Szenvedéstörténet megváltás nélkül

Az Utcaszak (Utcaszínházi Alkotóközösség) ezek között kötéltáncol – hol megtalálva és megtartva az érzékeny egyensúlyt, hol lebillenve a magasból.    

Fontos kérdés, hogy kiknek és milyen céllal készül egy gyerekprostitúcióról szóló színházi előadás. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház a Kebab című előadást középiskolásoknak játssza felkészítő foglalkozással együtt. A KV Társulat és a Bohócok a láthatáron Kiállok érted című, szintén kamaszoknak szóló előadása a feldolgozó foglalkozással válik teljessé. Schermann Márta az Esztergomi Leánynevelő Intézetben állami gondozott lányoknak tartott színházi workshopot és készített interjúkat, majd az ennek eredményeképpen létrejövő dokumentumszínházi előadásban a színészek és az intézetben nevelkedő lányok együtt játszanak.

A Simon Balázs vezette Utcaszak Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara című előadása nem kifejezetten fiataloknak szól, és egyelőre nem kapcsolódik hozzá feldolgozó foglalkozás vagy beszélgetés sem. Célja sokkal inkább a figyelemfelkeltés, informálás, a hallgatás megtörése, érzékenyítés ugyanakkor sokkolás, de legfőképp a hiteles történetmesélés – amit azonban elemelt eszközökkel, erős stilizációval szándékozik megvalósítani. A hitelesség onnan adódik, hogy az alkotók munkájuk során maguk is megismerték a veszélyeztetett közeget és a benne élőket, kutatásokat végeztek, mélyinterjúkat készítettek, színházi tréningjeiket mélyszegénységben élőknek tartják évek óta kis falvakban. A történet maga is egy érzelmi hullámvasút, az előadás azonban egy esztétikai hullámvasúttá válik, szürreális szociodrámává, melyben egy szenvedéstörténet stációi hol egyszerű vonalvezetéssel, hol balladisztikusan, hol szatirikusan jelenítődnek meg, a színpadon megidézve a commedia dell’arte eszközeit, használva a cirkuszi akrobatika mozgáselemeit, mindezt erős vizuális benyomásokat hagyó képekkel vegyítve. Az elkészült előadás, érzésem szerint, annyi mindent sűrít magába, olyan mértékben halmozza a hátrányos helyzet összetevőit, amit a néző nehezen tud felfogni, követni, átérezni, így szétaprózódik a hatás.

Az előadás elkészülésének története három évre nyúlik vissza. A különböző területekről érkezett alkotók különböző szálakon indultak el, majd összetalálkozva közösen hoztak létre egy szándékában és témájában roppant fontos és elengedhetetlen, hitelesen megszólaló, ám a színpadi megvalósításban formailag meglehetősen eklektikus előadást. Bari Judit a Máltai Szeretetszolgálatnak végzett munkája során interjúkat készített prostituált anyákkal, gender elemzést is végzett velük, aztán megkereste az Utcaszakot. Így egy a Norvég Civil Alap által támogatott projektben az Utcaszak már mint színház működött közre, s létrehozta a Tabu vagy kamu című, az interjúk alapján végzett improvizációkból született maszkos commedia dell’arte jelenetekből álló előadást, melyet iskolákba vittek, érzékenyítés, figyelemfelketés céljával. Aztán Te vagy a király! címen az Utcaszak saját projektjeként folytatta e folyamatot a Rákospalotai Leánynevelő Intézetben, a Kaffka Margit Leánynevelő (befogadó) Intézetben, az Esztergomi Leánynevelő Intézetben, a Tököli FBVI-ben. Majd született egy külön projekt, amit a MOL támogatott, Lányok maszkban volt a címe. Itt készült el a lányok improvizációira épülve a FaBulák című darab, melyet Bari Judit állított össze, s a projekt alatt további interjúkat készített a résztvevőkkel. Ekkor kezdte el írni a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok karát, melyet az Utcaszak színészei mutattak be Simon Balázs rendezésében a MU Színházban. Idén hét vidéki színházba viszik még az előadást, és keresik a budapesti játszóhelyet a következő évadra.

A főszereplő Anesz karaktere még a fiatalokkal folytatott közös munka során született meg, és formálódott folyamatosan. Az ő szürreális nyomor-roadmovie-ja a darab. Egyszerre szenvedéstörténet megváltás nélkül, valamint sötét és fájó társadalmi tabló. Anesz soha nem fáradva mindig kitörési pontokat keres, menekülési útvonalakat, de minden út elvágva, a kör mindig bezárul, nincs kiút. Szinte minden felbukkanó reménysugár, lehetőség csak egyre kétségbeesettebb és megalázóbb helyzetekbe sodorja az egyre kiszolgáltatottabbá váló lányt. A szenvedéstörténet stációit a színházi előadás két felvonása két egymástól stilárisan egyértelműen különválasztható szakaszra bontja. Az első felvonás (melyből kilóg a kezdő bababank-jelenet, ami a második felvonáshoz kapcsolódik) az egyszerűbb vonalvezetésű, lineáris és a realizmushoz közelebb álló történetmesélést választja – melyhez erős vizuális impulzusokat ajánl. Rögtön a második jelenetben (amit én az igazi kezdőképnek tartok) nagyon pontos és érzékletes képet kapunk az arcunkba a problémáról. Az aktus közben telefonáló Anesz az otthon hagyott gyereke etetését szervezi, a magára maradt kuncsaft ezért nem akarja kifizetni, viszont feljelentéssel zsarolja, mire a lány csípőből visszalő, hogy akkor a férfinak is annyi, mert ő csak 16. Ezután az erős felütés után sorban jönnek az „életképek”: a megalázottság és kiszolgáltatottság különböző formái – és felrajzolódik egy „kórkép”, ami társadalmi körkép is egyben. Felvillan a lányt „támogató” lelkész, a nyugtatókon élő anya, az anya nyugdíjából és Anesz testéből élő testvérek, az áldozatot elkövetőnek tekintő, érzéketlen és korlátolt rendőrök, később az örökbefogadási „ipar”. Láthatjuk a gyámokhoz történő beilleszkedés nehézségeit, az iskolaigazgató félelmeit és lavírozását, a segítőmunkások kiégettségét, az erőszakkal bedrogoztatás és kínzás félelmetes képeit, a nevelőintézeti környezet ridegségét, majd a húspiacot Belgiumban. A sorozatos szökések után eddig követhetjük a 16 éves lány útját – amit az alkotók nem szépítenek egy pillanatra sem. A rengeteg arc között egyetlen egy szereplő van, aki nem akarja kihasználni a lányt – Anesz meg is lepődik, hogy a férfinak nem kell a segítségért cserébe felajánlott teste. Hisz hozzá van szokva, hogy azzal fizet, mindenkinek az kell.

A pontosan eltalált képek, testhelyzetek emlékezetesek maradnak, ilyen a rózsaszínre festett, a megvilágított játékteret szinte teljes hosszában átszelő torna-gerenda, amin Anesz lovagol, a plafonra felfüggesztett tissue, mint a virtuális valóságra vagy a múltba kapcsolódás eszköze, a műanyag bevásárló zsákban „tárolt” csecsemő, a gerendához kötözött lányok „pornókirakata – a menüsor” és a lezárás: a tissue-ba/múltjába gubózó lány és a szintén a selyemanyagról lezuhanó (az én értelmezésemben egyértelműen meggyilkolt) strici, aki életében még utoljára kijelöli a lány örökös helyét a világban: „kurva”.  

A mindenki által ismert nép- és gyerekdalok, érzelmes slágerek átírása szintén erős gesztus, hiszen előhívja a kulturális kódokat és a gyerekkor megszokott rendjét, és ebbe a közegbe viszi bele az obszcenitást és a kegyetlen erőszakot. Megrendítő pillanat, mikor a karácsonyi parlamenti látogatás alkalmával az álomherceggel történő aktus alatt Anesz az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éj című dalt énekli. Egyetlen tiszta, boldog pillanata van a szakadt angyalnak – hogy aztán még jobban megalázódhasson.

A második felvonás ötletparádéja, burjánzása azonban kifejezetten megnehezíti, hogy a fókusz Aneszen maradjon: már a Brian életének Júdeai Népfront–Júdea Népe Front-vitáját idéző tüntetés a kultúrközi adoptáció ellen, később a gyám ideggyengesége, gyilkossági, öngyilkossági kísérlete (a köpőcsőként ábrázolt nyugtató-injekció), a memória-beavatkozás, a pszichológus kísérletei, a házvezetőnő ukrán háborúban megnyomorodott testvérének mellékszála (ami bár szükséges, hogy Anesz eljuthasson egy mélypontra, és az őt érő undorító erőszak a csúcsára, mégis) túlzottan széttartóvá teszik, terhelik a történetet.  

Az Utcaszak védjegyévé vált commedia dell’arte maszkok és az akrobatikus/cirkuszi mozgásformák használata sokszor valóban jelentésgazdagító szereppel bír, máskor nem szervesül. Dobra Mária intenzíven, eltökélten és összefogottan viszi végig Anesz figuráját ezen a haláltáncon, nyers és erős, gátakkal teli és gátlástalan, űzött és sebzett vad, vénséges vén gyereklány. Tánczos Adrienne szikársága, tartása, mozgása, hangja ugyanolyan jól szolgálja a könyékig mosogatólében élő, szitkokat és átkokat szóró, kislányát akárki férfiembernek odaadó anya figurájának hitelességét, mint az ukrán háborúból menekülő, testvérével vérfertőző kapcsolatban élő, leszbikus szerető karakterét. Daróczi Noémi gyámjának karakterébe annyi minden van sűrítve, amit nehéz összetartani és végigvezetni, intézetisének monológja megalapozottabb és tisztábban körvonalazott. A férfiak roppant sokszínű skáláját mutatják meg a gyávaságnak, önzésnek, kisszerűségnek, primitívségnek és rafináltságnak, a verbális és fizikai agressziónak. Rábavölgyi Tamás a lelketlen szépfiúk (gazdag politikus-csemeték, stricik) lányokat kizsákmányoló tevékenységének számos módját, árnyalatát rajzolja fel találékonyan, Simó Krisztián az agyas, ravasz, aberrált karakterek szakértője, Várnai Balázs a különböző bárányok bőreibe bújt farkasokat játssza változatosan és pontosan megformálva, Boros Ádám a verbális és fizikai agresszió virágzó formáit mutatja fel, merészen alámerülve a lelki fertő bugyraiban.

A társulat munkáját a bátor őszinteség, az állandó és fáradhatatlan keresés, a becsületes felelősségvállalás és a folyamatjelleg tudatos megtartása, az állandó fejlődni akarás jellemzi. Talán a további munka során tisztul, egyszerűsödik Anesz története. Hasznos lenne, hiszen az előadás nagyon fontos és kevés nyilvánosságot kapó témát dolgoz fel.  

  Bari Judit: Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara Utcaszínházi Alkotóközösség

 

Tervező: Mocsár Zsófia

Zene: Bernáth Atom Tamás

Rendező: Simon Balázs

Szereplők: Dobra Mara, Tánczos Adrienne, Daróczi Noémi, Rábavölgyi Tamás, Simó Krisztián, Várnai Balázs, Boros Ádám

 

17. 01. 7. | Nyomtatás |