„A kor rendje..."

 Az Örkény Színház Bagossy László rendezte előadásáról, illetve a tatabányai Jászai Mari Színház Szikszai Rémusz rendezte produkciójáról Kondorosi Zoltán ír.

[...]

A tatabányai előadásban Tartuffe nem elégszik meg azzal, hogy visszájára fordítja a helyzetet, és a nyilvánvaló tények ellenére mégis Damis-ra haragszik meg Orgon, hanem még alattomosabb játszmába is kezd. Előadja a szenvedő embert, akit nemcsak felkavart, hanem fizikailag is kimerített a méltatlan „vádaskodás", így nem lát jobb megoldást, mint hogy tényleg elhagyja Orgon házát. Mert a barátjának a családja körében van az igazi helye. Orgon, hogy megtartsa Tartuffe-öt, az ellenkezőjét kezdi bizonygatni. Sőt, hogy biztosítékot adjon erről, elkezdi a falról leemelni a családtagok fotóit. És mint egy kétségbeesett, ragaszkodó gyerek, magához is öleli Tartuffe-öt. A férfi, mintha a mártíromságnak adná át magát, úgy egyezik bele a maradásba. S mint megerősített szövetségük zálogát, Orgon előhozza az útjáról magával hozott ládát, és kiemel belőle egy Krisztus-szobrot. Ezt Tartuffe-fel közösen helyezik a falra, oda, ahol korábban a családtagok fényképei (bekeretezett fotókból álló családi „oltár") álltak.

Menni vagy maradni?

Úgy tűnik, minden eldőlt. Cléante hiába győzködi Tartuffe-öt, hogy „bocsásson meg" Damis-nak, hátha az apja visszafogadja. Orgon hajthatatlan Mariane házassága kapcsán is, sőt még papot is hoz magával, hogy minél előbb meglegyen az aktus. Elmirát felháborítja Orgon érzéketlensége. „Történhet akármi, mondhat bárki bármit, / Foroghat kockán a lányod boldogsága, / Lehet a tét a feleséged becsülete, / Mindegy, te csak neki hiszel, senki másnak" – mondja keserűen. Majd végső érvként közli, hogy hülye volt, hogy nem akart botrányt csapni, mert igenis: „Tartuffe meg akart baszni."

Orgont láthatóan zavarba jön. Nem a csúnya szó zavarja (bár másokra rászólt, hogy ne beszéljenek így), hanem a kendőzetlen tények, amiről Elmira eddig hallgatott. Ezt az elbizonytalanodást használja ki Elmira, amikor felajánlja Orgonnak, hogy bújjon bele a ládába (amelyből nemrég a Krisztus szobrot vették ki), és győződjön meg a saját fülével a barátja gerjedelmeiről.

Az Elmira hívására érkező Tartuffe előbb gyanakszik, még a szobában is körülnéz, csak a ládába nem kukkant bele, amelyen az asszony ül. De aztán enged az érzéki csábításnak, és már-már tényleg sikerülne magáévá tennie az asszonyt, amikor Orgon az utolsó pillanatban nagy nehezen előbújik. Ekkor Tartuffe megpróbálja bevetni azt az ájtatos, bűnbánó hangütést és a közös férfiúi esendőségről szóló érveket, amiket az asszonnyal való előző jeleneténél már bemutatott neki. De most nem működik a manipuláció. Úgy látszik, mégis vannak olyan tények, amelyek cáfolják a vágyott igazságok látszatát. Orgon sem dől már be Tartuffe-nek. Sőt dühösen ki is akarja űzni a házból. Erre hangot vált Tartuffe, és keményen, kérlelhetetlenül a tényekre figyelmeztet: itt már minden az övé. Valójában nem maradt mozgástere senkinek.
Ennek jegyében érkezik később egy simulékony modorú végrehajtó (Végh Péter), hogy érvényt szerezzen Tartuffe tulajdonjogának. Majd beront Valér, hogy figyelmeztesse Orgont, hogy – egy kompromittáló politikai iratot felhasználva – letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Ekkor már mindenki úgy érzi, hogy menekülnie kell. Az utat azonban elállja Tartuffe, aki a Hadnaggyal (Maróti Attila) érkezik.

És itt jön a fordulat, amely sem a Molière-darab, sem a Parti Nagy-átirat, sem a Bagossy-előadás zárlatával nem egyezik meg. A Hadnagy ugyanis itt nem tartóztat le senkit. Sem Orgont, sem Tartuffe-öt. Sőt azt is közli, hogy a király mindkettőjüknek megbocsátott. Eközben azért „a nem oly életszerű adománylevelet" is megsemmisítette, hogy Orgon vagyona ezentúl Orgoné legyen. Sőt azzal is biztatja, hogy „lesz mód elsikálni" majd a szeplőt is a politikai előéletén. Majd mindezért egyszer kér „valami belülről jövő áldozatot".

A megváltozott befejezéshez új szöveg kapcsolódik, amely sem Molière-nél, sem Parti Nagynál nem olvasható. Ez pedig a kiegyezés kényszeréről beszél. „Addig pedig tessék rendben nyugalomban, együttműködésében" élni – közli a Hadnagy, és összekulcsolja Tartuffe és Orgon kezét. A gesztusból egyértelmű, hogy nincs szabadulás egymástól. Megérdemlik egymást, valamennyiüknek itt kell együtt élniük tovább.

„Itt, ahol netovább, mert ez az alapja a francia ember boldogulásának, kit vészek hányának a megmaradásért" – halljuk a fals szózatot, amely ennek az előadásnak a befejezéseként íródott. De a kiegyezés kényszere nemcsak a két főszereplőre vonatkozik. „Ki hisz egy Istenben, ki hisz egy hazában, és hisz az egész pályás feltámadásban, és hisz a királyában is, aki egy csónakban evez helyette is a bőség kosarának tizenhatosánál" – folytatja a Hadnagy, miközben a szereplők esetlenül összekapaszkodnak, hogy ünnepi körtáncba kezdjenek, amely inkább hasonlít egy keserű haláltánchoz, mint ujjongó ünnepléshez. A Hadnagy ekkor már a tükörfal fölötti emelvényről harsogja a kor jelszavait, miközben a kezében francia zászlót lenget. „Önök szabadok. Mindenki szabad. Csak szóljon, aki nem."

Egyedül Valér nem vesz részt a keserű örömtáncban. Értetlenül figyeli a „szabadság birodalmá"-nak kényszerű ünneplését, a csalódott szereplők kényszerű összekapaszkodását, esetlen, groteszk táncát. Aztán fontos lépésre szánja magát. Felkapja a poggyászt, amelyet Orgon meneküléséhez készítettek elő. Majd határozottan az előtér bal oldalán lévő ajtóhoz lép, hogy elmenjen innen. Egy darabig hiába próbálkozik, hogy kinyissa az ajtót. De nagy nehezen sikerül beletalálni a zárba, és többszörös próbálkozás után az ajtó is enged. Valér mielőtt kilépne a térből, az ajtóból még egyszer visszanéz az „ünneplő" társaságra. Aztán egyetlen mozdulattal, határozottan rájuk vágja az ajtót.

[...]

Részlet egy hosszabb elemzésből.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft