Igazságban gondolkodni

1977. május 19-én mutatták be a mozik a nagy társadalmi visszhangot és élénk sajtóreakciókat kiváltó Küldetést. „Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor már nem művészetben akar gondolkodni, hanem igazságban" – mondta Kósa Ferenc a Küldetés kapcsán . Számára ez a pillanat a 70-es évek közepén jött el. „Akkor értettem meg, hogy olyan világban élünk, ahol könnyebb művészkedni (vagy úgy csinálni művészetet, hogy abban elrejtünk néhány fontos mondatot), mint hogy ténylegesen szembenézzünk azzal, hogy hol is élünk."

Nyilván Kósa itt korábbi filmjeire (is) utalt, amelyek műfajukat tekintve történelmi parabolák voltak. Már első filmje, a Tízezer nap (1965) is modelltörténetnek tekinthető: egy parasztcsaládot középpontba állítva a magyar történelem tízezer napját tekinti át a Horthy-korszaktól a 60-as évek közepéig. Következő filmje, az Ítélet (1970) Dózsa György alakját középpontba állítva , majd az ezt követő Nincs idő (1972) egy 1929-es börtönlázadás kapcsán vet fel morális kérdéseket . A Hószakadás (1974) „a második világháború (bármely háború!) idején, a Kárpátok hegyei között játszódó erkölcsi példázat" .

Saját elmondása szerint Kósa ezután olyan filmeket akart csinálni, amelyek nem különféle jól-rosszul megírt forgatókönyvekből indulnak ki, hanem az igazság kimondásának szándékából. Azzal az különös ötlettel kereste fel Pozsgay Imrét (aki akkoriban talán még miniszterhelyettesként dolgozott), hogy szeretne végre a filmjeiben igazat mondani, egy az egyben magáról az életükről beszélni. Ezért azt kérte Pozsgaytól, hogy költségkeretként biztosítsák neki a legolcsóbb magyar film felét, és ő ennek a feléből elkészít majd három filmet. Sőt azt is felajánlotta, hogy fizetést sem kér a munkájáért, cserébe viszont adják meg neki a szabadságot.

Kósa három portréfilm tervét vázolta fel Pozsgaynak. Az egyik Balczó Andrásról szólna, a mindenki által ismert, többszörös világ- és olimpiai bajnok öttusázóról. A másik Béres Józsefről készülne, aki akkoriban egy kisvárdai kutatóintézetben dolgozott, és már a Béres-cseppekkel kísérletezett, de kuruzslásért vádat emeltek ellene, és úgy nézett ki, hogy már csak napok választják el a börtöntől. A harmadik filmet pedig Latinovits Zoltánról tervezte, aki akkoriban (élete utolsó szerepeként) egy kutyát játszott az Operettszínházban.

Balczó András

Pozsgay értette a Balczóról szóló film ötletét, Béres Józsefet nem ismerte, de elhitte Kósának, hogy érdekes alak. Azt viszont nem ajánlotta, hogy Latinovitsról filmet csináljon, mert ugyan kétségtelenül zseniális művész, de politikai nézetei eléggé kiszámíthatatlanok, és hajlamos arra, hogy élesebben fogalmazzon, mint kívánatos.

Ezután Pozsgay kiadta az utasítást, hogy engedélyezzék a Balczóról szóló portréfilm elkészítését. A Filmfőigazgatóság ezt úgy teljesítette, hogy utánajárt, vannak-e lejárt 16 mm-es nyersanyagok a tévében, majd azokat adták oda Kósának, hogy arra forgassa a filmjét, mert úgy gondolták, hogy az egészből úgy sem lesz semmi. Kósa és csapata azonban erre a nyersanyagra nemcsak a hivatalosan engedélyezett Balczó-filmet forgatta le, hanem a Béres Józsefről szólót is – úgy tettek, mintha a vele való beszélgetések is a Küldetéshez készülnének. (A Béres-filmből elkészült anyaghoz csak tíz év múlva, 1986-ban forgathatott Kósa Ferenc újabb részleteket, így készült el Az utolsó szó jogán című filmje.)

A Küldetés hat forgatási nap alatt készült, a filmkészítők különböző eseményeken találkoztak Balczóval, és ott vették fel vele a 15-20 perces beszélgetéseket, többnyire mindegyiket egyszer. A teljes film egy év alatt készült el, ezalatt Balczó András és Kósa Ferenc rendszeresen találkoztak, beszélgettek, és bár világnézetük eltért, nagyon jól egymásra hangolódtak.

A teljes írás a Repedések a rendszeren. Kultúra és társadalom a 70-es évek végén című könyvben olvasható.