Újra kell kezdeni mindent?
Beszélgetés Barda Beával és Szabó Györggyel
A Trafó nemrég ünnepelte a 20. születésnapját. A Kortárs Művészetek Háza indulásakor elsősorban a hazai és a külföldi kortárs táncelőadások számára biztosított bemutatkozási lehetőséget, de azóta jóval szélesebbé vált a repertoárja, a tánchoz hasonló súllyal vannak jelen programjában színházi produkciók is. Az azonban állandó maradt a Trafó működésében, hogy elsősorban független társulatok munkájára épít. Így mindaz, ami a független szférával történik, érinti a Trafót is, bár ők maguk önkormányzati költségvetési intézményként működnek. 2018 végén beszélgettünk a Trafó két vezetőjével, Szabó Györggyel, az alapítóval, aki 2012-ig igazgatója is volt az intézménynek, és Barda Beátával, a jelenlegi igazgatóval, aki 2006-tól dolgozott programszervezőként a Trafóban, 2007-től pedig művészeti vezetőként tevékenykedett. A beszélgetésben szó esett a Trafó két évtizedének sikereiről és kudarcairól, jelenlegi törekvéseikről, tágabban a kortárs művészet, illetve a független társulatok helyzetéről, a kultúrpolitika azon döntéseiről, amelyek meghatározzák a független szféra létét.
A Trafó 20 éve
– Meg lehet fogalmazni, hogy ebben a két évtizedben mit képviselt, hogyan működött a Trafó?
Barda Beáta: Hát húsz év elég hosszú idő...
– Bizonyára voltak a Trafónak is különféle korszakai, amelyekhez eltérő törekvések kapcsolódtak. Ezek nyilván összefüggtek a világ változásával is. Biztos voltak olyan pillanatok is, amikor úgy éreztétek, hogy váltani kell.
Szabó György: Hogyne! Évszámokhoz kapcsolódóan tudok erről gondolkodni. 1998 októberében nyitottunk, de az első években nem nagyon ment a Kortárs Művészetek Háza. Így az első korszakunk akár válságkorszaknak is nevezhető. Ez egészen 2002-ig tartott. De jött Frenák, és szerencsére egyéb tényezők is közrejátszottak abban, hogy végre beindult a Trafó. Olyan sikeres hely lettünk – és a közönség körében is akkora igény alakult ki ránk –, hogy minden művész ide akart jönni előadást csinálni. Közben pedig iszonyatosan kevés volt a pénz, így óriási nyomás nehezedett ránk.
– Mármint a stábra?
Szabó György: Igen, mert nagyon kevesen voltunk, és nagyon kicsi pénzből gazdálkodtunk...
Barda Beáta: Mert most meg sokan vagyunk, és rengeteg a pénz... (nevetés)
Szabó György: Most is kevesebben vagyunk, mint kéne, de akkor még lehetetlenebbek voltak a feltételek. El is mondtam a fővárosi önkormányzatnál és a minisztériumban, hogy így nem tudjuk folytatni a munkát, mert összeroppanunk. Akkor Bán László volt a minisztériumban, és ő egyetlen megoldást látott: átsorolni bennünket művészeti intézményből színházzá. a minisztérium meg is csinálta az átsorolásunkat, így színházi intézményé váltunk, amit én tulajdonképpen vereségként éltem meg, de nem lehetett másképpen finanszírozni a működésünket.
– Azért volt erre szükség, mert a színházi struktúra részeként biztosabb és magasabb finanszírozáshoz jutottatok?
Szabó György: Igen, bár én nem akartam a színházi struktúra része lenni. De egyedüliként voltunk művészeti intézmény a kategóriában, így gyakorlatilag a struktúrán kívül álltunk, ezért problémás volt a finanszírozásunk. Az átsorolás eredményeként egy számunkra idegen rendszerbe kerültünk bele, mi lettünk az egyetlen színházi intézmény, amelynek nincsen társulata.
– A Thália működött még 1997-től társulat nélküli befogadó színházként, de most már nekik is van társulatuk.
Szabó György: Visszatérve a Trafó korszakaira, 2005-ig tartott a sikerekben gazdag időszakunk. Majd megnyílt a Müpa, és ennek hatására a nézők nagy része elpártolt tőlünk. Világossá vált, hogy az itteni közönség – a magyar elit – igazából nem a kortárs művészetre kíváncsi, hanem inkább csak nemzetközi produkciókat keres. Egyfajta színességre van igénye – ami a kínálatunknak egyébként a mai napig az egyik fontos összetevője –, és elsősorban sztárokat akar látni. Többen is mondták, hogy ha sztárokat léptetünk föl, akkor visszajönnek hozzánk előadásokat nézni. Ez nekem akkor nagyon rosszul esett. De ennek hatására gyakorlatilag újra kellett definiálnunk azt, hogy mit is akar a Trafó. Akkor azt mondtuk, hogy mi egy kísérleti színházi műhely leszünk. A következő korszak erre épült, és egészen 2008-ig tartott. Ebben az időben gyakorlatilag szembementünk a közönséggel, és ráadásul a kritika is elfordult tőlünk. Az átlagos nézőszámunk is lement 150 alá, miközben 300-an férnek be a nagyterembe. Amikor ez szinte állandóvá vált, akkor azt mondtuk, hogy valami mást kell csinálnunk. Így a 2008-tól kezdődő korszakunkat már az határozta meg, hogy elkezdtünk egyensúlyozni az ismertebb, befutott független alkotók meg a fiatal, új utakat kereső művészek között. Ez 2011-12-ig tartott. Ekkor világossá vált, hogy a független társulatok finanszírozása oly mértékig megroppant, hogy a magunk eszközeivel nekünk is segítenünk kell ezt a területet. Ekkor kezdtük el felfuttatni az előadásszámot, hogy egyre több előadás „megvásárlásával" plusz pénzekhez juttassuk a függetleneket.
Barda Beáta: Nemrég megszámoltam, hogy '98-ban még csak 123 előadás volt egy évadban, most meg 291-nél járunk. De ebből vissza fogunk venni, mert ezt nem lehet bírni.
Szabó György: Tehát 2011-től elindultunk felfelé, ez a nézőszámok emelkedéséből is kiderül. Az volt az elv, hogy aki sikeres, azt futtassuk, mert abba már nem kell annyit invesztálni. A fiatalokba viszont próbáljunk minél többet befektetni, és kommunikációval is igyekezzünk megtámogatni őket. Sajnos ez nem hozta meg a várt eredményeket. Mára szerintem megint eljutottunk abba a helyzetbe, amely az indulás éveit jellemezte, hogy olyan mélyen alul vannak finanszírozva azok a független művészek, akikkel mi dolgozunk, hogy gyakorlatilag megoldhatatlan kihívást jelent számukra, hogy létrehozzanak egy-egy nagytermi produkciót. Ráadásul időközben a kommunikáció is teljesen átalakult, annyira nehézkesen működik, hogy ismét nagyon nehéz megfelelnünk annak az ambíciónak, hogy esetéről estére megtöltsük a 300 fős nézőteret. Ha kifutnak az ismertebb nevekhez köthető nagyobb produkciók, akkor újból el kell gondolkodunk azon, hogyan tovább. Megint valami mást kell majd csinálnunk.
Barda Beáta: Ehhez az is hozzátartozik, hogy az évadonkénti 290 előadást csak úgy tudunk megcsinálni, hogy itt már minden sarokban játszanak. Nemcsak a nagyteremben, hanem a pincében, a klubban is, ami korábban egy vendéglátóhely – egy nagyon jól menő buli helyszín volt –, ebből csináltunk egy kamaratermet, ahol elég sok produkció megy. Ráadásul játszunk a próbateremben is, tehát van olyan nap, amikor három helyszínen három különböző produkciót lehet látni a Trafóban. Ehhez kapcsolódóan viszont egyáltalán nem nőtt a személyzet. Ezért sem lehet tartani a jelenlegi előadásszámot.
[...]
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2019/1. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.
Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):
Aktuális évfolyam számai: 880 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft
Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft
