„Mintha valóban ott történne..."

Eljutni a saját nyelvhez

– Ha mostanában új Kárpáti Péter-dráma színházi bemutatójára vágyik az ember, akkor Bécsbe vagy Hamburgba kell utaznia. A bécsi Volkstheaterben és a hamburgi Schauspielhausban is Bodó Viktor rendezett előadást a Cinóber hadművelet, illetve az Én, a féreg és a Fogadó a vándorló orrhoz című darabjaidból. (Az előbbi Hoffmann, az utóbbi Kafka és Gogol műve nyomán készült.) Itthon másfajta színházi bemutatók kapcsolódnak a nevedhez. Főleg olyanok, amelyek nem előre megírt darabokból készülnek, hanem a színészekkel együttműködve születnek. A műhelymunka során, amiben kiemelt szerepe van a színészi improvizációknak, közösen formálódik az előadás szövege, története, és az is előfordul, hogy az elkészült előadásnak nincs is rögzített szövege...

– Valóban van ilyen előadásom, amely kész formájában is improvizáció. A Trafóban játsszuk, most már a második évada megy, Két nő a címe. Kísérletnek tekinthető, hogy egyáltalán lehetséges-e efféle előadást csinálni. Hosszú ideig készültünk rá. Az a különösen érdekes, hogy amikor eldöntöttük, hogy a Két nő olyan előadás lesz, amelynek nincsen rögzített szövege, akkor lassanként rájöttünk arra, hogy ezt az előadást sokkal szigorúbban kell dramaturgiailag felépítenünk, mint a korábbi, megírt darabokból készülteket. Ugyanis a színészeket biztonságban kell tartani; előadás közben nem zavarhatja őket egyetlenegy fölösleges információ, de egyetlenegy apró információ hiánya sem. Patikamérlegen kellett felépítünk az előadást – de nem papíron, mint az írott drámát, hanem a színészek agyában. Nagyon-nagyon hosszú ideig próbáltuk. Ennek az lett az eredménye, hogy estéről estére valóban más és más előadás születik, ami alkalomról alkalomra váratlan és friss tud maradni. A színészek mindig mást és mást, ott, helyben, belőlük fakadó mondatokat mondanak, de a nézőknek mégis az az érzetük, hogy egy egységes nyelven megírott szöveget hallanak. Tehát semmiképp nem valamifajta attrakcióra törekszünk, nem azt akarjuk elérni, hogy a nézők azt csodálják, hogy a színészek milyen ügyesen tudnak improvizálni. Inkább azt szeretnénk, hogy a nézők felejtsék el, hogy mindez improvizáció, ez ne is jusson eszükbe. Számunkra ez egy szakmai, színészpedagógiai kísérlet, és szerencsére úgy tűnik, hogy jól működik, mert régóta elég szépen megy az előadás.

– Egy drámaíróról azt gondolná az ember, hogy számára az egyik legfontosabb dolog a szöveg szentsége. Te meg mintha elengedted volna magát a szöveget, a rögzített, kidolgozott, megformált nyelvet.

– Nem arról van szó, hogy elengedtem a szöveget, inkább arról, hogy rászántam néhány évet arra, hogy kipróbáljak valami mást is, ami rendkívüli módon érdekelt. A korábbi darabjaimnak valóban elég határozott nyelvük van. Amikor haszid legendákból írtam darabot, mint A negyedik kapu esetében, akkor ennek egyfajta groteszk magyar-jiddis nyelve lett. Amikor Krisztus-legendákat dolgoztam fel, mint a Tótferiben, abban nagyon sokfajta magyar tájszólás jelent meg, sőt a hunglish-t, az amerikás magyarok nyelvét is belekevertem. Tehát minden darabhoz kidolgoztam valamilyen sajátos nyelvezetet. Ezt nagyon élveztem. Jó volt írni ezeket a darabokat.

– De egy idő után nem folytattad őket.

– Nem, mert mindig foglalkoztatott a köznyelv is. Mert az jó dolog, ha képes az író egy különleges, groteszk, szép nyelvet alkotni. De a legnehezebb mégis az, hogy eljusson a saját maga nyelvéhez, ahhoz a dísztelen nyelvhez, amit a mindennapokban is használ. A színházban ez azért speciális kérdés (ami miatt másképp működik a nyelv a színpadi szövegekben, mint a prózában), mert itt a színészek és a nézők között működik egyfajta közös játék, amelyben mi, nézők úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy azok a mondatok, amelyeket a színészektől hallunk, akkor és ott jutnak az eszükbe. Bántja a fülünket, ha érzékelhető, hogy a színészek előre megírt mondatokat mondanak. Deklamációnak érezzük. Jó színháznak azt tartjuk, amikor annyira természetesen szólalnak meg a színész szájából a mondatok, mintha valóban akkor jutottak volna az eszébe, valóban ott történne az egész. A néző pedig hagyja magát becsapni az élmény kedvéért: úgy tesz, mintha elhinné. Ez egy közös, cinkos játék a színházban.

Mármost a spontaneitás érzetét nehezebb megteremteni akkor, amikor nagyon megformált a darab nyelve – például alexandrinusokban vagy rímekben szól. Egy rímes Molière-szövegről nehezebben hisszük el, hogy ott jutott a színészek eszébe.

– A köznyelvi szövegeket természetesebben tudja mondani a színész?

– A színházon belül tudjuk, hogy ez nem egészen így van, mert a köznyelvet is rettentő nehéz természetesen megszólaltatni. Amikor a sajátos nyelven megszólaló darabokat írtam, irigyeltem azokat a szerzőket, akik köznyelven tudnak írni. És volt egyfajta becsvágy bennem, hogy előbb-utóbb én is eljussak ide. Szerintem egyszerűen kötelessége az írónak, hogy elérkezzen ide. Ha valaki színdarabíró, akkor képessé kell válnia köznyelven is erős szövegeket létrehozni.

Részlet egy hosszabb beszélgetésből.

A teljes interjú jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft