A szabadság rabjai

Az egykori éles viták, Sartre és Camus háborúságának elméleti, politikai és személyes aspektusai egyre inkább irodalom- és eszmetörténeti érdekességgé válnak, aktuális, 21. századi kérdésekre kevésbé rezonálnak. Ami azért az egzisztencialista világképről, illetve az egzisztencializmusról mint filozófiai irányzatról nem mondható el, hiszen központi kérdései (a „szabadságra ítéltetett" ember helyzete, a lét végességének mindent meghatározó tudata stb.) a filozofálásra kevéssé hajlamos kortársainkban is megfogalmazódnak, még ha reflektálatlanul is. És végképp nem mondható, hogy maguk az irodalmi alkotások avíttnak tűnnének. Időnként növekszik is annak esélye, hogy közelebb kerüljenek a mai olvasóhoz. Pár éve jelent meg Az idegen új, Ádám Péter és Kiss Kornélia készítette fordítása, amely nemcsak azért tett sokat, hogy kiszorítsa a köztudatból a régi, értelmetlen magyar címet (Közöny), hanem azért is, hogy Camus írásmódjának forradalmi egyszerűségét, köznapiságát legalább részben megértesse az olvasókkal (teljes egészében – az alapvető nyelvi eltérések miatt – ez aligha lehetséges). És sokat tett azért is, hogy a befogadókat arra serkentse, olvassanak figyelmesen, az egzisztencializmust mint címkét ignorálva.

Merthogy talán éppen az egzisztencializmus címkéje az, ami eltávolítja valamelyest az irányzat kiemelkedő alkotásaitól a nem frankofón, az elmélet dominanciájától ódzkodó, az egyértelműen megfogalmazott, aktuális kérdésekre aktuális válaszokat kereső potenciális befogadókat. Pedig Sartre és Camus irodalmi munkásságának hatása jórészt független attól, hogy teoretikus állításaikról mit gondolunk, sőt, attól is, hogy ismerjük-e azokat egyáltalán. Jelentős epikai és drámai alkotásaik nem tézisillusztrációk, még akkor sem, ha magukra a tézisekre természetesen rá lehet ismerni bennünk. De Az undor ugyanolyan élményt nyújt, ha nem olvassuk el utána A lét és a semmit, mint ahogy Az idegen megértéséhez, élvezetéhez sem szükséges abszolválnunk a Sziszüphosz mítoszát. Sőt, a valóban jelentős műveik ideológiai meghatározottságuk ellenére is meghagyják a lehetőségét az ambivalens értelmezésnek (nem egyszer kifejezetten ütköztetve világnézeti, morális és lélektani szempontokat). Úgy is mondhatnám, hogy az ideológia – eltérően a 20. századi német vagy angol nyelvű irodalom nem egy, hazánkban is népszerű alakjának munkáitól – nem a mű primer értelmezési tartományában van jelen, így igazolásáért vagy éppen a cáfolatáért a befogadónak valamelyest meg kell küzdenie.

Igaz mindez a drámákra is, amelyek nem ismeretlenek ugyan a hazai színpadokon, de soha nem tartoztak a gyakran és szívesen játszott 20. századi francia színművek amúgy is roppant szűk – az utóbbi időben nagyjából Ionescóra és Beckettre korlátozódó – körébe. A közelmúltban Camus Caligulája is ritkán került színre (bár az előző évadban született belőle egy meggyőzően erős bemutató Székesfehérvárott, Nagy Péter István rendezésében), Sartre darabjai közül pedig szinte csak a Zárt tárgyalást láthattuk. Sartre drámai főművét, Az ördög és a Jóistent utoljára egy évtizeddel ezelőtt alkalmazta színre a Picaro Társulat (kevéssé meggyőző módon), A legyek esetében pedig mindössze két bemutató található az elmúlt évtizedekből az OSZMI adattárában: az 1966-os pécsi és az 1989-es győri előadás. Ami még akkor is furcsa, ha A legyek Sartre első drámája, amelyen az első drámák több gyermekbetegsége felismerhető (túlírt szöveg, túl sokat fecsegő főszereplők, a csak „tömbösítve" felléptetett mellékalakok stb.) Másfelől azonban a mű a talán legismertebb görög mítoszhoz kapcsolódik, amelynek az ókori drámairodalomból is több feldolgozását ismerjük – Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész változata is fennmaradt –, később számos átirata született, amely a történet más-más aspektusait ragadta ki és értelmezte újra. És ezek közül az átértelmezések közül Sartre-é az egyik legérdekesebb variáció. A legyek az euripidészi változathoz áll legközelebb, amely mind a szereplők motivációit és viselkedését, mind a tetteik megítélését tekintve is többértelmű, bonyolultabb, mint az alighanem közismertebb szophoklészi feldolgozás. Ezt a történetet Sartre elsősorban a közeg és motivációk szintjén gondolja tovább. A legyek Argosza rémületes város: a diktatúra elterpeszkedett, minden sötét és hallgatag, az emberek nem mernek beszélni, kommunikálni. De nem pusztán áldozatok ők, hanem kollaboránsok is, hiszen passzivitásukkal legitimálják Aigiszthosz rendszerét, hallgatásukkal járulnak hozzá fenntartásához. A történelmi áthallás itt nyilvánvaló – a mű 1943-ban íródott –, de sajnos nem korhoz kötött. A kollektív bűntudatot megtestesítő legyek mindent ellepnek, jelenlétük szinte kézzelfogható; szimbolikus jelentésük majd az utolsó jelenetekben válik árnyaltabbá, amikor az Erünniszek kara a frissen gyilkossá vált Oresztészt és Elektrát kezdi gyötörni, üldözni. Ám addig még történik egy és más – nagyjából a klasszikus mítosz mentén, de eltérő emberi motivációkat megjelenítve. Ehhez a kulcsot Jupiter felléptetése jelenti. Az istenek szerepe persze a mítosz ókori változataiban sem elhanyagolható, ám Sartre nem Apollónt választja szereplőnek, hanem a római „vendégistent". Ami ugyan nem független a francia drámai hagyományoktól, de funkcionális jelentősége a fontos: a történet egyetemességét is erősítve hangsúlyossá teszi az isten alakjának jelképességét. Jupiter azt a konvenciórendszert is megtestesíti, amelynek ki-ki próbál megfelelni. Szabad csak az lehet, aki el tud tőle szakadni, aki felismeri, hogy szabadságában áll nem a társadalmi elvárások mentén cselekedni. Oresztész kíváncsi fiatalemberként érkezik Argoszba, nem fűti bosszúvágy, még azután sem akarja megtorolni apja halálát, hogy találkozik Elektrával, és megismeri a lány történetét. Nem a gyávaság vagy a közöny tartja vissza a cselekvéstől, hanem az argoszi állapotok: megváltoztathatatlannak, reménytelennek érzi a várost. Elektra lázadása arra ébreszti rá, hogy maga is ennek a közegnek a része lesz, ha nem cselekszik, ha nem száll szembe a „jupiteri világrenddel". A szembefordulás egyetlen lehetséges formája a gyilkosság – ráadásul a következetesen végigvitt tett nemcsak Aigiszthosz megölését, hanem az anyagyilkosságot is jelenti. De nemcsak aktívan lehet szembefordulni az elvárásokkal, hanem passzívan is: Aigiszthosz azzal száll szembe az isteni óhajjal, hogy nem védekezik, hagyja, hogy Oresztész lemészárolja. Míg az ártatlan Oresztész a gyilkosságban, addig a zsarnok Aigiszthosz a halálban, az áldozattá válásban találja meg a szabadságot – ami borzasztó nagy ár. Hogy mennyire, azt Elektra csak az anyagyilkosságot követően érti meg: más éveken át elgondolni, kitervelni egy szörnyű bosszút, vágyni az anyja halálára, és más látni ennek beteljesedését, és a tettben cinkosként részt venni. Ő, az éveken át mindent eltűrő lázadó az, aki meghasonlik és menekülni próbál az Erünniszek elől, ha máshová nem lehet, hát vissza Jupiterhez. Amiben az akaratot gyengítő érzelem hatását is lehet látni, de a menekülés értelmezhető úgy is, hogy Oresztésszel szemben Elektra belátja: a szabadságot sem lehet bármi áron kiteljesíteni.

[...]

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2019/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):

Aktuális évfolyam számai: 880 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft

Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft