsolódó megoldások. Azonban szó sincs arról, hogy ugyanazok a formai jegyek, hasonló megoldások térnének vissza bennük. Nem valamiféle (előre elgondolt) koreográfia vagy táncnyelv szervezi őket. Sőt még azt sem állíthatjuk, hogy a mozgásnak elsődleges szerepe lenne bennük. Inkább a komplexitás meghatározó bennük: a verbalitás, a fizikalitás, a vizualitás és a zeneiség erős együttes hatása.

Ennek megfelelően Horváth Csaba jóval összetettebb kifejezésmódot kér a színészektől, mint amit más kőszínházi előadásokban használnak. Az ő színházában egy-egy figurát nemcsak a beszéde, a gesztusai és a mimikája jellemez, hanem a mozgáskészlete, a testtartása, sőt egész fizikai habitusa, létezésmódja is – azok az emberi tartományok, amelyek alig kapnak szerepet a prózai előadásokban. Horváth Csaba viszont felerősíti ezeket, kifejező eszközzé emeli őket, láthatóvá teszi a prózai színházakban általában kevésbé hangsúlyos metakommunikatív jeleket. Ennek érzékeltetésére – mintegy a gesztusok meghosszabbításaként – önálló fizikai akciókat bont ki belőlük, amelyek éppúgy a figuráról, személyiségéről, a viszonyairól beszélnek, mint a szavak és a cselekedetek.

A mozdulatok, a metakommunikációs jelek, a fizikai akciók segítségével az is megjelenik Horváth Csaba rendezéseiben, amiről a szavak vagy a cselekedetek nem elég erőteljesen beszélnek. Az ő színházában nem a színészi gesztusok beszélnek a mögöttes tartalmakról, hanem maga a test, a színész a teljes fizikumával, a benne koncentrálódó energiákkal. Ezek hangsúlyozzák vagy épp egészítik ki (esetleg írják tovább) mindazt, amiről a darabok verbális rétege beszél.

Kőszínházi rendezéseiben Horváth Csaba éppúgy drámákat interpretál, mint a prózai rendezők, csak ezt más eszközökkel teszi. Ehhez nem előre kialakított kifejezéskészletet használ (amelyek variációi visszaköszönnének a különféle előadásokban). Munkáit alakítja az a drámai anyag, amelyet színpadra állít, de legfőképpen az a társulat, amelyikkel dolgozik. Figyelembe veszi nemcsak személyiségüket, színészi habitusukat (mint más prózai rendezők is), hanem alkatukat, testi adottságaikat, terhelhetőségüket – s ezen túl nyitottságukat, kíváncsiságukat. Mintegy rájuk szabja az előadásokat, s nem a maga rendezői formavilágához idomítja a társulatokat.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tavalyi évadban egymás után rendezett két antik témájú darab (a Radnótiban készített Oresztész és a kaposvári Magyar Elektra): mind a kettő Elektra és Oresztész történetét dolgozta fel, de stílusában, hangulatában, kifejezésmódjában két egymástól igen távoli előadás született. Ebben természetesen az is közrejátszott, hogy igen csak eltér egymástól a két alapanyag, Euripidész mai fordításban bemutatott darabja és Szophoklész Bornemissza Péter által magyarított drámája, amelyet még Háy János is átírt, maivá hangolva a szöveget. De ennél hangsúlyosabbnak tűnik az a különbség, hogy a rendező valószínűleg másképp dolgozott Kaposvárott és a Radnótiban, s ebből más megoldások, másfajta kifejezésmódok következtek.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/5.

számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft