20 év - 20 kép - 20 fotós
A Közép-Európa Táncszínház jubileumi fotókiállítása
Meglehet, a kiállítás darabjait nézve abszurd a kérdés: vajon mit láthatunk a képeken, mit láthatunk bele a képekbe? A találkozás pedig - az előadásokat ismerve vagy akár színpadi emlékek híján is - egyszeri, mellbevágó élmény lehet. A találkozás az előadókkal, a testekkel, az arcokra íródott örök pillanattal. Az elfogott történettel. E nagyszerű kiragadottságban az idő a szemlélőben realizálódik, épp úgy, ahogy a mozgást, a testiséget jellemző térbeliség is benne szabadul fel kétdimenziós létéből. Ezek a képek aztán mindig elmozdulnak, súlypontváltásaik miatt sajátos dinamikával telítődnek, és ebben az elevenségben legalább háromféle ritmus oldódik össze; akár ismeretlenül is ott a mű eredeti időérték-nyoma, vagyis saját ritmusa, de érzékelni azt a táncoló test vagy csak testi részlet izomrendjének ritmikus változásaiban is, és a fotó, a táncfotó mint újabb műegész többnyire spontán alakuló kompozíciós jellemzőiben ugyancsak. E háromságból jön valami erős egyféleség, kevésbé analitikusan tulajdonképpen a legelemibb hatás, tiszta és tisztító élmény, amely újból s újból felülírja a teóriákat. És a valódi művészet lényege talán még a minden utáni világban is csak ez lehet.
Koncz Zsuzsa: &Echó
A képek alkotóik általi választottságukban, majd a kiállításon nyert újabb összefüggéseikben is megtartják önállóságukat, és ebben a furcsa, magányos kapcsolódásban mintha teljesen megnyílnának nézőjük előtt. Őrizve is fölfedik ama régi pillanat titkát, amely néha olyan szép, hogy tanúként le kell sütni tekintetünket. Példája ennek Varga Gábor György egymáshoz áradó párja a Négy évszakból. És egészen más értelemben, de szembesülés emberi lényegünkkel Kenyeres Csilla tárgyias őszinteségű képe is egy testrészletről, egy táncos-emberi karról, amelynek anatómiai rajzában ott egy egész élet, vagy talán az élet mint egyéni mű. Testrészlet, pontosabban egy láb kontúros optikai játékára épít Tóth Zoltán Balázs munkája is a Kilenvenkilencperc című darabból kiragadva, míg a Barbárokat fotózó Frank Yvette töredékes nőalakjának arcán, nyakán, vizesen tapadó haján szinte dokumentarista erővel látni a küzdelem testi jeleit. Érdekes feszültség támadhat viszont két kép, két élmény között, ha ugyanazt a művet mutatják elénk; míg az &Echo egyik, Koncz Zsuzsa jegyezte felvételén személyes közelségben látjuk a táncosnőt, addig Bócsi Krisztián fotóján a kicsi, törékenynek ható alakok mögött inkább a színpadi háttér nagy és bizonytalan távlatokat nyitó felülete dominál, némileg a címbéli jelenségre is utalva. Keményebben, de ugyancsak a színpadi struktúrákkal játszik Katkó Tamás is feketét és fehéret összerendelő Mandarin-felvételén.
Bege Nóra: Szindbád
A koreográfiai témával már egészen finoman összehangzik Bege Nóra elmosódó, szürkésen lebegő Szindbád képe, amint az Ismeretlen előadásáról készült női sziluett Varga Tímea fotóján, illetve az Aréna előadásán a Lékó Tamástól megörökített epizód, amelyben a földön szenvedő-hullámzó nőalak finom plasztikájával, már-már térbeli igényével az érzelmekre s persze az érzékekre is hat. A „közép-európásokra" egykor különösen jellemzően pedig még valamelyest az irónia, a groteszk is föltűnik Molnár Katának az Ős K. előadásán készült fotóján. Már absztraktabb útra tér a hosszú expozíciós idővel dolgozó Benkő Imre; képe a koreográfiától némileg független minőségként is megéled, s táncvonatkozásain túl grafikai élményként hagy erős emléket, jelezve azt is, hogy a műfajok miként árnyalhatják egymást.
Lékó Tamás: Aréna
Folytatni kéne még a sort, szólni minden alkotóról és alkotásról, hiszen rangja van annak, hogy az évek során kiváló fotóművészek sorát inspirálták a társulat bemutatói, ám a gyors szemle helyett jobb lenne elidőzni a képek előtt, jobb lenne beléjük feledkezni, hagyni, hogy kényszerű szavak és fogalmak nélkül, csupán a formák, alakzatok, fények és sötétek, szürkék és fehérek vagy épp a színek ritmikája hasson, hiszen a képeknek, csakúgy, mint a táncnak, végül is ez a természete.
