Mit kezdjünk magunkkal?

A Hamlet tulajdonképpen Somogyi Tamás korábbi munkájának folytatásaként készült. Két évvel korábban azonos alkotótársakkal és részben azonos színészekkel a Rómeó és Júlia bábszínházi változatát készítette el – szintén elsősorban kamasz nézőkre számítva. Az az előadás elsősorban a történetre koncentrált, pontosan és szépen mesélte el az ifjú közönségnek az első szerelem világot felkavaró élményét. Sok ifjú nézőnek lehetett az első Shakespeare-élménye, bevezetés a továbbra is a legnagyobb drámaköltőnek tartott angol reneszánsz író világába. Ugyanakkor olyan problémák játékos, költői megjelenítése is, amelyek természetes módon izgatják a fiatal nézőket (hisz a szerelemmel való első találkozás, a szülőkhöz való viszony alakulása, az első olyan önálló döntések, amelyek már szembeszegülést is jelentenek – kikerülhetetlen életkori problémák).

A Hamlet problematikája látszólag távolabb áll a kamaszoktól, és a darab is bonyolultabb, fordulatosabb annál, hogy könnyen bele lehessen zsúfolni a történet legfontosabb motívumait a vidéki bábszínházak szokásos 50 perces játékidejébe. Ezért Somogyi Tamás Hamletje sokkal több kihagyással, asszociatív megoldással él, mint ahogy azt a Rómeó és Júlia tette. Kevésbé mesél történetet, és sokkal markánsabban fókuszál a darab néhány kiemelt problémájára.

Már az indítás is határozottan irányítja a figyelmet. Először Hamlet szólal meg. Egy fekete farmernadrágba öltöztetett, tornacipős báb jeleníti meg a királyfit, aki így eleve egy mai kamasznak látszik. A mozdulatai is ezt erősítik, ahogy egy széken ülve előre-hátra hintázik. Szövegét a 2. szín végéről emelték ki az alkotók: „Hogy mért nem olvad szét a mocskos húsom, / és bomlik cseppjeire, mint a gőz?!" Gesztusai azt is egyértelművé teszik, hogy az egész világgal van baja: „Milyen sivár, üres, haszontalan / a szememben a világ ügyködése!"11 Ezután konkretizálja is a problémáját: kiderül, hogy nemcsak az apja halála bántja, hanem az is, hogy ezután az anyja gyorsan férjhez ment (az alkotók ezzel a kiemeléssel teszik egyértelművé a történet alaphelyzetét, ami az eredeti darabban a háttérből indulva csak fokozatosan derül ki). De Hamlet gesztusaiból az is kiderül, hogy az a világfájdalom, amit ennek kapcsán átél, mélyebb és általánosabb érvényű.

Ezt erősíti a „királyi pár" bevonulása is, akik a gyász helyett a nászt hozzák a színpadra: hivalkodó öltözetekben kihívó táncot lejtve lépnek elő, és a gyászoló fiú szemében eleve léhának, érzéketlennek, sőt bűnösnek is tűnnek. Ezt a feszültséget az alkotók még léptékváltással is megerősítik. Hamlet egy szépen megformált bunraku bábként jelenik meg, az új király és a királynő viszont ember nagyságúak: a bábosok teste adja a figurák testét, csak a fejük válik el a bábosok fejétől, s ez olyan hatást kelt, mintha az arcukat külön életet élő maszkok jelentenék. Így az alkalmazott technika is azt sugallja, hogy az önazonos Hamlettel szemben két hivalkodó szerepjátszót látunk. Segítőjük, Polonius is hasonló léptékben jelenik meg, csak még a karjára van applikálva Laertes figurája is, mint aki még nem teremtett magának önálló életet. (Talán ezért is kell visszamennie Párizsba tanulnia, hogy apja halála után már önálló alakként jelenhessen meg.) Hasonló kapcsolatot később is látunk, amikor mintegy a király testére applikálva jelenik meg Rosencrantz és Guildenstern figurája: két parazita, akiket a királyi pár könnyed mozdulattal rúg el magától, amikor már nincs rájuk szüksége.

Hamlet azonban nem magányos figura. Vele azonos léptékben megjelenik egy hozzá hasonló, szintén tornacipős (farmerbe és piros pulóverbe öltöztetett) báb: Horatio. A két fiúnak saját jeleik, egymásnak szóló gesztusaik vannak. Értik egymást, így közös élmény a felnőttekkel szembeni értetlenség. És emiatt nem talál Hamlet hangot (a hasonló léptékű és technikájú bábbal megjelenített) Ophéliával, aki az apja parancsait követi. És Horatióval szemben a lány első Hamletnek szóló gesztusa nem a közeledés, hanem az elhárítás: ahogy az ajándékait akarja visszaadni, az úgy hat, mintha eltartaná magától a fiút.

Hamlet kérdései az előadásban tehát rendkívül egyszerűek, épp ezért megválaszolhatatlanul bonyolultak: mit kezdjünk magunkkal? Mi a dolgunk a világban? Hogyan viszonyuljunk a másik emberhez? A szüleink generációjához, a kortársainkhoz? Lehet-e azt tudni, hogy ki a barát és az ellenség? Lehet-e szeretni azt, akit szeretni tudnánk? Elfogadni kell a felkínált utakat vagy fellázadni ellenük?

Szép az az igazi bábszínházi hatásokra épülő jelenet, amikor Hamlet világgal szembeni rosszkedvét a király iránti bosszúvággyá fogalmazza: a földről emelkednek fel és kelnek életre a tárgyak, és lassan összeállnak Hamlet apjának szellemévé. De a kísértetalak valójában egy szétmálló figura: külön életet él a teste, karja és a feje. És amikor Hamlet átölelné, szét is omlik: a testét adó ruha visszahullik a földre, ahonnan felemelkedett.
De a szellem üzenetét fel is írja Hamlet a „szobája" üvegfalára: „gazember". Később könyvet rajzol köré, mert nemcsak az élményei, hanem olvasmányai is a világgal szembeni gyanakvását erősítik. Aztán Poloniusszal vitázva egy szellentő öregembert rajzol a szó mellé. Majd Ophéliával vitázva egy saját arcát nem vállaló lány is kerül a másik oldalra. Íme rosszkedvének foglalata: az élet szorításában meg nem talált igazság.

Nemcsak a bábok vannak pontosan elgondolva az előadásban, hanem a terek is. Három helyszínen játszódnak az események: a királyi pár vonulásainak színterén, a hivalkodást sugalló kifutón; egy (a várfoknak megfelelő) emelt téren, amely afféle kilátónak hat, és ez is a funkciója: Hamlet innen lát a legmesszebbre, nagymonológjának töredéke is itt hangzik el. A harmadik tér pedig az üvegfalakkal határolt kalitka, mert Hamlet számára nemcsak Dánia, hanem az egész világ tűnik börtönnek.

Az előadást indító és befejező képben itt lebegnek a szereplők bábjai. Ugyanúgy mozognak, ahogy Hamlet apjának kísértetét láttuk. Ez a jelzés arra utal, hogy Hamlet története mintegy az élet és a halál közötti határterületről idéződik vissza. Tehát inkább elszámolásnak hat. Ezt az érzetet erősíti, hogy a bábok mindegyike legvégül egy olyan sírba kerül vissza, amelynek egyik fala tükör. Így a Hamlet vége ebben az előadásban nem a tragédiát erősíti, hanem azt a felelősséget, amelyet az embernek az életével szemben kell viselnie. Hiszen minden elmúlás egyúttal számvetés is.

Shakespeare: Hamlet

Harlekin Bábszínház, Eger

Díszlet-és bábtervező: Jakob Nóra

Bábkészítők: Csonka Erzsébet, Kaló Attila

Díszletkészítő: Koszorús István

Világítás: Szilágyi László

Hang: Németh János

Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida

Rendező: Somogyi Tamás

Szereplők: Horváth Virgil, Mészáros Pancsa, Kosznovszky Márton, Sóvári Csaba, Soó Gyöngyvér, Molnár Zsófia Boróka