Móka és kacagás?

1952 májusában mutatta be a Fővárosi Operettszínház a műfajt a szocialista propaganda szolgálatába állítani akaró Állami Áruházat. A mű egy év alatt körbejárta a vidéket is, gyors egymásutánban bemutatták Szegeden, Szolnokon, Kecskeméten, Miskolcon, Debrecenben, majd 1953-ban bemutatták a belőle készült nagysikerű filmet is. Ezután feledésbe is merülhetett volna a mű (pontosabban bevonulhatott volna a filmtörténetbe), ha Ascher Tamás 1976 májusában nem állítja újból színpadra Kaposvárott. Tulajdonképpen ezzel a rendezésével kezdődött az a hosszú széria, amely az operett újraértelmezését eredményezte.

Gábor Miklós és Petress Zsuzsa az Állami Áruház filmváltozatában

A kaposvári előadásról annak idején így írt Nánay István: „Az Állami Áruház megmaradt a szokásos operettklisék között, volt szerelmi szál a primadonna-bonviván meg a táncos komikus-szubrett párok között, volt intrika, a negatív szereplők a kornak megfelelően feketézők, becsapott felvásárlók, saját kasszára dolgozó kispolgári csökevények, az imperializmus fellazító taktikáját érvényesítő népellenségek, akikkel szemben becsületes, a hibákat leleplező káderek álltak. S voltak az ingadozók. S mindenekelőtt volt móka és kacagás. A szereplők az ötvenes évekből ismerősek, a dramaturgiai szerkezet, a viccek, a szerep- és szituációs sémák a polgári operettből. Kaposváron mindez átszíneződött attól, hogy minden egyes pillanatot, a komikusat is, halálosan komolyan vettek, ezáltal minden szituáció egy kicsit túlhajtottá, karikírozottá, idézőjelessé vált, illetve attól, hogy hol a háttérben, hol a színpad két szélén vagy az előszínpadon tűnt fel, nézelődött, figyelt, várakozott két ávós egyenruhás személy, s nemcsak a színpadot, de a nézőteret is szemmel tartotta. Közvetlenül nem avatkoztak a cselekmény menetébe, de jelenlétük fenyegető felhangot adott a vidámságnak, a szerelemnek, mindennek. Operettország vagyunk, vidám barakk, sugallta kimondatlanul is az előadás. Aki csak szórakozni akart, tehette, aki többet, mélyebbet várt a színháztól, ezt az élményt is megkapta."

Jelenet a kecskeméti előadásból

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kaposvárott nem aratott különösebb sikert az Állami Áruház. „A helyi operettrajongó közönség az eredeti operettet szerette volna látni, és a rendezés hozzáadásai csak zavarták őket a műélvezetben." „Az átértelmezett rendezésre és a politikai célzásokra ... csak a budapesti közönség bizonyult vevőnek." De a Vígszínházban az előadás frenetikus sikert aratott. „Arra voltunk érzékenyek, ami úgy tűnt, hogy valami bátor leleplezése a minket körülvevő élet hazugságainak. Igazából mindenki erre várt. Igen gyakran előfordult az, hogy közönségreakció jött ott, mert érteni véltek valamit olyan helyen, ahol mi ezt nem gondoltuk" – nyilatkozta a pesti siker kapcsán Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház akkori igazgatója.

„Ez nem az én operettem. Így idézőjelbe téve" – mondta az előadásról a mű zeneszerzője. „Ebből az előadásból nem érzem ki, hogy igazi emberek is voltak, akik valóban jószándékúan cselekedtek." Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter pontosan ugyanerre az álláspontra helyezkedett: „Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik ugyan nagyon fiatalon, majdnem hogy gyerekfejjel, de már tudatosan nézhette az Állami Áruház eredeti előadását. Nem a persziflázst, nem az iróniát, hanem az eredeti, hittel átélt Állami Áruházat. Ez az akkor játszott Állami Áruház kifejezett bizonyosfajta politikai tartalmakat, azt a világot, amelyik operettel, édes-bús vagy ragyogó zenei effektusokkal takarta el az akkori valóságos viszonyokat. De élt itt akkor egy társadalom, aktív dolgozni akaró társadalom, amelyik hitt abban, hogy a „legyen" oldalára kell állni, és nem a „van"-ból kiindulni, olykor bizony összetévesztettük a vágyainkat a valóságos lehetőségeinkkel" – mondta egy akkori interjúban.

Szemenyei János a kecskeméti előadásban

Pozsgay ugyan elismeri, hogy az „eredeti" Állami Áruház eltakarta a Rákosi-rendszer valóságát (amit Ascher „persziflázsa" kibontott mögüle), de ezzel az egykori kommunisták hitét állítja szembe, amit a sajátjának is mond. Mert szerinte nem is a „van"-ból kell kiindulni, hanem a „legyen"-ből, nem a Rákosi-rendszer megvalósult rettenetével, hanem abból, hogy ezzel a kommunisták egy jobb világot akartak teremteni. Pozsgay szerint, akik Ascher rendezését látták, és „ott voltak az 50-es években", azok „sértve érzik magukat, társadalmi konfliktusba kerülnek, hogy becsmérlik, lesajnálják azt, amit ők csináltak".
Ezzel Pozsgay Imre gyakorlatilag azt állítja, hogy a kaposvári Állami Áruház valójában két nemzedéket állít egymással szembe. Az egyik „az iróniára, a persziflázsra megy be, kacagni azon, hogy miben hittek ezek, hogy hogyan gondolkoztak ezek", a másik viszont sértve érzi magát emiatt. Pozsgay szerint ezek az emberek azt kérdezik, hogy „hol van itt a kulturális irányítás, hol van itt a kulturális politika, amelyik ezt a botrányt, ezt a rendszer gyökereit mardosó és rágcsáló művet és magatartást megengedi?"

Az Ascher Tamás rendezte előadás szövegkönyvéből indult ki a 2011-es győri előadás is, amelyet Horváth Péter rendezett. És ezt vette most ismét elő két fiatal alkotó, a k2 független társulat vezetői, Fábián Péter és Benkó Bence, akik a kecskeméti előadást rendezik.

Az Állami Áruház Ascher Tamás rendezte előadásáról is ír Sándor L. István Repedések a rendszeren című könyve.